Nem új világra ébredünk majd a korlátozások végén, hanem ugyanarra, legfeljebb egy kicsit még sivárabb lesz – mondja Michel Houellebecq Goncourt-díjas író. Kanyargós életútja során agronómus végzettséggel kezdett verseket és prózát írni. Már első regényeivel kiérdemelte a „nihilisták klasszikusa” jellemzést. Houellebecq írásainak legvitatottabb vetületei a szexualitás amorális megjelenítése, az iszlám radikális kritikája, valamint fajgyűlölőnek, jogsértőnek, szexistának és nihilistának minősített megnyilvánulásai. Visszatérő témája a szabadpiac és az emberi kapcsolatok kölcsönhatása, kedveli a jövőbe vetített narratívákat. Munkáit egyszerre kíséri komoly morális kritika és irodalmi elismerés.
Michel Houellebecq első ízben szólalt meg a járvány kezdete óta és provokatív kedvét ezúttal sem tette félre. Szerinte az elmúlt időszak hangulatának sajátossága, hogy a járvány egyszerre volt nyugtalanító és tette unalmassá az életünket. Magát a vírust is különös képződménynek találja, mondhatni valamiképp banálisnak: ha úgy tetszik veszélyes, ha úgy tetszik, nem az, csupán egy már létező csoport új egyede, egyesek szerint influenza-rokon, ráadásul nem is szexuális úton terjed. Vagyis a Covid-19 vírus nem tudott szenzációs lenni, bár naponta több ezer ember halt bele. A jeles írók ezért tollukat inkább a kijárási tilalmon edzették és magáról a vírusról keveset írtak. Houellebecqet ez a banalitás, érdektelenség gondolkodtatja el.
Írtak-e a helyzetről írók butaságot és okosat, amióta kitört a járvány? – teszi fel Houellebecq a kérdést. Véleménye szerint Frédéric Beigbeder jól látja, hogy egy író így is, úgy is visszavonultan, a könyvei között dolgozva él, ezt kijárási tilalom idején is megteheti. Írótársa azonban arról feledkezik meg, hogy a nem vidéken élőknek nem volt sok mozgási lehetőségük (Franciaországban szabadidős tevékenység céljából a lakóhelytől legfeljebb egy kilométerre lehetett eltávolodni, a városi közparkok pedig bezártak.) De megviselték-e az írókat a korlátozások?
Houellebecq emlékeiben egy Flaubert–Nietzsche ellentét jelenik meg ezzel kapcsolatban, de a források megkeresésével nem bajlódna (így mi sem tettük e szemlében): az író ülve alkot, mint azt Flaubert mondja, vagy pedig sétálva ötli ki műveit, ahogy azt Nietzsche állítja? Houellebecq ezúttal Nietzschére voksol, bár állítása szerint a Nietzsche-favoritizmus máskülönben aligha jellemzi: a mozgás az író számára szükséges a felhalmozódott gondolatok feldolgozásához.
Houellebecqet meglepi, hogy Catherine Millet az Egy sziget lehetősége című regényét (2005) idézi fel a helyzet kapcsán. De aztán egyetért Millet-vel: amikor a regényt írta, egy sivár világot akart elképzelni, ahol az emberek embertársaikkal már csak fogyatkozó virtuális kapcsolatban állnak. A kapcsolatok nem lehetetlenek, hanem leépülnek vagy kifakulnak, és most is ez történik.
Emmanuel Carrère pedig azt a kérdést tette fel, hogy ez az időszak ihlet-e majd jó könyveket. Ez Houellebecq szerint is jó kérdés, de nem hisz benne, hiszen számára a járvány lefolyása egyhangú és járványügyileg normális. Azt egy pillanatra sem gondolta, hogy utána már semmi sem lesz a régi. Az pedig a szemében végképp nem szenzációs bejelentés, hogy a Nyugat jóléte is véges. Azt sem tartja meglepetésnek, hogy Franciaország kicsit jobban jön ki a helyzetből, mint Olaszország és Spanyolország, de kevésbé jól, mint Németország. Ezt előre megmondta volna.
Houellebecq szerint a Covid-19-járvány egy már folyamatban lévő változásnak kedvez: a virtuális újítások által tovább csökkenti a tényleges kontaktussal járó emberi kapcsolatokat. Azt sem állítaná, hogy újra felfedeztük vagy megtapasztaltuk volna az ember halandóságát. Az áldozatok elkülönítve, kórházakban vagy idősek otthonában haltak meg; másoktól távol, a világtól messze hamvasztják el őket, tehát a halál csak az adatokban érinti meg a népesség többi részét. Houellebecq az idősek védelméről is kétélűen nyilatkozik: az elhunytak magas áltagéletkorát hangsúlyozó statisztikák mintha azt is közvetítenék: az ő életük már nem akkora veszteség. Ám ezt az ellentmondásos viszonyt sem a Covid-19 hívta életre, csupán fényt vetett rá. Vagyis nem új világra ébredünk majd a korlátozások végén, hanem ugyanarra, legfeljebb egy kicsit még sivárabb lesz.
A kép forrása: Le Parisien
