RECENZIÓ – Nicholas Mulder legújabb könyve szerint a szankciós politika egyaránt produkált pozitív és negatív eredményeket a történelem során, ennélfogva pedig se elvetnünk nem szabad annak gondolatát, de vakon bízni sem érdemes benne.
Clausewitz híres mondása szerint a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel. Nem mindig könnyű azonban eldönteni, hogy egy adott eszköz még politikai természetű vagy már a háborús hadviselésnek a része. Nicholas Mulder A gazdasági fegyver – a szankciók, mint a modern hadviselés eszközei (The Economic Weapon – The Rise of Sanctions as a Tool of Modern War, Yale University Press, 2022) című, idén megjelent monográfiájában annak a történetét tekinti át, hogy az eredetileg háborús segédeszközként bevetett gazdasági hadviselés hogyan vált később az örök béke letéteményesévé, illetve, hogy mennyire sikerült beváltania a hozzá fűzött pacifista reményeket. A könyv tanulsága szerint a szankciós politika egyaránt produkált pozitív és negatív eredményeket a történelem során, ennélfogva pedig se elvetnünk nem szabad annak gondolatát, de vakon bízni sem érdemes benne.
A holland gazdaságtörténész még az elmúlt évtized derekán kezdett a gazdasági szankciók történetének tanulmányozásához, témája azonban épp a könyv megjelenésének idejére vált igazán aktuálissá. Mulder szerint a gazdasági szankciók ma ismert politikája az első világháború idejéről, azon belül is a Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia elleni tengeri blokádból (1914–1917) ered (a „blokád”, a „szankció” vagy a „gazdasági hadviselés” kifejezések nagyjából szinonimákként szerepelnek végig a kötetben). A szerző ennek kapcsán részletgazdagon ismerteti, hogy a szövetséges hatalmak hogyan vágták el a német fémipart a számára létfontosságú, dél-amerikai mangánforrásoktól (29–33), de ugyancsak kitér az élelmiszer-kereskedelem akadályozása miatt bekövetkezett éhínségekre is (57–60): mint az közismert, 1916–1917 telére például a német lakosságnak olyan élelmiszer-hiánnyal kellett szembenéznie, hogy sokszor az eredetileg takarmánynak szánt tarlórépát volt kénytelen tányérjára tenni. Ez, a civil lakossággal szembeni indirekt hadviselés pedig nagyban hozzájárulhatott a tengelyhatalmak katonai erejének megroppanásához is – Mulder legalábbis innen eredezteti azt a lelkesedést, amely a szankciós politikákat övezte a két világháború közti időszakban (értelemszerűen főleg az antanthatalmak képviselőinek körében).
Bár azt a szerző maga is elismeri, hogy a gazdasági hadviselésnek voltak korábbi előzményei is (ennek kapcsán Napóleon kontinentális zárlatát hozza fel példaként), ő mégis úgy véli, hogy a globalizáció 1840 és 1914 között végbement felgyorsulása a világ országainak olyan szintű egymásra utaltságát eredményezte, hogy az 1914–1917-es blokád egy minőségi ugrást jelentett a szankciós politikák történetében: „ennek, a nemzeteken átívelő vállalkozásnak a célja immár nem csupán az volt, hogy egy ellenséges birodalmat gyűrjön hatalma alá, hanem az, hogy az egész globális kereskedelmi rendszert irányítása alá tudja vonni. Az 1914 és 1918 között szerzett tapasztalatok pedig arról győzték meg a szövetséges hatalmak döntéshozóit, hogy a gazdasági nyomás egy olyan erő, mely meggátolhatja további háborúk kitörését” (28). Mulder maga is érzékeli a fenti jelenség problematikusságát: abból, hogy a gazdasági szankciók eredményesnek bizonyultak a nagy háború során, vajon miért következik az, hogy a békét is szavatolni tudják a háborút követően?
