Bárki, aki akár csak rövid ideig is élt muszlim társadalmakban, észrevehette, hogy milyen szakadék van aközött, hogy a szövegek mit mondanak az iszlámról, és aközött, ahogy az emberek az iszlám szerint élnek. Mégis, ha valaki eléggé odafigyel, az iszlám szinte mindenhol látható, hallható vagy érzékelhető. A szociológusok a megélt iszlámot vagy a mindennapi iszlámot „társadalmi vallásnak” nevezik. A hagyomány és a mindennapi iszlám között valóban van feszültség, de a „társadalmi iszlám”, a hagyomány és a „politikai iszlám” ugyanakkor erősítik is egymást. Recenzió.
Az iszlám tanulmányozásának egyik módszertani dilemmája, hogy miként lehet megközelíteni a kortárs társadalmakban a hagyomány és a mindennapi élet között fennálló kettősséget. A kettő közötti fő különbség az, hogy az előbbi a normatív állításokra összpontosít egy történelmi és kulturális hagyományhoz kapcsolódóan, míg az utóbbi a társadalmi körülményekre, a cselekvésekre, a mindennapi érdekekre és szükségletekre fókuszál, valamint arra, hogy ezek hogyan befolyásolják a normatív állításokhoz való viszonyt. E dilemma velejárója az a vita, hogy vajon a muszlim szövegek vagy inkább a mindennapi élet tanulmányozása az, ami a „leglényegesebb” megértést eredményezheti az iszlámban napjainkban végbemenő átalakulásokról. Évtizedek óta ez a módszertani vita állítja szembe egymással az iszlámkutatókat és a társadalomtudósokat a relevanciáról folytatott vitákban; az antropológusok gyakran úgy képzelik el az iszlámot mint egy még alakulóban lévő vallást, vagyis mint az alanyok által kisajátított szimbólumok összességét, ahol az interakció és az átalakulás fontosabb, mint maga az intézményes vallás. A Roman Loimeier antropológus által szerkesztett könyv ezt a perspektívát támogatja, és a muszlimokat a valósággal alkudozó mindennapi alanyokként (Lawrence Rosen kifejezésével élve) próbálja értelmezni. Jó néhány iszlámmal foglalkozó antropológus és iszlám tanulmányokkal foglakozó tudós tett kísérletet tanulmányaiban a hagyomány és a mindennapi élet paradigmái közötti szakadék áthidalására. E tekintetben ez a könyv olyan meglátásokat kínál, amelyek kisebbítik ezt a szakadékot, mivel az iszlám egyéni kisajátításának határait vizsgálja a mindennapi életben.
A vizsgált kötet 12 fejezetből áll, amelyekből képet kaphatunk a muszlimok mindennapi életéről Egyiptomban, Iránban, Tunéziában, Nigerben és Szenegálban – bemutatva, hogyan néz ki a mindennapi vallásgyakorlat a hétköznapi emberek életében. Az 1. fejezetet jegyző Roman Loimeier azt állítja, hogy „a muszlim világban az élet mindennapi valóságát nemcsak a »vallás«, hanem (gyakran erősebben) a politikai, gazdasági és társadalmi dinamika, valamint az életkor és a generáció is befolyásolja” (14 oldal). Liina Mustonen a 2. fejezetben arról ír, hogy az iszlamizmussal szembeni szekuláris attitűdöket Egyiptomban a társadalmi osztályokhoz kapcsolódó megfontolások befolyásolják, mivel a felső középosztálybeli egyiptomiak aggódnak amiatt, hogy az iszlamista uralom alatt elveszíthetik kiváltságaikat.
Lisa Maria Franke a 3. fejezetben az egyéni vallásosság és az intézményes iszlám közötti erőteljes kapcsolatot elemzi az alexandriai női Korán-körökön keresztül, amelyek az egyéni jámborság, az al-Azhar vallási tekintélye, az iszlamizmus és az állami befolyás közötti kölcsönhatás tereit jelentik. Ariane Sadjed 4. fejezete az irániak mély és összetett vallásosságát és az iszlám politikával való szimpátiájukat tárja fel az állami iszlamista ideológián túl. Az 5. fejezetban Katja Föllmer azt állítja, hogy Iránban a kendő elhagyása a társadalmi nyugtalanság jele, amit a súlyos gazdasági válság közepette tolerálnak. A Khaoula Matri által írt 6. fejezet bemutatja, hogy az elvileg a vallási gyakorlat részét képező fejkendőt a tunéziai nők nemcsak vallási, hanem kulturális és szexuális konnotációkkal rendelkező szimbólumként is használják az én és a test autonómiájának meghatározására.
Abdoulaye Sounaye 7. fejezete azt állítja, hogy a nigeri szalafista mozgalom nemcsak a férfi és női öltözködés etikáját határozta meg, hanem átalakította az esztétikát, és sok emberen megváltoztatta a kereskedelemről és a bizalomról alkotott elképzeléseket is. És mégis, ahogyan ő fogalmaz, „a vallásosság úgy működik, hogy az egyéni elemeket (a stílust és az ízlést) a csoport és a kollektíva által biztosított keretekkel kombinálja” (142). Élise Fitte-Duval 8. fejezete a fotográfián keresztül mutatja be, hogy a mindennapi élet vallásosságról készült képeken összefonódnak annak nyilvános és magánéleti aspektusai. Ez különösen vonatkozik az öltözködésre, a szúfi összejövetelekre és a rituálékra. Nadine Sieveking 9. fejezete azt írja le, hogy a fitneszgyakorlatok hogyan kerülik meg a táncot tiltó (az iszlám törvények szerinti) szabályokat Szenegálban, miközben az egyének rendelkeznek saját testük felett, és válnak autonóm és magabiztos alanyokká; számára ez a szenegáli középosztály etnokulturális fejlődésének egyik tünete.
