Noha már a Római Szerződés is ismerte a bizalmatlansági indítvány és szavazás intézményét, az Európai Parlament az európai integráció első három évtizedében egyáltalán nem használta ezt az eszközt. Több, mint harminc évvel később azt láthatjuk, hogy a bizalmatlansági indítvány alkalmazása, ha nem is mindennapos, de bevett szokásává vált az Európai Parlament frakcióinak, akkor is, ha egy kivételével minden alkalommal eredménytelennek bizonyult. Hasonlóképpen a korábbiakhoz, a mai szavazás a von der Leyen Bizottság jövőjéről sem tűnik bizonytalan kimenetelűnek. Mégis, akkor miért alkalmazzák?
A bizalmatlansági indítványok megjelenése a politikai eszköztárban, és annak komollyá válása egyfajta kísérőjelensége volt az európai integráció politikai elemekkel történő bővülési folyamatának. Noha már Jacques Delors ellen is adtak be bizalmatlansági indítványt, elsősorban a közös mezőgazdasági politika tervezett reformja miatt 1990-ben és 1991-ben, majd egy zöld képviselő kezdeményezésére újabb bizalmatlansági szavazás volt 1992-ben, ezeket a kezdeményezéseket az Európai Parlament fölényes többséggel elutasította.
A volt luxemburgi miniszterelnök Jacques Santer által vezetett Európai Bizottság 1995 januárjában foglalta el hivatalát. Ugyan már első alkalommal 1997-ben benyújtottak egy bizalmatlansági indítványt a Bizottság ellen, ám akkor még elsöprő többség bizalmat szavazott a testületnek. Az 1999-es európai parlamenti választás előtt azonban a sajtóban egyre jobban elszaporodtak azok a hírek és állítások, amelyek elsősorban két szocialista biztossal – a francia Edith Cresson és a spanyol Manuel Marin – kapcsolatban pénzek szabályellenes felhasználásának vádját fogalmazták meg. Noha a szocialisták mindezt az Európai Néppárt választások előtti mesterkedésének tudták be, a helyzet olyan mértékben romlott, hogy az Európai Parlament nem csak befogadta a bizalmatlansági indítvány, de 1999 januárjában ki is tűzte szavazásra. Ekkor a szocialista frakciónak sikerült meggyőzni a Parlament szűk többségét arról, hogy ne támogassák a bizalmatlansági indítványt, ám a kiküldött szakértői csoport jelentése olyan súlyú megállapításokat tartalmazott, hogy a Santer Bizottság végül testületileg lemondott március 15-én.
A bizalmatlansági indítvány alkalmazása azonban első alkalommal mégis eredményesnek tekinthető. Ennek eredményeként mondott le később az Európai Bizottság, hogy aztán a júniusi európai parlamenti választásokig Manuel Marin – ironikus módon éppen az egyik gyanúba kevert biztos – vezetésével ügyvivő Bizottság lássa el a feladatokat.
Ezt követően a Prodi Bizottság ellen 2004 áprilisában, az első Barroso Bizottság ellen 2005 májusában, majd közel tíz éves szünet után a Juncker Bizottság ellen 2014-ben, közvetlenül a testület november elsejei hivatalba lépése után kezdeményezett az Európai Parlament bizalmatlansági szavazást, amelyek mindegyikét fölényes többséggel nyerte meg az Európai Bizottság. Most, újabb tíz év szünet után, ismét divatba jött a bizalmatlansági indítvány alkalmazása.
A második von der Leyen Bizottság tavalyi hivatalba lépése óta a harmadik bizalmatlansági indítvány tárgyalásába bocsátkozott hétfőn, hogy aztán ma szavazzanak is róla. Az elsőt még idén júliusban fölényesen megnyerte, és most sem tűnik kétségesnek a szavazás végkimenetele. Ugyanakkor az eszköz mégsem teljesen hatástalan.
Míg a júliusi bizalmatlansági indítvány egyes európai parlamenti képviselők indítványa volt, a mostani kettőt két politikai csoport jegyzi: egyrészt a radikális baloldali, másrészt pedig a jobboldalon helyet foglaló, jelenleg az Európai Parlament harmadik legnagyobb frakcióját adó Patrióták Európáért.
A tényből rögtön látható is a bizalmatlansági indítvány alkalmazásának első előnye. A sikeresen benyújtott bizalmatlansági indítvány az Európai Parlament plenáris ülésen tárgyalja, azaz láthatóságot ad azoknak a frakcióknak és képviselőiknek, aki egyébként ritkábban kerülnek az európai nyilvánosság reflektorfényébe. Nagy figyelemmel övezett vitában mondhatják el érveiket, kritikájukat, programjukat.
Ugyanakkor – a szavazás eredményétől függetlenül – nem haszontalan a vita azoknak a frakcióknak sem, amelyek egyébként várhatóan bizalmukról fogják biztosítani a Bizottságot. A vitában ők is elmondhatják kritikájukat a Bizottság munkájával kapcsolatban, sőt, feltételeket is szabhatnak támogatásukért cserébe. Így történt ez most is, amikor az Európai Parlament két legnagyobb frakciója fogalmazta meg feltételeit a többéves pénzügyi keret vonatkozásában.
A bizalmatlansági indítvány tehát megtalálta helyét az intézményközi kapcsolatok eszköztárában. Bár számszerűségét tekintve jobbára eredménytelennek tekinthetjük a bizalmatlansági szavazásokat, politikai hatásai a különböző feltételek teljesítésétől a testületi lemondásig terjedhetnek. Ebből adódóan nemcsak velünk marad a jövőben is, de az európai integráció politikai tartalmának növekedésével vélhetően szerepe is nőni fog.
Nyitókép forrása: Ale_Mi / depositphotos.com
