RECENZIÓ – Milyen politikai jellemvonások befolyásolták a közelmúlt világtörténelmi eseményeit? Nagyrészt erre a kérdésre keresi a választ Henry Kissinger Leadership – Six Studies in World Strategy című legújabb kötetében.
A szerző hat esettanulmányt vonultat fel, amelyben hat politikusi életutat ismertet. Meglepő módon azonban a könyv elolvasása után egyetlen lépéssel sem jutunk közelebb a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez, Kissinger ugyanis egy tőle merőben szokatlan szempontrendszer szerint jár el: politikai vezetők személyes jellemvonásain keresztül értelmezi döntéseiket. A szerzőt aligha kell bárkinek bemutatni: Henry Kissinger az ötvenes évek óta a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának megkerülhetetlen alakja, a Nixon- és a Ford-adminisztrációk külügyminisztereként az enyhülés politikájának tevőleges képviselője volt, aki a vietnámi háború lezárása érdekében tett erőfeszítéseiért 1973-ban a Nobel-békedíjat is átvehette. Legfontosabb írásai, így a vesztfáliai béke nyomán létrejövő nemzetközi rendszert tárgyaló Diplomácia, vagy az utóbbit fenyegető modernkori kihívásokról szóló Világrend című munkái a magyar olvasóközösség számára is közismertek.
Kissinger Politikai vezetés című legújabb munkájának azonban még műfaja is nehezen behatárolható. Alcíme (Hat tanulmány a világstratégiáról) könnyen azt sugallhatja, hogy a kötet teoretikus fókuszú. Ez azonban tévedés, a Politikai vezetés ugyanis hat politikai életrajzot (úgy is mondhatnánk: jellemrajzot) tartalmaz, és sok tekintetben üde színfoltot képez az idén 99 éves szerző életművén belül: jóllehet, tudományos írásaiban Kissinger előszeretettel foglalkozott olyan jelentős történelmi személyekkel, mint Castlereagh, Talleyrand vagy még inkább Metternich, a közelmúlt fontos döntéshozóit mindezidáig nem tárgyalta többszáz oldalas részletességgel. Az új kötet másik különlegessége, hogy Kissingert ezúttal nem (kizárólag) a tárgyalt személyek döntései vagy azok következményei foglalkoztatják, hanem mindegyikükben egy-egy domináns jellemvonás megtestesülését látja a szerző: Adenauer így lesz az „alázatosság stratégája”, de Gaulle az „akaraterőé”, Nixon az „erőegyensúlyé”, Anvar Szadat a „transzcendenciáé”, Li Kuang-Jao a „kiválóságé”, Margaret Thatcher pedig a „meggyőződésé”.
A fenti személyek közös vonása, hogy egyaránt meghatározó szereplői voltak a 20. század második felének, hogy mindannyian a második világháborút követő „nulladik órában” kényszerültek (újra)építeni országaikat, valamint az is, hogy a szerző személyes kapcsolatban állt velük. A hat fejezet tehát egyszerre tekinthető életrajznak, a személyes eszmecserék felelevenítése azonban memoárjelleget is kölcsönöz nekik. Mégis joggal merül fel a kérdés, hogy Kissinger miért pont ezt a hat személyt szemelte ki új kötete számára. Indoklása, miszerint a fentiek „egyaránt átalakították társadalmaikat, és mindannyian hozzájárultak egy új világrend létrejöttéhez” (394) azért is zavarba ejtő, mert másutt maga a szerző állítja azt, hogy „valódi világrend még sohasem létezett” (Henry Kissinger, Világrend, Antal József Tudásközpont 2014, 10). Ez utóbbi gondolat egybecseng a realisták azon axiómájával, miszerint a nemzetközi kapcsolatok rendszere szükségszerűen anarchisztikus természetű. A szerző indoklását ezért alighanem fenntartásokkal kell kezelnünk, és sokkal inkább a nagyrabecsülés jeleként kell értelmeznünk, semmint névértéken, és valószínűleg ugyanez a szempont húzódhat meg Kissinger témaválasztásai mögött is.
A könyv másik különös (ez esetben úgy is mondhatnánk: zavaró) sajátossága, hogy az utószóhoz érve válik csak egyértelművé, miért is volt érdemes átrágnunk magunkat a hat szereplő életének közismert és kevésbé közismert részletein. Menet közben is olvashatunk ugyan anekdotákat Adenauer legendás munkabírásáról (diákéveiben úgy tartotta ébren magát, hogy egy vödör jégbe dugta a lábait), de Gaulle állítólagos „sztoicizmusáról”, Nixon tudatos kompromisszumkészségéről, de ezek a szórványos megjegyzések önmagukban nem képesek a jellemvonások fürkészése felé orientálni az olvasó figyelmét.
