RECENZIÓ – Nyugatról keleti végnek látszott, a Vasfüggönyön túlról maga volt a Nyugat. Új, történeti összefoglaló Ausztriáról.
Ha nagy szavakat akarunk használni, Nicholas T. Parsons kultúrtörténész, sőt civilizációtörténész. Különös érdeklődési területe Közép-Európa, azon belül is elsősorban Ausztria, másodsorban Magyarország. Ez utóbbi érdeklődési körébe nyilván belejátszik az a tény is, hogy a neves magyar művészettörténésznek, a szintén Bécsben élő Sármány-Parsons Ilonának a férje. Mindketten évtizedeket töltöttek Bécsben, és mélyen megmártóztak a bécsi kultúrában.
De Parsons Közép-Európában is az marad, ami volt: egy Oxfordban képzett brit gentleman, aki otthonosan mozog a világban, térben és időben is. Az utóbbira tanúbizonyság a Ludovika kiadónál megjelent kötete: Democracy. A Narrative from Aristotle to Donald Trump (2023). De bizonyság erre új könyve, az Ausztria legrövidebb története című kötet, amely több mint ezer év történetével foglalkozik behatóan és otthonosan, alig 237 oldalon. A sorozat, amelynek e mű része, azt a célt tűzte maga elé, hogy valóban közérthetően tegye hozzáférhetővé egy-egy ország, egy-egy politikai közösség, egy-egy nemzet történetét. Ezek szerint van Ausztriának, mint országnak, politikai közösségnek, nemzetnek ezeréves története? A kérdés jogos, még akkor is, ha már időszámításunk után az első évezred legvégén találunk feljegyzést, amely említést tesz Ostarrîchi-ről, vagyis a keleti végekről. Ausztria identitása, önállósága évszázadokon át alakult. Bár őstörténetére is jut egy rövidke fejezet, a Habsburgok a könyv második fejezetében lépnek fel, s egész a 10. fejezetig uralják a történeti narratívát. Parsons egyrészt a Német Nemzet Szent Római Birodalma, s azon túl a Nyugat perspektívájából elemzi a Habsburgok szerencsés politikáját („Háborúzzanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!”). Másrészt persze a vallási felekezetek viszonyrendszerében, főként a protestantizmus megjelenését követően. Ez a szempont nyilván a magyar politika- és kultúrtörténet felől olvasva sem érdektelen. S ha már kultúrtörténet, Parsons korszakolása sokban támaszkodik a bécsi művészettörténet hagyományos korszakstílus elnevezéseire is (maga vallja be, hogy a szerkezet kialakításában feleségére is hallgatott). Így válhat egy-egy fejezetcím meghatározó elemévé a barokk, a felvilágosodás és a biedermeier is. Három fejezet jut az aranykornak tekinthető Ferenc József által meghatározott korszakra. Ami az ugyancsak zavaros XX. századi történelmet illeti, Parsons mintha kicsit túlságosan is leegyszerűsítené a dinamikusan változó képletet. Az első világháborúhoz vezető utat rögtön az Első, majd a Második Köztársaságról szóló fejezet követi, háttérbe szorítva, kicsit el is rejtve a két világháborút, melyekben – valljuk be – Ausztria nem éppen dicső szerepet töltött be. Ez részben magyarázható azzal is, hogy Parsons nem éppen revizionista, hiperkritikus történész. Megérteni szeretne inkább, mint ítéletet mondani.
Ami nem jelenti azt, hogy ne tudna élesen fogalmazni. A magyar történelem hírhedt alakjáról például így emlékezik meg: „egy pszichopata, akit Haynau bárónak hívtak, s akit bresciai hiénaként és aradi hóhérként emlegettek”. De legtöbbször még sem az indulatok uralják, inkább valamifajta elegáns történetírói távolságtartás jellemzi. Ezért tud érzékenyen és pontosan rekonstruálni kényes politikai helyzeteket, és más megvilágításba helyezni azt, amit már adott esetben ismer is az olvasó, csak nem pontosan így.
A könyv utolsó egyharmada a XX. századról és a mai Ausztriáról szól. Márpedig a XX. századi Ausztria sok mindent látott, polgárai sokféle rezsimet hoztak létre, szolgáltak ki önként vagy szenvedtek el. Ám kétségtelen: a második világháború után – nyilván nyugati segítséggel, de – sikeresen lépett ki az ország a szovjet érdekszférából. S mára Bécs a legélhetőbb európai városok egyike – vagyis végül is happy endet kanyaríthat története végére a történetíró: mára az osztrákok „dinamikus és előre tekintő néppé váltak, amely kevesebb történelmi ballasztot hurcol magával, mint szülei és nagyszülei generációja”. Ezt az teszi lehetővé, hogy Parsons szerint öröklött konzervativizmusukat pompásan egészíti ki a modernitás iránti érzékük.
Ez a happy ending, amit azért bizonyos fokig árnyal a szintén megemlített bevándorlási válság, továbbá abból is fakad, hogy Parsons legfőbb témája mégiscsak az osztrák kultúra – a magas és a hétköznapi kultúra – története, s míg az előbbi számos műremekkel áldotta meg az utókort, az utóbbi igencsak emberközelivé és barátságossá tette az osztrákok életformáját. A kultúrtörténeti nagy narratívát már a prelűd megfogalmazza: „Századokon át Ausztria a földrész számos kulturális és szellemi virágzása idején a középpontban állt, a barokktól a biedermeierig, s aztán a fin-de-siècle-ig, Mozarttól és Beethoventől Johann Straussig, Gustav Klimttől Egon Schieléig, Arthur Schnitzlertől Robert Musilig és Joseph Rothig, Ludwig Wittgensteintől Karl Popperig és Hedy Lamarrig.” Ez a kulturális színpaletta nemcsak a történész kiváló stílusa révén válik közvetlenül érzékelhetővé, hanem a kis könyv műfaji sajátosságai is a befogadót segítik, az olvasást teszik élvezetesebbé. Ide tartoznak az illusztrációk, amelyek között nem csak informatív térképeket találunk, hanem portrékat és enteriőröket, valamint táj- és város-ábrázoló festményeket is, beleértve az építészeti rajzokat is. És ide tartoznak azok a kistörténetek, részkérdések kibontását elvégző mellékszálak, amelyek keretes szövegként jelennek meg, mintegy megszakítva a nagy történetet, ráközelítve egy-egy személyre (mondjuk Sissire) vagy csoportra (mondjuk a bécsi klasszikusokra), történelmi eseményre (mondjuk a nácimentesítés eljárására). Mindez összességében egy olvasmányos szöveget ad az olvasó kezébe, aki szörnyülködhet, csodálkozhat, szórakozhat, gyönyörködhet azon és abban, ami megtörtént – és legfőképpen tanulhat belőle.
Nicholas T. Parsons: The Shortest History of Austria, Old Street Publishing, Exeter, 2025.
Nyitókép: Ausztria, Bécs. Dr. Karl Renner-Ring, balra a Parlament, háttérben a Városháza (Rathaus) és a Votivkirche tornyai. Forrás: Fortepan / Széman György
