Egy frissen megjelent kötet a kelet-közép-európai alkotmánybíráskodás érvelési és értelmezési sajátosságait vizsgáló nemzetközi kutatás eredményeit foglalja össze.
A Tóth J. Zoltán szerkesztette kötetben ismertetett összehasonlító vizsgálat fő kérdése, hogy kimutathatók-e sajátosságok a kelet-közép-európai alkotmánybíróságok érvelésében és alkotmányértelmezésében. Az alapvetően nemleges válaszhoz vezető úton sok értékes meglátással és tanulsággal találkozhat az olvasó.
A kötet szerkezete könnyen áttekinthető: a szerkesztői bevezetőt követik az egyes országtanulmányok, amelyek a szlovén (Benjamin Flander), a magyar (Köblös Adél), a cseh (David Sehnálek), a szlovák (Katarína Šmigová), a szerb (Slobodan Orlović), valamint a lengyel (Piotr Mostowik) alkotmánybíróság ítéleteiből vett mintát elemeznek. A mintavétel szempontjairól a bevezetés tájékoztat: az egyes tanulmányok szerzői harminc-harminc, alapjogi kérdéssel foglalkozó ítéletet választottak ki a 2011–2020 közötti időszakból, amelyek mindegyike tartalmaz hivatkozást az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB), illetve az Európai Unió Bírósága (EUB) esetjogára. Az elemzés egyik mozzanata, hogy a szerzők számba veszik az illető bíróság által alkalmazott értelmezési technikákat, és meghatározzák az ítéletek indokolásában alkalmazott érvek típusait, valamint ezek súlyát. A következő mozzanat, hogy ugyanezt a hivatkozott EJEB- és EUB-ítéletekkel is megteszik. Ilyenformán nemcsak a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatának a jellemzése válik lehetővé, hanem annak összevetése is az európai bíróságokéval – bizonyos korlátok között.
A korlátok java részével a kutatók természetesen számoltak, vagy sikerült hozzájuk igazítani a vizsgálat módszerét. Ilyen például az esetek kiválasztása: az eredeti tervben szereplő ötéves (2016–2020) periódusban született ítéletek nem tartalmaztak kellő számban hivatkozást az európai esetjogra, ezért volt szükség egy hosszabb időszak gyakorlatának az áttekintésére. Ide tartozik továbbá a vizsgált hivatkozások számának korlátozása: a szerzők ítéletenként egy-egy, az indokolás számára meghatározó jelentőségűnek tekintett EJEB- vagy EUB-ítéletet választottak ki, s ezek alapján végezték el az európai joggyakorlat rekonstrukcióját. Ez az utóbbi végül az EJEB ítélkezési stílusának a jellemzésére szorítkozik, a nemzeti alkotmánybíróságok ugyanis – legalábbis a vizsgált esetekben – csak elvétve hivatkoznak az EUB döntéseire.
Az összehasonlítás két fontos korlátja ugyanakkor reflektálatlan marad mind a bevezető fejezetben, mind az egyes tanulmányokban. Ezek egyike időbeli, a másik talán térbelinek nevezhető. Ami az előbbit illeti, a problémát az EJEB-ítéletek nagyobb időbeli szórása okozza: míg az egyes alkotmánybíróságok gyakorlatánál a válogatás a 2010-es évekre szorítkozik, az ebben hivatkozott európai döntések egy része – természetes módon – a megelőző évtizedekből, egyes esetekben akár az 1970-es évekből származik. Ez tartalmi szempontból, a döntések dogmatikáját tekintve is torzíthatja a megfigyelést, a kutatás számára elsőrendűen fontos értelmezési és érvelési technika pedig vélhetőleg még inkább ki van téve a korszakonkénti változásnak – ennek cáfolata az EJEB ítéleteinek a hivatkozásoktól független elemzését igényelné. A választás melletti érv világos: a tartalmilag kapcsolódó döntések egymás mellé állítása megkönnyíti az okfejtések sajátosságainak számbavételét. Mégis fontos rögzíteni, hogy az EJEB-nek a tanulmányokból kirajzolódó gyakorlata nem ugyanúgy „azonos” önmagával, mint az egyes alkotmánybíróságoké.
