RECENZIÓ – Mitévő legyen az, aki arra a felismerésre jutott, hogy egy hanyatló civilizációban kell leélnie az életét? David Engels történész Was Tun? (Mi a teendő?) című könyvében ezt a hiányt pótolja.
Arról a kérdésről, hogy az európai civilizáció vajon agonizál-e, már legalább száz éve, Oswald Spengler nagyszabású történetfilozófiai művének megjelenése óta izgalmas viták folynak. Azzal kapcsolatban azonban még nem igazán születtek konkrét válaszok, hogy mi tévő legyen az, aki arra a felismerésre jutott, hogy egy hanyatló civilizációban kell leélnie az életét. David Engels történész Was Tun? (Mi a teendő?) című könyvében ezt a hiányt pótolja.
A szerző életútja önmagában is sokatmondó. A belga állampolgár, de német nemzetiségű Engels az aacheni egyetemen képezte magát ókortörténésszé, majd egészen fiatalon lett egyetemi oktató, később a római történelem professzora Brüsszelben. Először 2013-as könyvével tett szert nemzetközi hírnévre – amely azóta magyarul is megjelent A Birodalommá válás útján. Az Európai Unió válsága és a Római Köztársaság hanyatlása címmel. Két egymástól távol eső történeti korszak párhuzamba állítása már-már eretnekségnek számít a nagy narratíváktól ódzkodó mainstream történetírásban. Engelst azonban ez nem állította meg akkor sem, amikor alapító elnöke lett az Oswald Spengler Társaságnak, ami az összehasonlító történettudomány felkarolását tűzte ki célul.
A bátor ókorász ennél is továbbment, amikor kidolgozta saját elméletét („heszperianizmus”), amellyel Európa hagyományos alapokon történő megújítása, konzervatív reneszánsza mellett tört lándzsát. Az általa szerkesztett Renovatio Europae. For a Hesperialist Renewal of Europe című 2019-es kötet az angol mellett, német, francia, olasz, spanyol és lengyel nyelven is megjelent. Ez utóbbi aligha véletlen, hiszen 2018-ban Engels felfüggesztette brüsszeli munkáját, a poznani Instytut Zachodni kutatóintézetbe igazolt, s családjával együtt Lengyelországba költözött. Meggyőződése szerint a nyugat-európai országok bár materiális értelemben tehetősebbek, mint a közép-európai társaik, a kulturális hanyatlásnak előrehaladottabb stádiumában vannak, ezért a kontinens szellemi-politikai megújulása inkább várható az egykori vasfüggöny keleti oldaláról.
A Was Tun? című kötet szervesen illeszkedik David Engels munkásságába, de egy teljesen új megközelítést hoz. Ezúttal nem a nagy politikai és történelmi folyamatok elemzése, okainak feltárása áll a középpontban, hanem a mindennapi európai ember útkeresése a válságtünetekben bővelkedő jelenkorban. Mindez egyúttal a humántudományok szerepét is felértékeli. Engels felfogásában ugyanis a bölcsészeti kutatás nem önmagáért való. Éppen ellenkezőleg: a történeti tudás lecsapódik világnézetünkben és hatással van döntéseinkre. A kérdés, hogy „kinek a számára van történelem”, Spenglernél is fontos szerepet kapott a Nyugat Alkonyában: olyan értelemben mindenki számára, hogy mindenki részese az emberi történelemnek; azonban jelenidejűnek tekinhetők mindazok, akiknél a történelem nem játszik identitásformáló szerepet. Engels szerint a nyugati civilizáció „fausti” jellegéből fakad, hogy csak az idő dimenizójának erőteljes hangsúlyozása mellett képes fennmaradni.
A Was tun? méreteit tekintve aprócska könyv: komor fekete borítója, apró betűszedése is üzeni, hogy egy pesszimista olvasmányról van szó. A munka első változata franciául jelent meg még 2019-ben, ezt követte a német kiadás 2020-ban, majd idén a holland fordítás. A szerző huszonnégy rövid fejezetben tárgyalja a teendőnket. Engels elsőként mindig egy adott probléma ismertetésére vállalkozik, majd újra és újra elhangzik a kérdés: „Mi a teendő?”. A komor hangvétel ellenére a szerzőt valamennyi fejezetben az motiválta, hogy miként győzhető le a kétségbeesés, és hogyan lehet a szellemi tevékenységet aktív cselekvéssé alakítani.
David Engels szerint az első feladatunk az, hogy mernünk kell realistának lenni (1), azaz utópikus és disztópikus túlzások nélkül kell szemlélni a minket körülvevő politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokat. Engels szerint egy realista szemlélő számára világos, hogy a nyugat-európai államok hanyatlása felülről jövő reformok útján már aligha megállítható, ezért az egyén jobban teszi, ha „feladja az államot” (2), és egy új civil társadalom kiépítésre tesz kísérletet (3). Ez egy olyan hálózatépítést jelent, ami egyszerre tud alternatívát kínálni az állammal és a társadalmat már átszövő progresszív hálózatokkal szemben.