Awa Diop 10. fejezete feltárja, hogy a szenegáli mindennapi életben az iszlám központi vallási és szociokulturális gyakorlat, bár az emberek a vallási hatóságok ambivalens hallgatása közepette megkerülik, illetve megszegik ezeket a gyakorlatokat. A Mouhamed Abdallah Ly és Abdourahmane Seck által jegyzett 11. fejezet egy fiatal disszidens Youtube-influencer (Assane Diouf) esetén keresztül mutatja be az állam és a mourid szúfi testvériség szövetségén alapuló szenegáli politikai rendszer sebezhetőségét. Dioufot azért támadták, majd zárták börtönbe, mert becsmérelte a vallási hatóságokat és a szenegáli politikusokat. Végül Robert Launay a 12. fejezetben arra a következtetésre jut, hogy a muszlimok mindennapi tapasztalatai feltűnő különbségeket, de egyben feltűnő hasonlóságokat is mutatnak a különböző muszlim társadalmakban és kultúrákban. A hasonlóságok közé tartozik a láthatóság hangsúlyozása az etika szempontjából, a politika és az állam meghatározó szerepe a mindennapi cselekvés értelmének meghatározásában az iszlám vallási életben, valamint a társadalmi hovatartozás, a fogyasztási preferenciák és a neoliberális gazdaság szerepe az egyéni vallásosság alakulásában.
Ez a könyv világosan jelzi, hogy az iszlám összeköti az egyént és a közösséget ahogyan a kereszténység is összeköti az európaiakat. Mindazonáltal az egyén és a közösség alakulásában vallás mellett más – nyelvi, regionális, etnikai, helyi, szokásbeli stb. – elemek is szerepet játszanak. E miatt sokan úgy gondolják, hogy a vallási elemet el lehet vetni, vagy figyelmen kívül lehet hagyni a „vagy–vagy” logikáját követve. Valószínűleg ez a logika szekuláris előítéleten alapul: egyesek úgy vélik, hogy az ember vagy vallásos, vagy nem az, és hogy a vallási tapasztalat szemben áll a bevett vallással. Ezért a hagyomány és a mindennapi tapasztalat kettőssége a legtöbb esetben hamis, mert az egyéni identitást, és a közösséget a hagyományok és a mindennapi tapasztalatok egyaránt formálják.
Launay a napi gyakorlatot a vallásosság mutatójaként említi. A hagyományok is lehetnek a mindennapi tapasztalat mutatói (a hagyományok az egyének és a közösségek gyakorlataként alakultak ki). Mindazonáltal más elemek, például a nyelv vagy az etnikai hovatartozás ugyanolyan szerepet játszhatnak az egyéni identitás és a közösség kialakulásában, mint az iszlám. Következésképpen a vallási magánélet ugyanúgy kapcsolódik a bevett valláshoz, mint ahogy az ember kötődik a közösséghez, a nyelvhez és az etnikumhoz. Az ember megkerülheti, saját felelősségére áthághatja vagy alkalmazkodhat a szabályaihoz. Az intézményes iszlám vagy a hagyományok olyan forrásanyagot jelentenek, amelyet az egyének alakíthatnak, miközben maguk is formálódnak általuk. Miközben úgy tűnik, hogy a mindennapi iszlám ragaszkodik a hagyományokhoz, aközben gyakran a lehető legnagyobb mértékben egyezkedik a normákkal, manipulálja azokat, vagy trükközik velük; a vallási tekintélyek és a politikai vezetők (államok vagy iszlamista mozgalmak) is folyamatosan egyeztetnek a mindennapi iszlámmal annak alakításáról, felhasználásáról vagy ellenőrzéséről. Itt az interakció a szabály, és konfrontációra (liberális–szekuláris módon) ritkán kerül sor, ha teljesen nem is kerülhető el.
Miközben ezt a könyvet olvastam, a hírekben arról számoltak be, hogy több mint ezer muszlim végezte az esti imát a New York-i Times Square-en. Ezt az imát egy közösségi média aktivista szervezte, hogy megmutassa, hogy „az iszlám a béke vallása”.
Ez a látszólag vallási rituálé „globális politikai eseménnyé” vált; és így az Amerikában élő hétköznapi muszlimok által New York utcáin mondott „Allah a legnagyobb” nemcsak hit kérdése, hanem csoport-összetartozás, erkölcsi magatartás, hovatartozás és politikai kommunikáció is.
Negotiating the Religious in Contemporary Everyday Life in the ‘Islamic World’, edited by Roman Loimeier, Göttingen, Göttingen University Press, 2021, 258 pp., €39.00 (paperback), ISBN 9783863954932
