Az EU–Mercosur megállapodás sorsa 2025 decemberében már nem pusztán vámtételek kérdése, hanem annak próbája, hogy az EU képes-e a geopolitikai és iparpolitikai érdekeket összeegyeztetni a gazdák verseny- és szabályozási félelmeivel.
A mostani vita háttere egy negyedszázados történet. Az EU és a Mercosur (Argentína, Brazília, Paraguay, Uruguay) közötti tárgyalások a 1999-es tanácsi felhatalmazás alapján indultak, 2019-ben „elvi” egyezségig jutottak, majd évekre befagytak az európai agrárérdekek, illetve a környezeti és fenntarthatósági viták miatt. A fordulatot az hozta, hogy 2024. december 6-án politikai megállapodás született, és a Bizottság 2025-ben már a ratifikációs pálya felé terelte az ügyet (tanácsi döntések előkészítése, az átmeneti kereskedelmi megoldások logikája).
Hogy miért lett ebből most „sorsdöntő hét”? Mert a dán soros elnökség december közepére ütemezte a tagállami döntést, miközben a Bizottság nyíltan év végi aláírással számol, és Ursula von der Leyen december 20-ai brazíliai aláírási céldátuma is a nyilvános menetrend része lett. A politikai matematika könyörtelen: a Tanácsban minősített többség kell (15 tagállam és 65% népesség), viszont a blokkoláshoz elég négy ország 35% népességgel – ezért vált Olaszország „királycsinálóvá”, és ezért próbál több főváros az utolsó napokban pozíciót fogni vagy időt nyerni.
A konfliktus tengelye a mezőgazdaság. Franciaország, ahol a gazdatüntetések felerősödtek, és a belpolitikai költség az egekben van, erősebb biztosítékokat, gyorsabb védintézkedéseket és úgynevezett „tükörszabályokat” követel: vagyis azt, hogy az importált termékek mögött ténylegesen EU-szintű (vagy azzal egyenértékű) termelési standardok álljanak, az ellenőrzés pedig ne papír legyen. Lengyelország nyíltan ellenzi a csomagot; több beszámoló szerint Magyarország és Ausztria is a kritikus táborhoz sorolható, Írország pedig azt figyeli, összeáll-e egy blokkoló kisebbség. Közben a támogatói oldalon Németország, Spanyolország és több északi ország az ipari export és a nyersanyag-diverzifikáció felől érvel, Hollandiáról pedig az elmúlt hetekben olyan jelzések jöttek, hogy a korábbi fenntartások után inkább támogatná a megállapodást, Belgiumban viszont akár a belső politikai megosztottság miatti tartózkodás is felmerül.
Az aktualitás másik kulcsa, hogy Brüsszel látványosan próbál „biztosítéki politikát” építeni a végső tagállami döntés elé. Az Európai Parlament 2025. december 16-án szigorúbb védintézkedési álláspontot fogadott el: a Bizottság által javasolt 10%-os import- vagy ármozgási küszöb helyett 5%-os szintet és rövidebb eljárásokat, hogy szükség esetén hamarabb lehessen felfüggeszteni a vámkedvezményeket az érzékeny agrártermékeknél. Ez egyszerre üzenet a francia kritikának (hogy „van fék”), és eszköz a bizonytalan tagállamok meggyőzésére, miközben több EP-szereplő (például a zöldpárti Thomas Waitz) azt hangsúlyozza, hogy a gazdákat nem lehet feláldozni iparági nyereségekért.
A nagy képben a támogatók az EU eddigi legnagyobb vámcsökkentési csomagjáról beszélnek, amely ipari exportpiacokat nyitna, és az EU kereskedelmi diverzifikációját szolgálná egy feszült geogazdasági környezetben; ezért is hangzik el egyre gyakrabban, hogy a visszalépés „hitelességi” és geopolitikai veszteség lenne. Ezzel szemben az ellenzők azt mondják: ha a versenyfeltételek és az ellenőrzés nem tükrözi az EU-s szabályokat, akkor a politikai költséget a termelők fizetik meg, és ez belpolitikai értelemben egyszerűen nem menedzselhető. A következő napok így nemcsak arról döntenek, lesz-e aláírás Brazíliában, hanem arról is, hogy az EU a belső törésvonalait képes-e olyan garanciákkal kezelni, amelyek után a későbbi EP-jóváhagyás és a (várhatóan hosszabb) ratifikációs folyamat is reális pályára állhat.
