RECENZIÓ – Az Egyesült Államokban tevékenykedő brit történész, Francis Oakley nagy vállalkozásba kezdett: a korábbiaktól jelentősen eltérő, új értelmezését kívánta adni a nyugati politikai gondolkodás létrejöttének és történetének.
Az Oxfordban végzett Oakley a Williams College eszmetörténet professzora volt, jelenleg emeritus professzora, és a hetvenöt tudós társaságot tömörítő American Council of Learned Societies emeritus elnöke. Negyven évig középkori és koraújkori történelmet tanított, egyház- és eszmetörténeti kutatásaiban a teológia, az egyház és a politikai eszmetörténet kapcsolatait vizsgálta, különös tekintettel a zsinati mozgalom hatására a modern politikai gondolkodásra.
Az The Emergence of Western Political Thought in the Latin Middle Ages című sorozatának első kötete, az Empty Bottles of Gentilism: Kingship and the Divine in Late Antiquity and the Early Middle Ages (to 1050) azt vizsgálta, hogy a szakrális királyság ókori elképzelése hogyan élt tovább a kereszténységben, Thomas Hobbes szavaival élve, hogyan tölti fel a kereszténység az antikvitás régi tömlőjét új borral. A sorozat második kötete ezen örökség középkori újraértelmezését tárgyalja (The Mortgage of the Past: Reshaping the Ancient Political Inheritance, 1050–1300), míg a harmadik kötet a továbbfejlesztett antik örökség átmenetét mutatja meg a modern politikai eszmetörténetbe, mely során az 1300-1650 közötti időszakra koncentrál. Ez utóbbi kötet révén is bemutatható Oakley nagy elbeszélésének újdonsága.
Mindhárom kötetének bevezetőjében előre tisztázza, mi is kísérletének alapkérdése. Oakley azt a kérdést teszi fel, hogy a modernitás felől visszanézve mennyiben tekinthető a középkor normának vagy mennyivel inkább a késői antikvitásig létező normától való eltérésnek (akár abberációnak). Másrészt arra fókuszál, hogy a középkor eszmetörténetét vajon kizárólag vallási narratívában lehet-e értelmezni. Kiindulópontja az, hogy a szerinte uralkodó narratíva szerint a klasszikus antikvitás alapvetően szekulárisnak tekinthető, és csak a hellenizmus emelte be a természetfelettit a politikai gondolkodásba. A középkor spirituális keretben próbálta értelmezni a politikát, amelyhez képest a modernitás szekuláris irányba mozdult el.
Oakley azzal a meghökkentő, de semmiképpen sem új alaptézissel áll elő, miszerint a kereszténység keretei között tisztán politikai gondolkodás nem volt lehetséges. A kereszténység államvallássá válásával a kereszténység kénytelen volt egy saját természetével ellentétes kompromisszumot kötni. Narratívájának ez kiindulópontja, de mégsem a legfontosabb alaptézise. Felfogásában a leginkább újszerű az, hogy elveti azt a hagyományos nézetet, miszerint a politikai gondolkodás fejlődése az ókortól a modernitásig szekuláris-szekuláris-vallásos stációkon ment volna keresztül. Sorozatának érvelése szerint az ókori alapvetően vallásos világképet egy erősen más, de továbbra is vallási megközelítés jellemezte, és csak a modernitás hozta el a szekuláris gondolkodás dominanciáját. A modern szekuláris politikai gondolkodás ezért mindenképpen egyedi, amely a nemzetállam, az instrumentális és mesterséges természetű állam felfogása, a politikai kötelességek és a politikai konszenzus koncepciói és az autonóm egyén és egyéni jogok rendszere révén új politikai paradigmát eredményezett. Meggyőződése ugyanis, hogy nem az antikvitás szekuláris hagyománya a modernitás egyetlen forrása, vagyis nem vagy nem csupán az athéni demokrácia és a római köztársasági hagyomány az, amely visszatérése révén megteremti a modern politika gondolkodást. Tézise, hogy a nyugati politikai gondolkodás a középkor folyamán jön létre, nem pedig a koraújkor időszakában, amely elvileg az antik hagyományt vitte tovább.
Ezzel a kijelentésével Oakley több korábbi nagy narratívát tesz érvénytelenné. Egyrészt elveti a baroni tézist, miszerint a klasszikus és észak-itáliai republikanizmus a politikai modernitás bölcsője. Másrészt elveti a Quentin Skinner által még a 70-es évek végén kialakított, azóta viszont dominánssá váló modellt is, amely a reneszánsz politikai gondolkodásban, majd a reformációnak a konfesszionális politikai érvelést kényszerből meghaladó politikai gondolkodásában látta a modern politikai gondolkodás megalapozását.
Oakley (nem előzmények nélkül) abból indul ki kötetének A nosztalgia politikája című első fejezetében, hogy a császárság és pápaság harca a hatalom természetére vonatkozó viták egy fordulópontját jelentik. Ennek során ugyanis teológia síkon dolgozzák ki a hatalom teljességére és korlátaira, valamint az egyház és a császár viszonyára vonatkozó elméleteket, a pápa világi hatalmának definiálása során pedig a világi politika szférájának emancipációja is bekövetkezik. A humanista politikai gondolkodást elemző fejezetében az erény politikáját helyezi a középpontba. Véleménye szerint a korszakot a filozófusok és a retorikusok évszázados vitájaként is lehetne értelmezni, de kiindulópontja, hogy semmiképpen nem tekinthetők fordulópontnak a 15. századi Firenze eszmetörténetileg egyébként igen releváns fejleményei, kiváltképp nem az az 1402-es év, amely a baroni narratíva egyik sarokköve.
