RECENZIÓ – A civilitás fogalomának kora újkori történetéről írt könyvet Keith Thomas a korszak ismert történésze.
„Mihez kezdhetünk a törvényekkel, erkölcsi szokások nélkül?” (Horatius)
Keith Thomas a kora modern korszak történetének ismert brit (walesi) szaktekintélye. 1933-ban született, pályafutása tehát a huszadik század második feléhez, intézményesen pedig az Oxfordi Egyetemhez és annak különböző kollégiumaihoz kötődik. Korábbi művei közül kiemelkedik a Religion and the Decline of Magic: Studies in Popular Beliefs in Sixteenth- and Seventeenth-Century England (1971) és a Man and the Natural World: Changing Attitudes in England, 1500–1800 (1983). Az eddigi életmű koronájának tekinthető a Yale University kiadásában eredetileg 2018-ban, paperback kiadásban 2020-ban megjelent vaskos kötete, az In Pursuit of Civility. Manners and Civilization in Early Modern England.
Ha a kötet tulajdonképpeni témáját szeretnénk meghatározni, érdemes kitérnünk a címben és az alcímben előkerülő, egymással versengő két fogalomra, a civility és a civilisation fogalmára. Emlékezetes módon a két fogalom viszonyában nem tudott megállapodni a 18. századi brit kultúra két meghatározó személyisége, Samuel Johnson és James Boswell. Boswell amellett tört lándzsát, hogy a Szótárban a civility fogalmát az „udvariasság” és az „illedelem” értelmére kellene leszűkíteni, míg a civilizáltság fogalmát a civilization kifejezéssel kellene megjeleníteni. Johnson azonban kitartott a civility fogalma mellett a második jelentésmező tekintetében is (7). A mi történészünk szerint a későbbi korok Boswellt igazolták. Az olvasó azonban elgondolkodhat rajta, hogy vajon igaza van-e a történésznek, amikor így ítél. Hiszen ő maga, saját kutatásait összefoglalva, a főcímben mégiscsak a civility fogalmát használja, a civilization az alcímbe kerül. Mintha saját performatív aktusa cáfolná állítását.
Zárójelben jegyezzük meg, hogy a szerző egyébként igen óvatos az ítéletalkotással, talán a téma érzékenysége miatt is. Leírásai igen bátrak, de értékítéletei patikamérlegen kimértek, sőt bizonyos esetekben érezhetően meghajlanak az uralkodó közvélekedés előtt, amin nincs mit csodálkozni a kialakult akadémiai ízléskontroll korában. Ez ugyanakkor maga is ironikus módon idézőjelbe teszi Thomas professzor kutatásait: miközben könyve kritikával illeti azt a szerinte alapvetően a hierarchiát bebiztosító, s ennyiben strukturálisan igazságtalan ízléskontrollt, ami a kora modern korszakban a modor, az erkölcsi szokások, az udvariasság, a csiszoltság, az illedelmesség fogalmához társult, ő maga is bizonyos mértékig egy sajátos, korunkra jellemző ízléskontroll áldozata lesz. Amennyiben pedig intézményes helyzetével élve (vagyis hogy a nyugati világ egyik legjelentősebb intézményének elismert kutatójaként publikál a világ egyik legnevesebb egyetemi kiadójánál), az uralkodó ízlésdiktátumot szolgálja ki, s ennyiben maga válik hatalmi tényezővé, s így teszi saját mondandóját idézőjelbe.
De vissza Johnson és Boswell korához – mert elsősorban e korral kapcsolatban vannak fontos megfigyelései Keith Thomasnak. Például amikor David Hume-ot, majd Burke-ot idézi, igaz, anélkül, hogy jelezné politikai pozíciójukat. A Burke-idézet azonban csakugyan kulcsfontosságúnak tűnik: szerinte ugyanis míg „a törvény (the law) csak itt-ott érint meg minket, és néha-néha”, addig az erkölcsi szokások (manners) „barbárrá tesznek minket vagy kifinomulttá, azon állandó, kitartó, egyenletes és értelmes működés által, amely olyan, mint a levegő, amit belélegzünk” (339). Amikor Burke-öt idézi, Keith Thomas arra is rámutat, hogy nem igazán újítás e gondolat. Már a 16. században megfogalmazódik a jog és az erkölcsi szokás ilyenfajta megkülönböztetése. Horatiust idézi a korabeli jogász, amikor azt kérdezi: „Mihez kezdhetünk a törvényekkel, erkölcsi szokások nélkül?” (340) Másrészt a Hume környezetét jelentő, és Burke-re is ható skót felvilágosodás hasonló elképzelésére is utal, jelesül Lord Kames gondolatára, aki azt írja: „az erkölcsi szokások (manners) romlottsága a legegészségesebb törvényeket (laws) is hatástalanná teszi” (340).
