RECENZIÓ – A francia baloldali „sztárközgazdász”, Thomas Piketty legújabb könyvében az egyenlőség eszméjének történetét mutatja be, és amellett érvel, hogy az emberiség történelme az egyenlőség dominanciája felé halad.
Az 1971-ben született francia tudós egyike napjaink legismertebb közgazdászainak, munkásságát számos rangos díjjal ismerték el. Fő szakterülete a gazdasági egyenlőtlenségek történeti és összehasonlító vizsgálata. Az egyenlőség rövid története (Une bréve histoire de l’égalité) című, először 2021-ben francia nyelven közzétett művében korábbi munkáiban kifejtett kutatásainak tanulságait foglalja össze új nézőpontból.
A szerző bevezetésben kifejtett célja az emberi társadalmakban a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek összehasonlító történetének bemutatása, amely nézetei szerint az egyenlőség történeteként is felfogható, mivel a történelemben a nagyobb mértékű társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőségért vívott küzdelem figyelhető meg, különösen a 18. század vége óta. A szerző bevallottan az egyenlőségért folyó küzdelem folytatásának szükségessége mellett tör lándzsát, és ennek érdekében tartja szükségesnek a történelmi tanulságokhoz való visszatérést, valamint a nemzeti és tudományterületi határok lebontását.
Álláspontja szerint a jelenlegi gazdasági berendezkedés társadalmi és környezeti ellentmondásaiból fakadóan a napjainkban tapasztalt lázadások, konfliktusok és válságok a jövőben is központi szerepet fognak játszani a pontosan előre nem jelezhető körülmények között. A történelem vége még messze van, és nem elég felszámolni az elnyomó intézményeket, garantálni kell az egyéni jogokat is a különbözőség jogával együtt. Piketty fontosnak tartja elkerülni a hatalmi viszonyok tagadásából vagy túlértékeléséből fakadó csapdát, és vizsgálódásában a hangsúlyt az igazságos társadalom és intézményrendszer természetének megvilágítására helyezi.
A könyv első fejezete az egyenlőség felé mutató történelmi folyamatok eredetét mutatja be. Az emberiség haladását az oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz hozzáférők számának folyamatos bővülésével támasztja alá. Az emberiség átlagos jövedelmének növekedése mögött azonban nagymértékű egyenlőtlenség mutatható ki, és a szerző szerint a gazdasági és társadalmi mutatók mint tudományos eszközök fontos részét képezik az új, egalitárius szellemi horizont megalkotásának.
A második fejezetben Piketty a hatalmi- és tulajdonviszonyok terén megfigyelhető lassú elmozdulást vizsgálja meg, amely a 18. század vége óta az igazságosabb elosztás irányába történt. Megállapítása szerint a francia forradalom messze nem hozott létre tökéletesen egalitárius társadalmi berendezkedést, a leggazdagabb 1 százalék vagyonának aránya a következő évszázadban is kirívóan magas, 50 százalék körüli maradt, és csak a XX. század folyamán csökkent 20 százalékra, majd ismét lassú növekedésnek indult. A legszegényebb 50 százalék viszont jelenleg is csak az összvagyon 5 százalékát birtokolja, és ezen Piketty nézetei szerint csak a progresszív adórendszeren alapuló jóléti állam változtathatna. Az egyenlőtlenség a jövedelmi viszonyok terén is világosan kimutatható, és az utóbbi évtizedekben ezen a téren is tovább nyílt az olló a leggazdagabbak javára.
A harmadik fejezet a kora újkorban megindult gyarmatosítás és rabszolgatartás napjainkig ható örökségével foglalkozik. Piketty nehezen vitatható állítása szerint a gyarmatosítás és rabszolgatartás döntő szerepet játszott a nyugati világ anyagi javainak felhalmozásában, és ez máig nagymértékben meghatározza a világ országai között megfigyelhető gazdasági erőviszonyokat. Nyugat-Európa hatalmai gyarmatosítással és katonai erő alkalmazásával szervezték meg a világgazdaságot saját érdekeiknek megfelelően, és a világ többi részét tartósan periferikus helyzetbe kényszerítették.
