RECENZIÓ – Mi a közös a filozófiai és a politikai gondolkodásmódokban? Az önreflexió jelenléte – legalábbis ezt igyekszik bemutatni David Norman Rodowick An Education in Judgement – Hannah Arendt and the Humanities című monográfiájában.
A szerző Arendt kései munkásságának töredékeiből egy olyan pedagógiai programot próbál rekonstruálni, mely által az ember mint államalkotó lény (zoón politikón) mindinkább önazonossá válhat saját magával, aminek kulcsa pedig a művészeti és bölcsészeti tudományokban keresendő. Jóllehet, a könyv többre vállalkozik, mint amit meggyőző módon nyújtani képes, az ambiciózus vállalkozás mégis hasznos szempontokat vet fel mind egy arendti „életfilozófia” lehetőségeivel kapcsolatban, mind pedig a bölcsészettudományok társadalmi hasznáról szóló diskurzust illetően.
Rodowick a Chicago-i Egyetem képzőművészeti tanszékének professzora, publikációinak döntő többsége pedig filmesztétikai tárgyú. Az alma azonban mégsem esett annyira messze a fájától, ugyanis már az – egyébként szintén filmesztétikai elméletekkel foglalkozó – Philosophy’s Artful Conversation (2015) című monográfiájában is az a tézis fogalmazódik meg, hogy a „film nem más, mint hétköznapivá tett filozófia” (70), amiből pedig az látható, hogy a filozófia és a mindennapi élet viszonyának kérdése régebb óta a szerző érdeklődésének középpontjába került. Jelen könyv – mely szándéka szerint a Philosophy’s Artful Conversation folytatása kíván lenni – az esztétikai élmény és a politikai döntéshozatal folyamatainak hasonlóságait megvilágítva igyekszik egy olyan pedagógiai programot körvonalazni, mely az ember „társiatlan társias” mivoltában rejlő ellentmondást legalábbis enyhíteni képes.
A magát esszégyűjteményként meghatározó kötet két főhőse a címben is szereplő Hannah Arendt mellett Immanuel Kant. Arendt köztudottan az önérdek által vezérelt modern társadalmakkal a görög városállamok közjóorientált gondolkodásmódját, valamint aktív participáción nyugvó közvetlen demokráciáját helyezte szembe, és tartotta azt az ember, mint természeténél fogva „államalkotó lény” leginkább autentikus közegének. Arendt szerint ahhoz, hogy egy közösséget politikainak nevezhessünk, közös célok érdekében szerveződő emberekre van szükség, akik a céljaik megvalósításához szükséges eszközöket deliberatív módon, vagyis párbeszéd útján válogatják meg, mert „ahol a beszéd véget ér, ott erőszak veszi kezdetét” (Arendt, Understanding and Politics, 304), mely utóbbi pedig kívül esik a politikum terrénumán. Rodowick maga sem tagadja, hogy Arendt görögségképe sok tekintetben túlidealizált (xii), kortárs megvalósíthatóságát pedig egyenesen utópisztikusnak nevezi (112), de efféle kellemetlenségek – véli legalábbis a szerző – mégsem szabad, hogy kishitűségre csábítsanak minket.
Kant ezzel szemben azért kap hangsúlyos szerepet a gondolatmenetben, mert Rodowick szerint komolyan kell vennünk Arendt azon megállapítását, miszerint Kant esztétikai főműve, az Ítélőerő kritikája valójában egy politikafilozófiai traktátus is egyben. Az azonban, hogy Rodowick ezt ennyire komolyan veszi, illetve az a kantiánus Arendt-kép, amit erre alapozva konstruál, a könyv legkevésbé jólsikerült részei közé tartozik. De ne szaladjunk ennyire előre!
A kötet egy előszóból és hat fejezetből áll, tárgya pedig – ha röviden akarjuk összefoglalni – az, hogy ítélőerőnket hogyan művelhetjük ki minél jobban, és hogyan állíthatjuk azt az Arendt által elengedhetetlennek vélt közös politikai döntéshozatal szolgálatába. A szerző kiinduló tézise szerint „[í]télőerőnket használhatjuk jól, rosszul vagy pedig egyáltalán nem” (3). Elmondása szerint Rodowick Arendt kései (1965-1975) írásait felhasználva ugyan, de egy saját koncepciót kíván körvonalazni a fenti probléma megoldására, vagyis nem kommentárt ír Arendt műveihez, hanem „udvarias, ámde kritikus párbeszédbe bocsátkozik vele” (xii). A szerző egyik legeredetibb húzása, hogy egyenlőségjelet von az Arendt által kívánatosnak vélt közös döntéshozatal és a filozófia egésze között: elmondása szerint ugyanis „a filozófia elsődleges feladata az, hogy leírja gondolkodásunk és ítéleteink működésmódját és alakzatait, valamint hogy értékítéletet mondjon róluk” (xiii), másutt pedig úgy fogalmaz, hogy a filozófia célja egy „az értelem által irányított, felülvizsgálható [revisable] erkölcsi normákon nyugvó élet megformálása, mely másokkal folytatott, nyitott és előre nem látható kimenetelű [contingent] beszélgetések révén valósul meg” (2).