Nehéz, de fontos döntés lehet az egyén számára a nagyváros elhagyása (4), amely a szerző szerint nemcsak a bevándorlással kapcsolatos problémák vagy az egészségtelen környzeti hatások miatt indokolt, hanem a nagyvárosi életforma lelkileg bénító jellege miatt is. Nehéz döntések előtt áll ma egy középosztálybeli polgár az anyagiak terén is. Engels szerint felelősségteljesen kell kezelni a megtakarításainkat (5), tehát el kell kerülni a spekulatív kapitalizmus csapdáit. Célszerű a fizikailag is megfogható vagyont gyarapítani, pl. bérlemény helyett saját tulajdonú ingatlanban élni, részvények helyett földbirtokot vásárolni. Ami a fogyasztási cikkeket illeti, Engels az európai termékek vásárlására buzdít (6), azon belül is a helyi termelőket és kézműveseket preferálja a multinacionális cégekkel szemben.
Engels a rövidtávú gondolkodás általános elhagyását (7) javasolja az élet valamennyi területére vonatkozóan. A szerző szerint érdemes rendszeresen személyesen érintkeznünk a természettel (8), azaz kiszabadulni az acél-üveg-műanyag civilizációból, amire például egy saját kiskert kialakítása vagy háziállatok tartása kiváló lehetőget kínál. (9) Engels szerint a modern média ellenünkre tör azzal, hogy egészségtelen testképet közvetít, ami a lelket is súlyosan rombolja. Szerinte a testre, nem mint önkényesen kezelhető tulajdonra, hanem mint isteni ajándékára érdemes tekinteni, és ennek megfelelően a lélekkel egységben kell ápolni. A szerző szerint meg kell tanulnunk átadni magunkat a szépségnek (10), ami nemcsak a klasszikus művészetek nyújtotta harmóniát jelenti, hanem saját környezetünk tisztán tartását is.
Engels szerint fontos továbbá megkülönböztetni az egyenlőséget és az egyformaságot (11): utóbbi elkerülésével ugyanis megőrizhetők a hagyományos nemi szerepek és a harmonikus családi élet. Ehhez kapcsolódik, hogy tudni és merni kell életre szólóan elköteleződni egy párkapcsolatban, majd családot alapítani (12) és saját gyermekeket nevelni (13), ami a mai társadalmi folyamatok közepette már-már lázadó tettnek számít. A magánélet mellett a munkában is maradéktalanul helyt kell tudni állni, ezért Engels az egyéni kötelezettségek teljesítését (14) is a teendők közé sorolja, mint a társadalmi együttműködés zálogát. A szerző szerint szép dolog toleránsnak lenni, de ez nem mehet el az öngyilkosságig (15), azaz meg kell követelni, hogy a kisebbségek alkalmazkodjanak a többséghez és nem fordítva.
David Engels felhívja a figyelmet a nyelvhasználat fontosságára is, és a szavaink gondos mérlegelésére (16) buzdít. Ez a fogalmak megtisztítását és következetes használatát jelenti, azaz a szembefordulást a politikailag korrekt „újbeszéllel” szemben. A teendők listáján a „hit” (17) is fontos szerepet kap: Engels szerint a keresztényi élet nélkülözhetetlen pillére az európai kultúrának. Ugyancsak szükséges magunknak időt hagyni gondolkodásra és szemlélődésre (18), kiszakadva ezáltal a rohanó világból, hogy a valódi értékek felé tudjuk fordítani a tekintetünket. Ennek fontos eleme az olvasás (19), azonban Engels szerint nem a szórakoztatásunkra tömeggyárott könyveket kell keresnünk, hanem amelyekből lelkileg-szellemileg építkezni lehet.
A napi politikával kapcsolatban Engels tisztes távolságtartást javasol. Szerinte a bal és jobb felosztást meg kell haladni (20), mivel a valódi törésvonal a pártokon átívelve húzódik az európai civilizáció hívei és rombolói között. Ezért azt is javasolja, hogy ne legyünk az uralkodó rend mintapolgárai, azaz mondjuk fel az alázatos engedelmességet (21) a mainstreammel szemben. Engels bár hangsúlyozza a hazaszeretet és a nemzeti kultúrák jelentőségét, Európa megmentésében a nemzetállamokat inkább eszköznek, mintsem célnak tartja. Szerinte a nagy összeurópai projekt, azaz az EU alulról felfelé történő visszahódítására (22) kell törekedni. A szerző szerint vissza kell szerezni önbecsülésünket, és büszkének kell lennünk az európai és nemzeti történelmünkre (23). Végül, de nem utolsó sorban a szerző az előnyös csatamező kiválasztására (24) szólít fel: mindenkinek a saját szerep- és munkakörében, a saját közösségeiben kell helytállni, ezek összhatása az, amiben érdemben fékezheti Európa agóniáját.
Ahogy a fentiekből is kitűnik, David Engels szerint egy civilizáció elmúlása nem feltétlenül jelenti azt, hogy annak tagjai is egyszersmind meghalnak. Az egyén tovább él még akkor is, ha az őt körülvevő civilizáció már kővé dermedt és nem buzog benne életerő. Ebben a tekintetben nincs helye pesszimizmusnak: az egyén személyes döntése, hogy a hanyatlást felgyorsító vagy lassító életformát választ-e magának, illetve átadja-e a következő nemzedéknek a civilizációnk alapját jelentő kulturális javakat.
David Engels: Was tun? Leben mit dem Niedergang Europas, Renovamen Verlag, Bad Schmiedeberg, 2020.
A nyitókép forrása: Flickr
