Küszöbön áll egy sokrétű nemzetközi megállapodás az Európai Unió és India között, amely kiterjedne nemcsak kereskedelmi, hanem technológiai, biztonsági és partnerségi („konnektivitási”) tárgykörökre is. Nagy kérdés, hogy az EU-nak sikerül-e idejében, egyidejűleg számára (is) előnyös feltételek mellett tető alá hozni egy paktumot, amely piacot és erőforrást is jelenthet az európai közösség számára. Ellenkező esetben az Unió gazdasági elszigetelődése és ezzel versenyképességi hátránya sajnos várhatóan fokozódni fog.
Az elmúlt hét végének washingtoni találkozójával kapcsolatos hírek, elemzések és vélemények olyan mértékben uralták a médiát, hogy azok mellett szinte semmilyen más, a nemzetközi kapcsolatok alakulása szempontjából egyébként döntő jelentőségű hír vagy esemény sem kaphatott figyelmet.
Így történt az is, hogy szinte észrevétlen maradt, hogy február utolsó napjaiban az Európai Bizottság kollégiuma munkalátogatást tett Új-Delhiben, s von der Leyen elnök vezetésével kiterjedt tárgyalásokat folytatott Modi elnökkel és az indiai kormány érintett tagjaival. A találkozó középpontjában a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése állt azzal az igen ambiciózus céllal, hogy még az idén sikerüljön – méghozzá „soha nem látott nagyságrendű” megállapodást kötni a feleknek. Márpedig ez nem egyszerű: nem csak az EU mandátumok kialakítási nehézkessége, de a témák sokrétűsége, s a kapcsolat problémás múlttal terhelt volta miatt sem.
A tárgyalások a kereskedelmi tárgykörökön túl kiterjedtek az ún. India-Közép Kelet-Európa (IMEC) korridorra is – amelyet von der Leyen elnök nemes egyszerűséggel „modern aranyútnak” nevezett, s –, amely összekötné Indiát, az Öböl-térséget és Európát földön és digitálisan egyaránt: célkitűzés a vasúti folyosó, a villamos energetikai összeköttetés, egy tiszta hidrogén csővezeték és a digitális kapcsolat létesítése is. A tervezés azonban nem állt meg itt, ugyanis további cél az együttműködés elmélyítése a mesterséges intelligencia, a 6G, a félvezetők és más informatikai fejlesztések, dróntechnológia és az ellenállóbb ellátási láncok terén is.
Az együttműködés emellett messze túlmenne a gazdasági kapcsolatokon, és érintené a biztonságpolitikát is: von der Leyen tájékoztatója szerint olyan biztonsági és védelmi együttműködés kialakítása a cél, amelyhez hasonlót az EU Japánnal és Dél-Korával már létesített. A biztonsági együttműködés túllépne a hagyományosnak tekinthető, terrorizmusellenességen és kibervédelmen és a kritikus infrastruktúrával szembeni támadások elleni közös fellépést is célul tűzi ki.
Egyrészt úgy tűnik tehát, mintha az EU valóban ébredezne, s igyekezne (rohamtempóban) keleti együttműködéseinek teljes vagy részleges kiesése esetére (de-risking, de-coupling) semleges és erős geopolitikai partnert keresni. Ehhez hozzá kell tenni, hogy India jelenleg is az EU kiemelten fontos kereskedelmi partnere, amellyel a teljes kölcsönös kereskedelmi forgalom 115 milliárd eurót tesz ki. Sikeres tárgyalások esetén azonban ezt a volument jóval meghaladó távlatok nyílhatnának. Az erőltetett tempó tünete, hogy a Bizottság egy percet sem várt az elnöki találkozó és a szakpolitikai tárgyalások között, ugyanis vezetők egyezetetését követő napon máris ülésezett az EU–India Kereskedelmi és Technológiai Tanács (TTC). A Bizottság részéről Virkunnen (Technológia Szuverenitás, Biztonság és Demokrácia), Sefcovic (Kereskedelmi és Gazdasági Biztonság, Intézményközi Kapcsolatok és Átláthatóság), valamint Zaharieva (Start-up-ok, Kutatás és Innováció) biztosok vezetésével, míg a másik oldalon India külügyminisztere, kereskedelmi és ipari minisztere és információtechnológiai minisztere foglalt helyet. Érdekesség, hogy a TTC korábbi (és első) ülését közel három évvel ezelőtt tartották (2022 áprilisában), amelyet követően a „vibráló együttműködés” leült.
Nem ez volt ugyanakkor az első eset, hogy az EU–India szabadkereskedelmi tárgyalások megakadtak: 2013-ban számos, akkor feloldhatatlannak ítélt nézetkülönbség partvonalon kívülre tette az akkor már hosszú évek óta zajló tárgyalásokat. A vitás kérdések – a teljesség igénye nélkül – magukban foglalták a nem vámjellegű akadályok elhárítását, az Uniós mezőgazdasági piacok védelmét, az indiai közbeszerzési szabályok átláthatatlannak ítélt voltát, s következésképpen az uniós beruházók hozzáférését az indiai piacokhoz.
Külső nyomás ugyanakkor egymás felé terelte a feleket, s a közeledés a 2023-as G20 csúcsot követően úgy tűnt, hogy újra meg tud kezdődni. Ez a folyamat kapott új lendületet az EU részéről az amerikai bel-, majd külpolitikai események következményeként. Az Egyesült Államok kereskedelem- és vámpolitikai felkeményedése Európa irányába (és az arra válaszként kilátásba helyezett, funkcionálisan ekvivalens uniós válasz) azzal fenyeget, hogy az EU súlyos piacvesztést szenved el saját termékeit és szolgáltatásait illetően (bevételi oldal), amellyel egyidejűleg nem tud versenyképes módon termelékeny sem maradni a kínai iparral szemben (költség oldal), miközben egyre kevesebb erőforrása áll rendelkezésre az innovációra is. Mindeközben a transzatlanti kereskedelmi kapcsolatok elnehezülését a biztonságpolitikai kérdésekben elfoglalt (egyre nyilvánvalóbban) különböző álláspont is fokozza.
Ilyen körülmények között mindkét fél számára fontos lehet a kapcsolat megszilárdítása s az együttműködés kiterjesztése. Látni kell azonban, hogy India nem csak az EU számára vonzó partner. Az EFTA-országok múlt évben kötöttek kereskedelmi megállapodást az országgal, amellyel az Egyesült Királyság szintén tárgyalásokat folytat. Így nagy kérdés, hogy az EU mit tud kínálni az ázsiai országnak, illetve milyen engedményekre kényszerül ahhoz, hogy a Közösségre nehezedő időnyomás alatt mielőbb tető alá hozzon – ráadásul egy nagyon sok szektort érintő – megállapodást. Minél szűkebb az időablak és minél több a tárgykör, annál nehezebb lesz ezt úgy megoldani, hogy az egyszerre legyen gazdasági–infrastrukturális–konnektivitási (és biztonságpolitikai) szempontból valóban jelentős, ám a felek részéről minél kevesebb érdeksérelemmel (lemondással) járjon.
Nyitókép forrása: Sanyam Bahga / Flickr