Értelmezése szerint a korai humanisták még középkoriak voltak, amely egyáltalán nem radikális állítás, ha arra gondolunk, hogy van olyan releváns eszmetörténeti értékelés, amely az egész reneszánsz humanizmust még a középkor részének tekinti (Monfasani). Oakley nem mond újat Machiavelli tekintetében sem, amikor azt állítja, hogy a firenzei titkár az erény hagyományos politikáját elveti ugyan, de ezekkel szemben új erényeket vezet be a politikai diskurzusba. A késő középkor és a reformáció politikai gondolkodásának egyik legfontosabb témáját a bűn és a társadalmi viselkedés összefüggéseinek taglalásában látja. Eszerint a politika nem más, mint büntetés, és elsődleges funkciója a bűn társadalmi terjedésének megzabolázása. A reformáció politikai gondolkodása ezen kívül az Isten által rendelt halatom iránti engedelmességet hangsúlyozza, de jelentősen hozzájárul a dominium fogalmának, vagyis a világi tulajdon és a politikai hatalom fogalmainak modern irányba mutató tisztázásához. Luther önmagában még nem tekinthető modernnek, két birodalom tanítása az ágostoni tézist eleveníti fel, a pápa világi hatalmának elutasításával azonban a világi hatalmak szerepét teszi a politikai szféra középpontjába. Oakley véleménye szerint a radikális reformáció tanai azok, amelyek az ellenállás megfogalmazásával, illetve az önkéntes politikai közösségek és a politikai szeparáció elvi megalapozása révén új jelenségeket emeltek be a politikai diskurzusba.
Oakley narratívájában hangsúlyozza, hogy a szakrális királyság továbbél a kora újkorban is, mi több, újra központi tanítássá válik. A politikai kihívásokra adott pápai és uralkodói reakció egyaránt az abszolút halatom elméletének kidolgozásához vezetett. Véleménye szerint ez azonban a pápai hatalom középkori teoretikusainak hatására történt, tehát ebben is a középkori gondolkodás elsődlegességét hangsúlyozza. Az abszolút pápai hatalom elmélete volt ugyanis az, amely révén a politikai hatalom természete a királyi hatalom kapcsán is megfogalmazódott.
Angolként Oakley természetesen nem hagyhatta ki Fortescue elméleteinek taglalását sem a kormányzás és a joghatóság fogalmi továbbfejlesztése (gubernaculum és jurisdictio), illetve a politikai és a királyi hatalom eltérésének és összefüggésének tekintetében (Dominium regale vs. Dominium politicum et regale). Kiemelkedően fontos Oakley narratívájában a konszenzus politikáját kifejtő fejezete, amely kötetében a leghosszabb, amennyiben is az egyházi közegben létrejövő konszezualitás a korporatív, a világi környezetben kifejlődött konszenzuselv az alkotmányos konszenzualitás kifejlődésében játszott döntő szerepet.
A könyv utolsó fejezetében és utószavában áll össze a kép abban a tekintetben, hogy a középkori és kora újkori politikai gondolkodás mennyiben is járult hozzá a modern politikai gondolkodás kialakulásához, vagy mennyiben tekinthető annak előzményeként. A kötet egészén végigvonuló gondolatot itt is megismétli, miszerint a legfontosabb már modernnek tűnő politikai elképzelések az egyház kebelében, az egyház és/vagy a pápa hatalmának tisztázását célzó teológiai viták keretében kifejlesztett fogalmi rend és eszmei újítás révén jelentek meg, majd átkerülve a szekuláris politikai mezőbe hozták létre a modern politikai gondolkodást. Az alkotmányosság alapelveit megalapozó késő skolasztikus viták mellett a protestáns szerződéselméletek, ellenállástani koncepciók és az önkéntes közösségi participáció elvei, valamint a pápai hatalom elméleteinek bázisán kidolgozott elméletek a világi hatalomra, a királyi abszolutizmusra és annak korlátaira vonatkozó elméletek járultak hozzá a politikai modernitás létrejöttéhez. Oakley természetesen nem azt állítja, hogy még most is a középkor világában élnénk, világosan leszögezi, hogy a politikai modernitás az valami nagyon unikális jelenség, nincs párja vagy párhuzama más vallási rendszerekben, de kialakulása nem a középkort meghaladó időszakra tehető, hanem nagyon is a középkori nyugat kereszténységének gyümölcse. Umberto Ecot idézi is Oakley, miszerint a középkor volt az, ami minket „nyugati állatokká” (Western animals) tett.
Francis Oakley: The Watershed of Modern Politics: Law, Virtue, Kingship, and Consent (1300–1650) (New Haven, Conn.: Yale University Press, 2015) Nyitókép forrása: Flickr / Thomas Quine