De az előbb említett minőségi változás ráadásul egy nemzetközi jogi paradigmaváltást is maga után vont: a napóleoni háborúktól kezdődően ugyanis a hadviselő felek az ún. Rousseau-Portalis-doktrína szellemében jártak el, és úgy vélték, hogy hadiállapot kizárólag államok, nem pedig azok polgárai között állhat fenn. A korábbi gyakorlat értelmében kereskedőhajók rakományait (legyen szó akár ellenséges országokból érkező hajókról) például azért hagyták érintetlenül, mert a lefoglalásuk sértette volna a kereskedőknek a magántulajdonhoz való jogát. Az 1914–1917-es események ezen a téren is új precedenst teremtettek Mulder szerint.
Arra a kérdésre, hogy a gazdasági szankciók hogyan lehetnek egyszerre hatásosak háborúban és békében, nem kapunk ugyan egyenes választ, az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a fenti gondolat a Népszövetség „alapító atyáinak” körében fogalmazódott meg először: Mulder legalábbis három Nobel-békedíjasnak, Léon Bourgeois-nak, Lord Robert Cecilnek, valamint nem utolsósorban Woodrow Wilsonnak a szerepét domborítja ki ebben a folyamatban. A szerző szerint ők hárman „szándékuk ellenére hoztak létre egy olyan Népszövetséget, mely anélkül vethet ki blokádszerű szankciókat bizonyos agresszorállamokra, hogy hadat kellene üzennie nekik” (21). Wilson elnök az 1919-es, Case for the League of Nations című programadó írásában például a szankciókat „a háborúnál is szörnyűségesebb dolognak” nevezte, mivel szerinte „a teljes izoláció ugyanúgy téríthet észhez egy adott nemzetet, ahogy a kimerülés veszi el az emberek kedvét a harctól” (1). De ugyanez a gondolat köszön vissza a Nemzetek Szövetsége 1920-as egységokmányának 16. cikkelyében is, amely mind egy esetleges agresszorállammal, mind pedig annak polgáraival szemben teljeskörű gazdasági szankciókat helyezett kilátásba.
Ahogy azonban Mulder is hangsúlyozza, az elképzelés egyik neuralgikus pontja éppen a „teljes izoláció” volt (156–178): „ha egy agresszorral minden köteléket meg kell szakítanunk, az azt jelenti, hogy, mint azt Bourgeois mondta, többé egyetlen állam sem lehet semleges” (78). A másik ilyen pontnak viszont az intézkedések tényleges hatásossága tekinthető. Míg Mulder elismeri, hogy például Jugoszláviát és Görögországot tényleg a szankciók réme térítette el Albániával és Bulgáriával szembeni háborús szándékaitól (1921-ben és 1925-ben), az 1936-tól kezdődő „blokádfóbia” ezzel szemben éppen hozzájárult Németország, Olaszország és Japán remilitarizálásához (226–229). A gazdasági hadviselés tehát, bár produkált pozitív eredményeket, időnként kimondottan negatív hatásai voltak.
Bár a kötet már az orosz–ukrán háború kitörését követően jelent meg, a kézirat lezárására hónapokkal azt megelőzően került sor. Ez az egyik ok, amiért Mulder nem reflektál közvetlenül a most zajló eseményekre. A másik, hogy könyvében csak 1945-ig követi nyomon a gazdasági szankciók történetét. Egy idén januárban, tehát már a közelgő háború árnyékában publikált cikkében azonban mégis megfogalmazott két olyan tanulságot, amelyek napjainkra nézve is hasznosak lehetnek: egyrészt az elhúzódó gazdasági nyomásgyakorlás idővel veszít a hatékonyságából (erre legjobb példaként Iránt hozza fel, amivel szemben 1979 óta vannak életben széleskörű gazdasági szankciók), másrészt a kölcsönös károkozás politikája helyett az államok jobban tennék szerinte, ha a „konstruktív segítségnyújtás” eszközéhez folyamodnának. Az utóbbi számára azt jelenti, hogy a jelenleg még szembenálló feleknek a jövőbeli együttműködés lehetőségével kellene kecsegtetniük egymást. A könyv konklúziójával egybehangzó állítás szerint ugyanis a döntéshozóknak már 1919-ben is a szankciókat ellenző John Maynard Keynes (kasszandrai) jóslatára kellett volna hallgatniuk, és a legyőzött felek gazdasági ellehetetlenítése helyett azoknak mielőbbi talpra állását kellett volna elősegíteniük.
Nyitókép: Flickr
