Mintha még mindig nem érezné át a magyar társadalom eléggé a tanári hivatás rendkívüli fontosságát. Nyilatkozatokból nincs hiány: valamirevaló szónoklat, televíziós szereplés vagy interjú nem létezhet „az oktatás és egészségügy” állapotainak szapulása vagy éppen túlzott dicsérete nélkül. Ezekhez is mindenki ért, mint az éppen aktuális sztártémákhoz: járvány, időjárás, háború, futball. A lényeg mégis csak az oktatás szemléletének javítása. Nehogy a tanárság hivatása végleg vakvágányra kerüljön, ami súlyos károkat okozhat a mindennapokban.
A közoktatás legfontosabb feladata, hogy a társadalmunk passzív tömegeit – egymás iránt szinte semmiféle szolidaritást nem érző csoportjait – újra összehozza, együtt érzővé, együtt cselekvővé tegye. Ehhez szükséges egy belső erő, belső ragaszték, amely nem lehet más, mint kultúránk. Annál is inkább, mert ennek megértésére, érzékelésére, továbbadására rendelkezésünkre áll egy „titkos” eszköz, magyar anyanyelvünk. De ez a titok, ez a belső lelki közösség átjárja a történelmünket is. A legnehezebb időkben ez segített a magyarságnak túlélni azokat a helyzeteket, amikor az ország szétesett, darabjaira hullott vagy a megsemmisülés szélére került. Akkor még nem elsősorban az oktatás, de a nyelv mellett, a legendák, a táncok, a dalok kötötték össze az embereket néppé és nemzetté. Ma, a XXI. században – ha rosszul is hangzik –, súlyosabb kihívásokkal nézünk szembe. Tudatos világtendencia a nemzetek felszámolása, a globalizmus, a kiszolgáltatott, védtelen ember tömegbe szervezése és manipulálása, végső soron kultúránk, történelmünk, nyelvünk veszélyeztetése.
Ezzel szemben csak maga az oktatás léphet fel a ragaszték igényével. A korábbi védekező eszközök és érzelmek már nem alkalmasak. Nem alkalmas a vármegyei ellenállás, a passzív rezisztencia, a területi revízió igénye, nem alkalmas a kommunista internacionalizmus elleni makacs, de szívós kulturális ellenállás sem. Végképp nem lehet alkalmas a képzetlenség, kombinálva a rettenetes szegénységgel, amikor a falusi tanító és a parasztgyerekek hősies küzdelmet vívtak a betűért, de a nemzet életmegnyilvánulásaiba alig tudtak beleszólni. Sokezernyi várat építettek a tanárok, tanítók a már akkor is létező romboló törekvésekkel szemben. De ma már ez kivihetetlen, legfeljebb hálásak lehetünk elődeinknek, mert felismerték, hogy az oktatás: nemzetmentés. Védelmet a kiszolgáltatott embernek pedig magas szinten a nemzet adhat.
Erről van tehát szó! A tanárság hivatásának vissza kell térnie (tisztelet azoknak, akik le sem tértek erről az útról) a nemzetmentés, a nemzetnevelés útjára. Az egész társadalmat kell felemelni, hogy a mostani sorsdöntő években a tudáshoz, s vele az erkölcshöz is elhivatottan férkőzhessen oda az ifjúság. Egyetlen nemzet sem engedheti meg magának a szellemi és erkölcsi eltunyulás betegségét. A nagy létszámúak sem, és látjuk, hogy e tekintetben nem állunk jól. Alig ismerünk rá a nagy európai és észak-amerikai nemzetekre. Betuszkolnának minket is könnyen az igénytelenség, jövőtlenség birodalmába, ahol már sem a kultúra, sem a jog nem számít, csak a bürokrácia hagymázas víziói „teremtik” a gondolat- és szabadsághiánytól elviselhetetlen életet.
Mi hát a védelem? Nem más, mint hogy az oktatás révén lehetővé válik az újabb és újabb generációk számára, hogy megtalálják a helyüket a társadalomban. Lehetőleg minden érték oda kerüljön, ahol a leginkább hasznos mind a fiatal, mind a társadalom javára. A feladat az, hogy minden értéket, amely megszületett, felszívhassa magába a nemzet. Minél kevesebben vesszenek el valahol tántorogva az út mentén. Minél kevesebben meneküljenek el a feladatok elől. Ehhez kell a tanári hivatás, meglátni az értéket, jó irányba terelni, ötvözni a morális tartással. Ez azonban nem légüres térben történik. Az államnak biztosítania kell az alkalmas politikai, jogi és anyagi kereteket. A tanárnak és az iskolának is. Ha ez sikerül, biztos vagyok benne, hogy óriási energiák szabadulnak fel, nemzeti erőállapotunk jelentősen gyarapszik, és nagy dolgokra lehetünk még képesek.
Nyitókép forrása: Wikipedia
