Nem az a kérdés, lehetnek-e a nők autonóm cselekvői saját életüknek. Hanem hogy az autonómia függetlenséget jelent-e vagy kapcsolatainkban értelmezhető. És valóban méltatlan-e, ha másokra vagyunk utalva?
Leah Libresco Sargeant The Dignity of Dependence: A Feminist Manifesto (2025) című könyve csak címében feminista, tartalmában humanista manifesztum. Nem kevesebbet állít, mint hogy másokra való ráutaltságunk (dependence), az igényünk más emberek támogatására, együttérzésére, segítségére nem kiiktatandó gyötrelem, hanem emberi mivoltunk megnyilvánulása, sőt méltóság forrása. Legfőbb állítása, hogy a világ mindaddig ellenséges hely a nők számára, amíg a másoktól való függetlenséggel azonosított autonómia maximalizálása mindenki felé elvárás és kölcsönös egymásrautaltságaink nem kerülnek elismerésre.
Az autonómiát ugyan szokás az önállósággal, függetlenséggel azonosítani, a szó eredeti értelmében az önálló cselekvés és az önszabályozás képességét jelenti, de nem a társak nélküliséget. Sajnos Sargeant nem tisztázza kellőképpen és explicit módon az autonómia (önszabályozás) és a (társaktól való) függetlenség közötti különbséget, noha gondolatmenetének lényege pont e kettő szétválasztása.
Leah Libresco – hasonlóan Erika Bachiochihoz, Abigail Favale-hoz és a Notre-Dame Egyetemhez kapcsolódó gondolkodókhoz – Alasdair MacIntyre relációs antropológiájának, kommunitarista irányzatának szellemi örököse. Céljuk az egyén „felszabadítása” a magány, a magárautaltság, a radikális magabírás követelményei alól. E hagyomány hangsúlyozza, hogy az ember univerzális és természetes állapota a ráutaltság, melyet nem kiiktatni kell, hanem úgy támogatni, hogy a személyek közötti segítségnyújtás hálói szabadon tudjanak működni. Ezt nevezi Sargeant ajándékgazdaságnak (gift economy), ahol a tranzakcionalitás és kontraktualizmus helyett a részvét, a szolidaritás és a nagylelkűség a cselekvések mozgatórugója.
Mert az ember nem akkor lesz igazán önmaga, amikor másoktól függetlenné válik, hanem csak társain keresztül, kapcsolataiban találja meg szabadságát. Ez távolról sem jelenti az autonómia elvesztését, de kétségtelenül kijelöli a szabad cselekvés irányát: a másik emberben.
Mégis hogyan lehetséges ez? Nem ördögi csavarról van-e szó, amikor a gyengeséget, a ráutaltságot, sőt a másokra való rászorulást valami magasztos állapotnak állítjuk be? A nők méltóságának mércéje – a férfiakhoz hasonlóan – nem a másoktól való függetlenségük. A nők a férfiakkal egyenlő méltósággal bírnak, de ennek elismeréséhez nincs szükség a biológiai valóság és az ebből fakadó sérülékenység tagadására.
De mi van, ha nem magunk választjuk azokat a helyzeteket, melyeket e ráutaltság jellemez? Természetesen ehhez elkerülhetetlen, hogy a gondoskodást ne teherként, hanem a szeretet – a gondoskodásunkra utalt személlyel közös, az ő szabadságát meghagyó – cselekedeteként lássuk. A kismama elnehezült testével, az otthoni ápolásra szoruló idős szülő, a fogyatékkal élő családtag állapota nem teher, hanem meghívás – ahogy a Katolikus Egyház Hittani Kongregációjának Nyilatkozat az emberi méltóságról c. dokumentuma fogalmaz –, hogy túllépjünk az „önreferenciális és individualista szabadság” leszűkítő perspektíváján. Ha minden, mások gondját viselő cselekedetünket a szabadságon kívülre, a kényszer szférájába soroljuk, értelmetlenné válik minden olyan jog és kötelesség is, amely magunk helyett a Másik jóllétére irányul. Az ember méltóságával nem ellentétes, hanem annak része, hogy „mások iránti kötelezettségeket vállaljon” (Hittani Kongregáció: Dignitas infinita – Nyilatkozat az emberi méltóságról).
A nők sajátos helyzete abból fakad, hogy testüket és kapcsolataikat (a férfiakhoz képest) inkább a ráutaltság és a kapcsolódás irányítja. És noha a nők fizikai képességei elmaradnak a férfiakétól, az életadással összefüggésben mégis felülmúlják azokat. Csakhogy abban a világban, ahol a ráutaltság a normálistól eltérő állapot és pont e sajátos helyzet nem kap elismerést, ott a nők teste kezelendő, kordában tartandó problémává válik, amelyben a nőnek kell alkalmazkodnia a világhoz. Ennek eredménye, hogy a nők életét a család, munka és testük viszonylatában az állandó tagadás, bagatellizálás, rejtegetés jellemzi. E ponton nyer értelmet a címben a feminista jelző, minthogy a könyv azon esztelen elvárások lebontására törekszik, amelyek a nőket önmaguk ellenőrzésére és testük által diktált szükségleteik indokolatlan és célszerűtlen fegyelmezésére késztetik.