A negyedik fejezet azt teszi vizsgálat tárgyává, hogyan lehetne a gyarmati örökség egyenlőtlenséget erősítő következményeit orvosolni az egyetemes igazságosság érdekében. Piketty szerint ez a globális gazdasági rendszer megváltoztatása nélkül nem lehetséges. A következő, ötödik fejezetben a társadalmi egyenlőtlenségek újkori változásairól értekezik, rámutatva arra, hogy a nemesi előjogok eltörlésével a pénz és a vagyon vált a politikai részvétel feltételévé, és a 18. század végén deklarált jogegyenlőség a gyakorlatban a tulajdonnal rendelkező fehér férfiak egyenlőségét jelentette. Napjaink demokratikus rendszereiben is túlságosan nagy befolyása van a vagyonnak, ezért Piketty a nagyobb egyenlőség érdekében fontosnak tartaná a pártfinanszírozási rendszer és a média gyökeres reformját.
A hatodik fejezet az 1914 és 1980 között bekövetkezett „nagy újraelosztás” folyamatát veszi górcső alá, amelynek során a nyugati világban, valamint Japánban, Oroszországban, Kínában és Indiában is csökkent a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség mértéke. Nyugaton a központosított államhatalom megerősödésével és a gazdasági teljesítmény növekedésével megjelent a jóléti állam modellje, amely az adórendszeren keresztül történő állami újraelosztáson alapult. Mindez elsősorban nem az egyenlőség, hanem a nemzetállamok erejének növelése érdekében történt, viszont magával hozta a politikai részvétel demokratizálódását is, amellyel Piketty szerint az államhatalom először a történelem során kikerült az uralkodó osztályok kizárólagos befolyása alól, és a gazdaság számos elemét is kivonta a piaci logika hatálya alól. A szerző egyértelműen állást foglal ezen modell hatékonysága mellett, és megalapozatlannak tartja az egészségügyi és az oktatási rendszer magánosítása mellett kardoskodó amerikai szerzők érveit.
A hetedik fejezetben Piketty a jóléti állam alapját képező progresszív adórendszer szükségessége mellett teszi le a voksot, és felhívja a figyelmet az 1980 óta bekövetkezett neoliberális gazdaságpolitika, a pénzügyi liberalizáció és a tőke szabad áramlását lehetővé tevő intézkedések által okozott károkra. Nézetei szerint a tőke „hiperkoncentrációját” csak a demokratikus szocializmus tudja visszafordítani, amely különbözik a korábbi szovjet blokk központosított, tekintélyelvű államszocializmusától.
A nyolcadik fejezet a képzéshez és foglalkoztatáshoz való hozzáférésben tetten érhető társadalmi és faji megkülönböztetés problémáját tekinti át, amelynek megoldását a szerző fontosnak tartja, de rámutat annak nehézségére is, hogy mindez ne járjon együtt az identitások merev rögzítésével. Szintén lényegesnek tartja a nőkkel szembeni patriarchális előítéletek csökkentését minél több nő vezető pozícióba történő helyezésével.
A kilencedik fejezetben Piketty a neokolonializmus meghaladásának szükségességét hangsúlyozza, amely szerinte csak a globális gazdasági rendszer strukturális átalakításával valósítható meg a nemzeti alapon szerveződő jóléti államnak a „globális Dél” irányába történő föderális alapú kiterjesztésével. A nemzetállami szerveződés hiányosságaiból fakadóan elkerülhetetlennek tartja a világgazdaság kihívásaira választ adó posztnemzeti világpolitika kialakulását, és ennek demokratikus formája mellett foglal állást.