Rodowick metafilozófiai elgondolásának értelmében tehát a filozófia nem más, mint amikor a közös döntéshozatal eszméjét/eszményét politikai kérdések mellett az élet más területeire is kiterjesztjük. A kérdés már csak az, hogy mire megyünk ezzel a definícióval? A Gondolkodás művészete címet viselő első fejezetben a szerző a gondolattalanság arendti fogalmából kiindulva mutatja be azt, hogy a filozófia akkor is nagy szolgálatot tesz minden államalkotó lénynek, ha semmi másra nem taníthat meg minket azon kívül, hogy mi magunk nem rendelkezünk tudással bizonyos dolgok felől. A saját tudatlanságunkra irányuló önreflexió teremtheti meg ugyanis az előbb említett „nyitott és előre nem látható kimenetelű” párbeszéd lehetőségét.
Eddig rendben is volnánk, a gondolatmenet azonban ezt követően váratlan fordulatot vesz. Az Ítélőerő és kultúra, valamint a Kultúra és megőrzés című szövegegységek ugyanis már Rodowick szűkebb szakterülete, a művészetelmélet irányából közelítenek a kérdéshez: ezekből immár azt tudhatjuk meg, hogy a műalkotásokra irányuló rácsodálkozás az előbbihez hasonló önreflexív folyamatokat képes beindítani („Arendt számára abban rejlik a művészet értéke, hogy figyelmünk általa megpihenhet, egyúttal pedig gondolkodóba ejti, és ítéletalkotásra készteti a szemlélőt” (36)), ám ez az önreflexió annyiban mégis eltér az előzőtől, hogy tudatlanságunk tudatosítása helyett saját társas mivoltunkat hozza tudomásunkra. Az esztétikai élményt ugyanis nyilvánvalóan egy olyan, mások által létrehozott tárgy idézi elő, mely könnyen lehet, hogy már születésünk előtt is létezett, és még halálunk után is létezni fog. A szemlélő ezért – Rodowick Arendt-olvasata szerint legalábbis – a művészi élmény pillanatában egy olyan közösség részeként tekint önmagára, mely mind térben, mind időben túlmutat saját individuális határain.
Az egyébként sem döccenőmentes gondolatmenetet a kanti történelemfilozófiának az arendti elgondolásokra való ráerőltetése teszi még inkább rázóssá, amire a Világmegfigyelő, valamint a Politika és filozófia – avagy egy közös világ újjáépítése című fejezetekben látunk egy (talán túlzottan is bátor) kísérletet. Az ezekből leszűrhető tanulság szerint a filozófiai és esztétikai önreflexió során megszerzett képességeink által a kanti világpolgár-eszmény megvalósítására is képessé válhatunk.
Rodowick ezt követően személyes tapasztalataival zárja a kötetet, mely során arról számol be, hogy az Arendt-féle közös döntéshozatali metódust sikerrel ültette át oktatói praxisába például közösségi műalkotás-elemzések révén. Mint már említettük, talán szerencsésebb lett volna, ha a szerző megelégszik ennek a szűkebben vett témának a boncolgatásával, és nem igyekszik minden áron történelemfilozófiát vetíteni Arendtbe. A globális perspektíva felvetése annál is inkább indokolatlannak tűnik, mert saját sikeres gyakorlata is mindezidáig csak „polisz-szerű” kisközösségekben (ti. tantermekben) valósult meg. Az utóbbi miatt azonban a gondolatmenetnek a szigorúbban vett arendtiánus része kimondottan tanulságosnak mondható.
David Norman Rodowick: An Education in Judgement – Hannah Arendt and the Humanities (University of Chicago Press, 2021).
Nyitókép: Hannah Arendt 1944-ben, forrás: Flickr
