Cselekedeteinket döntő mértékben az határozza meg, amit a világról tudunk vagy tudni vélünk. De mi történik akkor, ha a világ egycsapásra megváltozik körülöttünk, az a tudásunk pedig – amely mindeddig iránytűnk volt – hirtelen elégtelennek bizonyul? Bármily hihetetlen is, az efféle ismeretelméleti válságok egyáltalán nem ritkák, hanem a gazdasági, politikai vagy társadalmi kríziseknek szinte szükségszerű velejárói. Anders Engberg-Pedersen 2015-ös (Harvard University Press) könyve is egy ilyen válságidőszakot idéz fel: a napóleoni háborúk korába kalauzol minket, hogy ezáltal mutassa be a korszak legfontosabb válságának tudatformáló erejét.
A dán szerző az összehasonlító irodalomtörténet szakértője, aki főleg háborús konfliktusok irodalmi reprezentációit vizsgálva igyekszik kimutatni, hogy bizonyos válságjelenségek hogyan képesek átjárni az egyes társadalmak teljes szövetét. A most ismertetett könyvében (Empire of Chance – The Napoleonic Wars and the Disorder of Things) azt az állítást fogalmazza meg, hogy a csatamezők távoli zaja nem csak a filozófiára és a természettudományokra volt döntő hatással, hanem a hétköznapi emberek gondolkodásában is jól érzékelhető változásokat hozott. A döntő mozzanat ráadásul nem is a háborúk okozta politikai vagy társadalmi bizonytalanság volt, hanem egy sokkal váratlanabb tényező: a hadviseléssel kapcsolatos tudás hirtelen megrendülése.
Elsőre azt gondolnánk talán, hogy a hadtudomány egy olyan elszigetelt diszciplína, amelynek válságai legfeljebb katonai döntéshozókat hozhatnak kellemetlen helyzetbe. Engberg-Pedersen viszont arról győzi meg olvasóit, hogy a hadiszerencse forgandóságának érzete az élet megannyi területén vezetett ismeretelméleti krízishez a 19. század első felében. Mindezt azáltal véli bizonyíthatónak a szerző, hogy hadtudományi, filozófiai és irodalmi szövegeket állít párhuzamba egymással, amelyek – állítása szerint – egyaránt olvashatók ismeretelméleti szövegekként, mivel ugyanarra az ismeretelméleti válságtünetre reflektáltak. A korszakból származó háborús emlékiratok ugyanis rendre arról számolnak be, hogy a frontokon harcoló katonáknak mindenfelől váratlan és számukra értelmezhetetlen jelenségekkel kellett szembesülniük. Ez az újszerű tapasztalat pedig leszivárgott egészen a korszak hadászati, filozófiai és szépirodalmi szövegeiig, és mint mondja: „az ismeretelmélet vereséget szenvedett Austerlitznél, Wagramnál, Borogyinónál, ennek hatásait pedig azokból a szövegekből állapíthatjuk meg, melyek utólag értelmet próbáltak tulajdonítani az előállt helyzetnek” (5–6).
De miről is van szó? Ahogy azt Engberg-Pedersen a könyv első fejezetében meggyőzően bizonyítja, hadászati teoretikusok nagyjából a 17. századtól kezdődően már nem csak arra törekedtek, hogy erődeik statikai szempontból képesek legyenek átvészelni egy esetleges ostromot, hanem az egész építményt more geometrico tervezték meg. Mindez a bástyák elhelyezésén túl az erőd belső kialakításában is megmutatkozott, mivel az utóbbi volt hivatott biztosítani a védőcsapatok minél kényelmesebb mozgatását (mindezt kiváltképp a 17. századi építész, Sébastien Le Prestre de Vauban tervrajzai alapján mutatja be a szerző). A hadtudomány egészének természettudományos alapokra helyezése azt a célt szolgálta, hogy a védők minden lehetséges támadási formával szemben hatékonyan védekezhessenek, ami pedig – Engberg-Pedersen olvasatában – azonos volt a hadiszerencse gondolatának a hadászatból való száműzésével. Egyre kevésbé volt ugyanis félő, hogy egy-egy ostrom végkimenetele a vak véletlenen múlik majd.
A hadtudományi gondolkodók öröme azonban nem tarthatott sokáig, mivel a 18–19. század fordulóján Fortuna újból visszatért a csatamezőkre. Ez látható abból is, hogy Georg Heinrich von Berenhorst (1733–1814) „empire du hazard”-nak, vagyis a véletlen birodalmának nevezte a háborút (és ő az, akitől Engberg-Pedersen könyve címét is kölcsönözte). A hirtelen fordulatot egy taktikai újítás okozta: a 17. századot követően ugyanis a várostromok katonai jelentősége egyre csökkenni kezdett, a hadi siker pedig egyre inkább a csapatok megfelelő manőverezési képességén múlott. Az utóbbi már önmagában is kiszámíthatatlanabbá tette az egyes összecsapások végkimenetelét, de ehhez hozzájárult még a seregek létszámának korábban soha nem látott növekedése is (míg fél évszázaddal korábban egy hadsereg legfeljebb 30–40.000 katonát számlált, Napóleon Grande Armée-ja már félmillió fővel indult Oroszország ellen) (41–42).
Ezek a fejlemények idézték elő Engberg-Pedersen szerint többek között a valószínűségszámítás rohamos fejlődését is a korszak során, és az sem véletlen, hogy e tudományág legfontosabb teoretikusai éppen hadtudományi szerzők (Carl von Clausewitz és Pierre-Simon de Laplace) voltak. A fronton tapasztalt bizonytalanság és a hadtudományba vetett bizalom megrendülése ugyanakkor az élet legváratlanabb területein is éreztette hatását. A szerző szerint a társasjátékok és térképek iránti, látványosan megnövekedett érdeklődés is annak tulajdonítható, hogy a legtöbben ezek révén igyekeztek tökéletesíteni perceptuális képességeiket: kiszámíthatatlan körülmények között ugyanis nem annyira a spekulatív értelem, hanem inkább a kifinomult látás vagy hallás lehet a siker záloga (103–145). Ezek voltak azok a praktikák, amelyeknek megjelenítései irodalmi szövegekben maradtak ránk. Balzac, Stendhal és Sterne regényei vagy Kleist drámái pedig ezen a ponton válnak hasznos ismeretelméleti forrássá Engberg-Pedersen számára.
A könyv tehát részletesen és meggyőzően mutatja be azt, hogy hadászati problémák miként gyakoroltak hatást egy korszak szinte teljes gondolkodásmódjára. Valójában ugyanakkor A véletlen birodalma még ennél is többről szól. A szerző ugyanis maga is felidézi Michel Foucault-nak a Társadalmat meg kell védeni címen kiadott 1976-os előadásait, amelyek fő témáját éppen Clausewitz képezte (250). Foucault itt Clausewitz híres tézisét megfordítva azt állítja, hogy valójában a politika az, ami a háború folytatása, csak más eszközökkel. Foucault ez alatt azt értette, hogy Clausewitz korára a háború metaforája olyan magyarázó modellé vagy világértelmezéssé lépett elő, amely a békeidőkre nézve is meghatározóvá vált. Mindebből pedig azt a további tanulságot szűrhetjük le Engberg-Pedersen szerint, hogy a válsághelyzetek tanulmányozása nem csupán a válsághelyzetek megoldása szempontjából hasznos, hanem nagyrészt ezáltal válnak láthatóvá hétköznapi gondolkodásunk mozgatórugói is.
Anders Engberg-Pedersen: Empire of Chance – The Napoleonic Wars and the Disorder of Things. Cambridge MA: Harvard University Press, 2015.