A másik, fontosabb korlátot magának az európai esetjognak az összehasonlítási alapként való használata jelenti. Az EJEB és – kisebb részt – az EUB ítéletei ugyanis „a nyugat-európai alapjogi bíráskodás” képviseletében jelennek meg a kutatásban, amely ezekkel összevetve kívánja kimutatni „a kelet-közép-európai alapjogi bíráskodás” jellegzetességeit. Az emellett szóló érvek ismét csak kézenfekvők: az anyag kezelhetőségén túl az is kétségtelennek látszik, hogy az európai bíróságok az egyes nemzeti alkotmánybíróságoknál inkább mondhatók a közös (nyugat-)európai alapjogi gondolkodás reprezentánsainak. Ennek a reprezentativitásnak a mértéke és a jellege azonban szintén önálló elemzés tárgya lehetne – és talán kellene is, hogy legyen. Az ugyanis jóval kevésbé egyértelmű, hogy a nyugat-európai alkotmánybíróságok ítélkezési stílusa bármiképpen összegezhető volna.
De mit mondhatunk a kelet-közép-európaiságról? Vannak-e közös vonásai a vizsgált alkotmánybíróságok érvelési és értelmezési gyakorlatának? Tóth J. Zoltán összegzése szerint a legáltalánosabb a bíróságok saját korábbi döntéseire történő hivatkozás – e tekintetben egyedül a szerb minta jelentett kivételt, ennek ugyanis csak a kisebbik fele (14 ítélet) tartalmazott ilyet. A többi értelmezési módszer tekintetében jóval nagyobb a változatosság, talán csak a (tágan értett) kontextuális értelmezés mondható egyértelműen gyakorinak az alkotmánybíróságok többségének a gyakorlatában. Az EJEB döntéseinek az áttekintése ugyanakkor világossá teszi, hogy mind a saját esetjog uralkodó használata, mind a kontextuális értelmezés gyakori alkalmazása ezekben is megfigyelhető. Az összegzés ezek mellett az alapjogok korlátozásának elbírálásánál használt arányossági tesztek hasonlóságára, valamint a jogállamiság és a demokrácia alapértékeinek elsődlegességére mutat rá a nemzeti alkotmánybíróságok és az EJEB gyakorlatában egyaránt. Hogy mindez leírható-e „módszertani konvergencia”-ként, az talán vitatható, annyi mindenesetre biztosnak látszik, hogy alapjogi érvelés és alkotmányértelmezés terén nem beszélhetünk a kelet-közép-európai alkotmánybíráskodás különállásáról.
Végezetül a kötet két fontos, noha kevésbé hangsúlyos hozadéka érdemel említést. Az egyik a szerkesztői bevezetőben szereplő elméleti-rendszertani áttekintés, amely tömörsége mellett is kitűnik átgondoltságával és széleskörű szakirodalmi bázisával. Ennek köszönhetően egyaránt alkalmas lehet oktatási célra és további elemzésekre. A másik az EJEB esetjog közép-kelet-európai recepciójának a vizsgálata – paradox módon a kutatás tulajdonképpeni tárgya. Az eredmények bemutatása során ez azért szorul háttérbe, mert – a rá való hivatkozás a kiválasztás szempontja lévén – nem alkalmas arra, hogy közös jellegzetességként határozzák meg. Ezzel együtt is jelentősek, és további kutatás alapjai lehetnek az ezzel kapcsolatos megfigyelések, különösen, ha diakrón összehasonlításban, az esetleges változás irányaira összpontosítva kívánjuk vizsgálni a nemzeti alkotmánybíróságok ilyen hivatkozásait – amint ez utalás szintjén meg is jelenik a kötetben.
Zoltán J. Tóth (ed.): Constitutional Reasoning and Constitutional Interpretation. Analysis on Certain Central European Countries. Budapest – Miskolc, Ferenc Mádl Institute of Comparative Law – CEA Publishing 2021.
Nyitókép forrása: Wikipédia / Thaler Tamás