Annál is inkább nem, mert a kötet bevezetőjében Kissinger még csak általánosságban beszél a nagyformátumú történelmi személyiségek történelemformáló erejéről. Ezen a ponton a francia Annales-iskola képviselőivel (különösen Fernand Braudellel) helyezi szembe magát, aki szerint a történelem folyása szempontjából nem a köznapi értelemben vett történelmi események (például jó vagy rossz politikai döntések) igazán fontosak, hanem egy adott térség természetrajza, anyagi kultúrája bír döntő jelentőséggel. Mivel pedig a szerző azt is kifejti, hogy pontosan mit ért az alcímben szereplő stratégia szó alatt („az a végkövetkeztetés, melyhez egy adott politikai vezető a szűkösség, időbeliség, versengés és információhiány állapotában jut el” [15]), az olvasóban menthetetlenül az a benyomás alakul ki, hogy a politikai döntéshozatal általában vett történelmi jelentőségéről, esetleg apológiájáról szólnak majd a soron következő fejezetek.
A szerző ezt követően két csoportra, államférfiakra és prófétákra osztja a politikai vezetőket. Elgondolása szerint a „bölcs” vagy „előrelátó” államférfiak két fontos tulajdonsággal rendelkeznek: egyrészt a fennálló intézményrendszerükben hajlandóak változtatásokat eszközölni, de csak akkor, ha ezt feltétlenül szükségesnek ítélik; másrészt folyamatosan szem előtt tartják lehetőségeik határait. A Kissinger által prófétáknak nevezett döntéshozók ezzel szemben nem a fennálló lehetőségeket tartják mértékadónak, hanem minden erejükkel újabb és újabb lehetőségek létrehozásán munkálkodnak. „Az ő céljuk nem a fennálló viszonyok igazgatása, hanem azok meghaladása” (24). Azonban a szerző maga is elismeri, hogy nem húzható éles határvonal két csoport között, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy könyvének hősei kivétel nélkül részesedtek mindkét vezetőtípus tulajdonságaiban (de, mint hozzáteszi, „kicsit azért az államférfi típusa felé billentek el” [24]).
Adenauer például joggal tekinthető pragmatikus államférfinak, ha azt vesszük figyelembe, hogy reálisan mérte fel a világháborúból vesztesen kikerülő Németország lehetőségeit. Kissinger azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy a nyugat-német kancellárnak kezdettől fogva az lebegett a szeme előtt, hogy országát előbb-utóbb újraintegrálja abba a „világrendbe”, amelyen mind politikailag, mind morálisan kívül került. De hasonlóan profetikus gondolatok vezérelték Li Kuang-Jao-t is Kissinger szerint, mikor hozzálátott Szingapúr intézményrendszerének kialakításához, mely profetikusság azonban életének kései szakaszában jókora pragmatizmussal vegyült immár.
A Politikai vezetés különböző fejezetei tehát végig azt igyekeznek érzékeltetni olvasójukkal, hogy a fent nevezett tulajdonságok együttes fennállása szükséges ahhoz, hogy valakiből nagyformátumú döntéshozó váljon. Arra azonban, hogy a fent nevezett döntéshozók miként tettek szert ezekre a tulajdonságokra, csak a könyv utószavában derül fény. Kissinger szerint ugyanis a kötetben tárgyalt vezetők az első olyan politikusnemzedék képviselői voltak, akik nem az örökletes arisztokrácia soraiból kerültek ki, hanem alacsonyabb sorból küzdötték fel magukat a második világháborút követő meritokratikus sztenderdek szellemében. Mint ő maga fogalmaz, „neveltetésük során nem az érdemjegyek vagy teszteredmények voltak számukra elsődlegesek; jóllehet, ezek mind fontosak voltak, mégsem tekintették őket önmagukban vett céloknak. Li [Kuang-Jao] ezért hivatkozott folyton a csün-céra, a konfuciánus gentleman-eszményre, de Gaulle pedig ezért törekedett arra, hogy ’jellemes ember’ váljon belőle. Az oktatás célja nem az volt, hogy olyan bizonyítványt szerezzenek, amit félredobhatnak később: számukra ez egy véget nem érő erőfeszítés volt, melynek egyszerre voltak intellektuális és morális dimenziói” (399).
Könyvével tehát Kissinger egy sajátos tapasztalatokkal, és – ebből adódóan – sajátos jellemvonásokkal rendelkező politikusnemzedéknek állít emléket. Hőseit azonban nem követendő példákként igyekszik bemutatni, hanem annak a korszaknak a jobb megértéséhez próbálja elvezetni az olvasót, amelynek a szerző maga is aktív formálója volt.
Henry Kissinger: Leadership – Six Studies in World Strategy, New York: Penguin Press, 2022.
Nyitókép: Flickr / Gerald R. Ford School of Public Policy’s