Melyek ezek a helyzetek? Sajnos ezen a ponton érünk el a könyv leggyengébb pontjához. Míg egyes példák – mint a női ciklust elnyomó gyógyszerek rutinszerű használata vagy a korai bölcsődei gondozás lesújtó hatásai – valóban húsbavágók, addig a bútorgyártók által a férfiak magasságához kalibrált konyhapultok igazságtalansága az egyike azon példák sorának, melyek banalitásukkal joggal keltik luxusproblémák benyomását, pedig ez a szerző szándékaival bizonyosan ellentétes.
Ha a gondoskodó kapcsolatok elutasítása az autonómia része (legyen szó akár a hétköznapi gondoskodás megtagadásáról vagy szélsőséges esetekről, mint az abortusz vagy az eutanázia) és az autonómia egyszerre társadalmi elvárás is, akkor az eredmény egy olyan világ, ahol az, aki magát hozza függő helyzetbe, nem örömmel fogadott többé. A várandós nő választásai folyamatosan megkérdőjeleződnek, gyermek és anyja csak akkor válik legitimmé, ha a nő kellőképpen indokolja döntését. Ha nem így tesz, elbukott, mert nem maximálisan saját akarata formálta életdöntéseit. Sargeant, hasonlóan MacIntyre-hoz, amellett érvel, hogy a szabadság ugyan átfedésben van, de nem azonos az autonómiával és végképp nem a kontrollal. A szabadság nem jelentheti, hogy az ember kizárólag maga szabja meg a törvényeit. Megfordítva, maradhat szabad akkor is, ha nem önnön abszolút akarata hozta egy élethelyzetbe.
A gyermekek valóban szétszakítják azt a radikális értelmezést, hogy az egyén maga alakítaná csak életét, és más személyek csak torzítani tudják önmaga felfedezését vagy önkifejezését. Sargeant szerint az ember aggodalma nem csak önnön személyének megóvására irányul, hanem arra is, hogy tudunk-e megfelelően válaszolni mások igényeire és szükségleteire. Ebbéli aggodalmunkat súlyosbítja, hogy a gondoskodási helyzetek elől nem lehet elsétálni, a gondoskodó személyek nem helyettesíthetők veszteségek nélkül, egymáshoz vagyunk kötve. E kapcsolatok olyan kötelezettségeket eredeztetnek, amelyeket nem lehet erkölcsi veszteség nélkül megszakítani. Míg a materiális szükségletekre az állam vagy időnként a piac is tud reagálni, a gondoskodás közelséget, jelenlétet és bizalmat feltételez.
Mivel a gondoskodás produktivitása nem növelhető, a tevékenységek nem automatizálhatók, a jólét növekedésével a gondoskodási kapcsolatok alternatív költsége is egyre nagyobb. Ezek a növekvő alternatív költségek ma a lehető legkisebbre zsugorodott nukleáris családra hárulnak – ez is magyarázza a csökkenő gyermekvállalási kedvet. Sajnos itt is elmulasztja a szerző kibontani, milyen megoldást nyújt a többgenerációs vagy tágabb családi együttműködés e kihívásokra.
A könyv címében manifesztum és ekként valóban nem szisztematikus elemzés, vagy átfogó ajánlás. Állásfoglalásának lényege, hogy helytelen minden olyan közpolitikai lépés, amely akár akadályozza az otthoni gondoskodást, akár egyfajta egyéni hobbiként kezeli. A részleteket azonban nem dolgozza ki, hanem paradox helyzeteket emel ki, problémafelvető, a választ csak a filozófiai irány terén jelöli ki. Rendszerszintre vagy részletes szakpolitikai szintre végképp nem terjednek javaslatai.
A könyv nagy erénye, hogy a férfiak helyzetével is extenzíven foglalkozik és elhelyezi őket relációs antropológiájában. A férfiakat egyaránt jellemzi a ráutaltság, bár a választás és akarat tágabb horizontja elérhető számukra. Valódi különbséget abban lát, hogy míg a nő áldozatát folyamatos jelenlét jellemzi, a férfi áldozata kirívó alkalmakkor jelenik meg. A család az a közeg, amely pont azért képes irányt és célt adni a férfi autonómiájának és erejének, mert itt a valósággal kerül szembe az akarat: az erő és az ambíció megmérettetik. E ponton feje tetejére állítja azt a rögeszmés vádat is, hogy a nőket a konyhába való „visszaküldés” veszélye fenyegetné. Nehéz azt gondolni ugyanis, hogy férfiak tömegei kívánnák azt a szívtelen és lealacsonyító szerepet, ahol családi részvételük a pénzkeresésre korlátozódik.
A könyv fontos építőköve a macintyre-i erényetikai és kapcsolat-fókuszú antropológiai hagyománynak, amely elutasítja, hogy az emberi személyt utilitarista alapon szemléljük. Ugyanakkor elismeri azt is, hogy ahol a gondoskodás etikája győzedelmeskedik, ott a szenvedés nem kevesebb, hanem több lesz annál, mint abban a világban, ahol jótékonyságból megöljük vagy eltávolítjuk a saját védelmükben felszólalni nem tudókat. Csakhogy a gondoskodás világában nem csak a szenvedés szaporodik meg és válik láthatóbbá, hanem az odafordulás és az irgalom cselekedetei is.
Nyitókép forrása: yacobchuk1 / depositphotos.com