A könyv zárófejezete a lehetséges jövőt vázolja fel. Az egyenlőség irányába való további elmozdulást a szerző szerint felgyorsíthatja a klímaváltozás kiváltotta környezeti katasztrófa, amely legitimálni fogja a gazdasági rendszer radikális átalakítását. Az ideológiák közötti verseny terén a kínai sajátosságú szocializmust komolyan veendő alternatívának tekinti, amely autoriter, államközpontú modelljével gazdasági tekintetben felülmúlta a Nyugatot, ezért a helyes válasz Piketty szerint a demokratikus, részvételi alapú szocializmus lenne, amely helyett a neoliberalizmus kifulladásával csak a neonacionalizmus helyi változatai jöhetnének szóba. A fejezet utolsó részében Piketty a jövőbeli fejlődés általa kívánatosnak tartott modelljének felvázolására tesz kísérletet. Álláspontja szerint a kormányzati szuverenitás alapját egyetemes és nemzetközi céloknak kell meghatározniuk, és valamennyi országra egyformán kellene alkalmazni a társadalmi, költségvetési és környezetvédelmi igazságosság egyértelműen kijelölt kritériumait. Világosan meg kellene határozni a globális közjó előmozdításával megbízott transznacionális szervezetek hatáskörét is. A végső cél elérésének eszközét pedig a „szocialista, demokratikus föderalizmus” irányába történő átmenet nemzetközi szövetségek általi felgyorsításában jelöli ki. Ez az általa „univerzalista szuverenizmus”-nak nevezett új világrend Piketty szerint csak erőteljes társadalmi mozgalmak és szervezetek támogatásával érhető el, amelyek képesek közös célokat megfogalmazni, és átalakítani a hatalmi erőviszonyokat. Könyve célját ennek az egyenlőségért folyó világméretű társadalmi aktivizmusnak szellemi értelemben vett „új fegyverekkel” való támogatásában határozza meg.
Piketty haladáselvű felfogása szerint tehát az egyenlőségért régóta folyó harcnak a XXI. században is folytatódnia kell. A törvény előtti egyenlőség klasszikus liberális elve túl nagy egyenlőtlenséget tesz lehetővé, és a szerző a kortárs újbaloldal más képviselőivel összhangban a tényleges gazdasági és társadalmi egyenlőség megvalósítását tekinti céljának. Klasszikus liberális és konzervatív nézőpontból tekintve azonban megalapozott kételyek merülhetnek fel ezen cél gyakorlati megvalósíthatóságával kapcsolatban. Piketty műve zárófejezetében egy demokratikus, környezettudatos és multikulturális szocializmust vizionál megvalósítandó ideális gazdasági-társadalmi berendezkedésként, amely azonban, tekintetbe véve az emberi természet realitásait és az egyének közötti természetes különbségeket, csak az egyéni és közösségi szabadság felszámolásával lehetne megvalósítható.
Báró Eötvös József a 19. század uralkodó eszméiről írott művében már az 1850-es évek elején rámutatott a szabadság és az egyenlőség eszméi között fennálló ellentmondásra. Piketty több mint másfél évszázaddal később már egyedül az egyenlőség eszméjét tekinti az egész emberi történelem uralkodó eszméjének, öncélnak, amelynek oltárán egyértelműen feláldozza Eötvös másik két uralkodó eszméjét, a szabadságot és a nemzetiséget. Piketty üdvtörténeti narratívájának végpontja egyfajta globális föderalisztikus szocializmus, amely a társadalmat mobilizáló aktivizmus útján valósítható meg. Mindez nem sokban különbözik a kommunisták és bolsevikok céljától és eszközeitől, tehát a XX. század történelmének tanulságait levonva minden okunk megvan az óvatosságra a progresszió Piketty-féle változatával szemben is, mivel az egyenlőség lelkes aktivistái a természetes egyenlőtlenségek eltörlése után a vonzó utópia helyett könnyen a megvalósult disztópia világában találhatják magukat.
Thomas Piketty: A Brief History of Equality, Translated by Steven Rendall, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts ‒ London, England, 2022.
A kép forrása: timesofindia.com. Nyitókép: Flickr / Marco Verch Professional P