Keith Thomas tehát újra tematizálja a kora modern brit diskurzust a politeness– és courtesy-(udvariasság) irodalomra vonatkozólag. Ám a korábbi, a cambridge-i iskolára jellemző politikai eszmetörténeti kontextualizálás helyett ő elsősorban társadalom- és bizonyos fokig kultúrtörténetet művel. Ennyiben talán akár a Jürgen Kockáék által művelt polgárságtörténetet kutató német társadalomtörténeti iskoláéhoz is hasonlíthatjuk a módszertanát. Van is egy ilyen fejezetcíme: The Civility of the Middling Sort (A középosztályok polgáriassága). Valójában azonban megőriz valamit a cambridge-iek fogalomtörténeti megközelítéséből is: ódzkodik a kvantitatív módszerektől, viszont nagyon közel marad a szöveges forrásokhoz. Ám szemben a cambridge-i iskola szigorú módszertanával, Keith Thomas bátran közlekedik az évszázadok, helyszínek és diskurzusok között, ami nyilván kritizálható egy szigorú kontextualizmus felől, másrészt viszont kibővíti a panorámát, és az olvasó számára izgalmas új szempontokat vethet fel.
A módszertannal szemben a könyv üzenete egyáltalán nem világos. Ha nem lenne neki, persze az sem lenne feltétlenül támadható, a történészek még mindig szívesen ápolják az elfogulatlan és neutrális pozitivista tudományosság mítoszát. Valójában azonban, ha nem pusztán ideológiát értünk üzenet alatt, hanem egy világos és egyértelmű hipotézist a kutatási kérdésre válaszul, amivel az adott szerző kijelöli a saját helyét a szakmai diskurzusban, akkor azért elvárható az ilyesmi egy ilyen gazdagon okadatolt könyvtől is. Túl azon, hogy ámulatba ejt bennünket adatgazdagsága, szeretnénk tudni saját „állásfoglalását”.
Keith Thomasnak a jelek szerint kétségei lehetnek témájával kapcsolatban. A kétségességet itt érthetjük szó szerint is: kétféle viszonyt egyszerre ápol tárgyával kapcsolatban. Egyfelől tudja, hogy alapvetően kritizálnia kell tárgyát, hisz a politikailag korrekt, woke ideológia szerint az udvariasság mint társadalmi normarendszer strukturálisan elnyomó természetű, az épp regnáló hatalom fennmaradását szolgálja, és kiszolgáltatja az elnyomottakat, akik önhibájuktól függetlenül nem képesek bekapcsolódni a társadalmi kommunikáció kifinomultabb formáiba.
Ezért nem csak arra kényszerül, ami egyébként jogos is, hogy a barbárság-civilizáció fogalompár eredeti ideális jelentését a gyarmatosítás valóságával vesse össze. Ezen túlmenően a jó modor hanyatlását is regisztrálnia kell, a demokrácia terjedésével. Ám ezt csak első pillantásra mutatja valamifajta hanyatlástörténetnek. Második nekifutásban amellett érvel, hogy a jó modor normájának eltűnése valójában jó nekünk, és valójában korunk sokkal humánusabb, mint a kora modern korszak, anélkül, hogy a formalitásokra ügyelne (amelyek, mint láttuk, szerinte alapvetően a kirekesztést és elnyomást szolgálják). Meglátása szerint az udvariasság tekintetében korunkat a következők jellemzik: „az emberi sokféleség sokkal nagyobb elfogadása, a vallási, szexuális és etnikai különbségek iránti soha nem látott tolerancia. Amivel mi most rendelkezünk, az a civilitás új és egyenlőbb formája” (337). És szerinte ez nem puszta wishful thinking. Érvelésében olyan példák játszanak szerepet, mint hogy manapság sok gyalogos képes koccanás nélkül közlekedni a járdán, vagy hogy a metrón számos idegen képes szűk helyen összepréselődni, vagy hogy sok autó közlekedik, a baleset mégis ritka.
A kétségeket aztán a könyv kitekintésében próbálja tisztába tenni. Az erkölcsi szokások jövőjét firtató zárófejezetben elismeri, hogy „a civilitás a múltban általában konzervatív erő volt” (343). Ám úgy véli, ez nem szükségszerű, hiszen „a civilitás épp olyan fontos egy egalitariánus társadalomban, mint egy hierarchikusban” (343). Az utolsó bekezdésben pedig visszatér eredeti korszakához, a kora modern korszakhoz, s kijelenti „a polgáriasság (civility) a hiedelmek, gyakorlatok és intézmények összességét foglalta magában, ami lehetővé tette az emberek számára az együttélést és a virágzást” (346). E fejezetben a barbárság fogalma is újra előkerül, s jelentése itt „rendetlenség, kegyetlenség és tudatlanság”. A zárómondat pedig, amellyel útjára bocsátja olvasóját, olyan megállapítást tartalmaz, amivel nehéz lenne nem egyetérteni: „A két állapot (tudniillik polgáriasság és barbárság – HF) közötti ellentét továbbra sem veszítette el jelentőségét”. (346)
Keith Thomas: In Pursuit of Civility. Manners and Civilization in Early Modern England (Yale University Press, New Haven, 2020).
Nyitókép: Thomas Rowlandson (1757–1827): Civility, forrás: Wikipédia / The Elisha Whittelsey Collection, The Elisha Whittelsey Fund, 1959
