A bennünket körülvevő nyelvi környezet erősen hat ránk. A sokszor hallott megoldásokat megszokjuk, s észrevétlenül mi magunk is használni kezdjük, különösen, ha nagy tekintélyű személyektől származnak vagy ha szakmai, esetleg hivatalos szövegekben találkozunk velük. A választékosnak gondolt nyelvi formák azonban sokszor egyoldalúak vagy éppen hibásak. Nem véletlen, hogy nyelvhelyességi és stílushibáink jelentős része a hivatali nyelvhasználatból indult útjára.
A megszokott formák béklyóitól való szabadulás lehetetlenségét teszi szóvá már Ady Endre is A hivatalos stílus című karcolatában. Ady nemcsak azt emeli ki, hogy a fogalmazók különös méltóságot tulajdonítanak a hivatali nyelvezetnek, hanem rámutat a kivételezettség érzésére is, amelyet az írástudók meggyőződésként hagyományoztak egymásra évszázadokon át. Eszerint működésük akkor igazán hatásos, ha a közönséges halandó nem érti meg, miről szól a tekintetes hivatal írása, legyen bár az a saját anyanyelvén. Ennek a „belső nyelvnek”, mint afféle úri huncutságnak, nemcsak régen, de ma is különös vonzereje van: mágikus erővel csábítja a gyanútlan beszélőt, hogy ő is éljen vele.
A hivatali és jogi nyelvezet tekintélye elhiteti velünk, hogy e különös formák a magasabb rendű és rangú kifejezésmód, a kívánatos választékosság megnyilvánulásai. Hosszan sorolhatnánk a téves mintakövetés divatjelenségeit, a hivatalos formák indokolatlan és bosszantó használatát. A jogos vagy törvényes helyett sokszor mondunk-írunk jogszerűt, sőt hibásan törvényszerűt is; a szükséges helyett feleslegesen szükségszerűt. A betegségből vagy panaszból gyakran lesz egészségi vagy épp egészségügyi probléma. Egy bányajárat beomlásáról a szerkesztő így adott hírt – aprólékos műgonddal igyekezve szakszót alkotni: „A bejárat eltörmelékelődött”.
A fontoskodás, a szükségtelen és kirívó hivataloskodás vagy a szakszerűséget utánzó hozzáállás nehezen érthető vagy épp érthetetlen megoldásokat szül. Márpedig ha ragaszkodunk a formalitáshoz, nem kerülhetjük ki a túlteljesítés (hiperkorrekció) csapdáját. Lehet ez a csapda a –ban /-ben hibás használata (*ebben én nem egyeztem bele) vagy a létigés határozói igenévi szerkezettől való félelmünkben a befejezett melléknévi igenévi állítmány erőltetése (ez az ügy már *megoldott ’megoldódott, meg van oldva’). És beleeshetünk a –hatóak / -hetőek toldalékcsoport csapdájába is. Még a tudatosabb anyanyelvhasználókat is képes elbizonytalanítani az előhangzós változatok özöne. Egyre többen érzik úgy, hogy az előhangzós forma jobb, választékosabb. Mert a hosszabb változatot igényesebbnek, kifinomultabbnak érzik. Ha csak stílusról lenne szó, ez igaz is lehetne: az egész ~ egészen, pont ~ pontosan, hogy ~ hogyan párok tagjai közül a hosszabb tényleg választékosabb is.
Az előhangzós toldalékok esetében azonban más a helyzet. Ahogyan a -ba / -be sem cserélhető bárhol a hosszabb –ban / -ben ragra, úgy a –hatóak/-hetőek ésaz -óak / -őek toldalékcsoport sem választható bármikor. Ha a –ható/-hető képzős igenév többes száma melléknévi értékű, szükség lehet az előhangzóra: ha a visszaválthatóak, érthetőek, kikereshetőek állítmányunk a Milyenek? kérdésre felel, az -ak / -ek előhangzós többesjel helyénvaló. Igei jelentésben viszont nincs helye előhangzónak a többesjel előtt: Az elveszett tárgyak a portáról elvihetők (s nem *elvihetőek), mert ez esetben nem tulajdonságról, hanem cselekvésről van szó (tudniillik ’el lehet vinni őket’). Hasonlóképpen: az üvegek a boltban visszaválthatók, az adatok a táblázatból kikereshetők,a tudnivalók a honlapon is megtalálhatók, és nem *visszaválthatóak, *kikereshetőek vagy *megtalálhatóak, ahogyan mind többször halljuk és olvassuk. – A -ható / -hető végű igenevek igei természetét bővíthetőségük és igekötőjük elválása is bizonyítja: az üvegek bárhol visszaválthatók, nem csak a boltban válthatók vissza. Az előhangzó – kikezdve nyelvtanunk alapjait – az elváló igekötős szerkezetekbe is behatolt: nem tudták, mikor *érhetőek el a megbízottak (helyesen: mikorérhetők el).
Az –óak / -őek előhangzós forma mesterkélt, hivataloskodó használata is megszaporodott. „Annyi a kérdésem, hogy az évszámok mennyire közel *esőek egymáshoz?” Itt igei szerkezetre lenne szükség, nem a belőle képzett igenévre, vagyis: Az évszámok mennyire esnek közel egymáshoz? – A jelenség most is mozgásban van, egyre inkább terjed. A nyelvhasználók bizonytalansága már odáig jutott, hogy a jelentést megzavaró előhangzó a főnévi értékű szavak többes számában is megjelenhetett. Íme: Tavaly csökkent a státuszban *levőek száma. – Két ország között utaztattak fémhulladékot az elfogott csoport rokoni körébe tartozó *elkövetőek. – Rádióműsorban hangzott el: Éppen ezért kérem, hogy nagyon figyeljenek a kedves *hallgatóak. (Helyesen: státuszban levők, elkövetők, hallgatók). Példák sokaságával találkozunk a világhálón is: Beszerzés Amerikában: kint *élőek, segítsetek! – 30 napos munka az aktív *keresőek számára. – Gratulálok, szépek, finomak a tortáid; és ezek a *terítőek is igazán szépek! (Helyesen: élők, keresők, terítők.)
A jelenség legfőbb oka az igeiség gyengülése: a személytelen, időtlen és túlzottan általános, az „itt és most”-tól elhatárolódó beszédmód, amelyet az angol nyelv hatása, a nyelvi képességek hanyatlása és a központi norma súlyvesztése is gyorsít. Terjedése a magyar nyelvtant is érinti: a főhangsúlyos hely ma még a -ható / -hető képzős igenevekkel is kijelölhető, de ez a lehetőség elveszhet.
A folyamat egyfelől tanulságos: segíti a nyelvi változások megértését. Másfelől az értelmes közlést tesszük kockára, ha nem lépünk föl hatékonyan a letisztult nyelvi minták – irodalmi nyelvünk és művelt köznyelvünk – rendszerét megbontó jelenségekkel szemben. A feladat jelentős részben az újabb nemzedékek nevelőire és oktatóira vár.
Nyitókép: Ady Endre (Melocco Miklós, 1977). – Debrecen, Nagyerdei park, Medgyessy sétány, forrás: Mister No / wikimedia.org
