Az európai újrafegyverkezés ára és ellentmondásai
A lengyel elnökség programjának tartópillére a biztonságpolitika. A mai nappal hivatalba lépő Donald Trump előtt – a jelen témához kapcsolódó háborús szóhasználattal élve – a különböző állami vezetők és üzletemberek valósággal csatasorba álltak. A NATO amerikai támogatásának megvonását, illetve jelentős csökkentését megelőlegező elnök üzenetét az egyes uniós tagállamok már hónapok óta mérlegelik, haderejük expressz megerősítésének zászlóját lobogtatva. Általánosságban véve elmondható, hogy stratégiai átrendeződésekről van szó – megint csak a témánkhoz illő kifejezést illusztrálandó – több fronton is. Ezeknek a megértéséhez igyekszünk néhány kulcskérdésre részletesebb elemzéssel rávilágítani.
A NATO szerepe
A NATO valóban az elsődlegesen felmerülő legitim fórum, amely Európa védelmében felléphet. Azonban nem az egyetlen. Pontosabban bizonyos biztonsági kérdésekben nincs legitimitása. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) 5. cikkelye ugyan kimondja, hogy amennyiben egy tagállamot támadás ér, az az egész szövetséget éri, és minden tag köteles támogatni a megtámadott felet. Ugyanakkor a szerződés több területet nem fed le (a terrorizmus és a kibertámadások elleni védelem, Európa külső határainak a védelme). Ezekben az Unió tud fellépni. Azonban Európa egyes területeinek és állampolgárainak védelme kétségtelenül a NATO kompetenciájába tartozik. De éppen ez az az alapelv, amely az egy esetleges európai beavatkozás kényszerétől szabadulni igyekvő Trump-adminisztráció fenyegetettségébe került.
„Tudomásul kell venni, hogy eljött az újrafelfegyverkezés ideje Európában. Az amerikaiak nem fogják kifizetni helyettünk a számlákat, a biztonság számláit(…), képesnek kell lennünk arra, hogy megvédjük a saját hazánkat” – jelentette ki Orbán Viktor, az M1 által 2024. március 10-én készített interjújában.
Történelmi szempontból azonban elmondható, hogy a NATO 1949-es megalakulása óta Európa védelme gyakorlatilag elképzelhetetlen az USA beavatkozása nélkül. Immáron 75 éve az Egyesült Államok, mint a vén kontinens védőpajzsa jelenik meg. A geostratégiai helyzet azonban több fronton is változott a hidegháború vége óta. Washington egyre inkább máshol van elfoglalva (elsősorban Kínával), ebben a kontextusban pedig Európa valóságos kolonccá vált a számára. Az utóbbi időben tanúi lehetünk annak, ahogyan ezt a helyzetet az egyes tagállamok, csakúgy, mint az EU maga is, voltaképpen új esélyként igyekszik beállítani, melynek révén a versenyképességi harcban egyre inkább lemaradó kontinens felzárkózásának egyik pillérét látják egyesek.
Közös politikai cél, ami összetartást kovácsol az EU számára
A közös piac, illetve a túlzott adminisztráció, amely nem enged demokratikus beleszólást a közös ügyekbe fokozatosan eltávolították az egyes tagállamok polgárait Európától. Erre az eróziós folyamatra végül a Brexit tette fel a koronát. A stratégiai autonómiát zászlójára tűző EU precedens nélküli összeget, 326 milliárd eurót szavazott meg 2024-ben a kontinens védelmére. Ez ugyan jóval kevesebb, mint az USA 882 milliárdos védelmi költségvetése, azonban a kínai 285 milliárdnál jóval nagyobb összegről van szó. 2024. március 5-én a Bizottság előterjesztette az első uniós szintű európai védelmi ipari stratégiát, és ambiciózus intézkedéscsomagot javasolt védelmi ipara versenyképességének támogatására. Fontos azonban megemlítenünk, hogy a felfegyverkezés (és nem csupán a védelem) megerősítésének európai igénye nem az ukrán–orosz háborúval indul. A White paper on the future of Europe már 2017-ben öt forgatókönyvet vázol fel Európa jövőjével kapcsolatban, melyek mindegyike taglalja a várható következményeket a külpolitika és a védelem témakörére vonatkozóan.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Ursula von der Leyen Németország volt védelmi minisztere. Az EU kül- és biztonságpolitikájának Kaja Kallas előtti főképviselője, Josep Borrell, szintén hangoztatta Európa felfegyverzésének a fontosságát az Ukrajna elleni orosz agresszió kezdetekor: „Mi, európaiak úgy építettük Európát, mint egy szépen elrendezett francia kertet, de a világ többi része egy dzsungel. És ha nem akarjuk, hogy a dzsungel bekebelezze a kertünket, akkor erőteljesen fel kell lépnünk a saját védelmünk érdekében.”. Az EU új krédója tehát a felfegyverkezés, melynek gazdasági kedvezményezettjeiről nincs is kétség.
Európa biztonsága: átveszi-e Lengyelország a vezető szerepet?
A németek és a franciák belpolitikai válsága egyértelműen kedvez a lengyel ambícióknak. Varsónak valóban lehet irányadó szerepe abban, hogy meggyőzze a többi tagállamot a védelem megerősítésének fontosságáról és támogatásáról. Ugyanakkor nem beszélhetünk – legalábbis egyelőre – vezető szerepről egész Európa védelmének kérdésében. Ugyan az ország az elmúlt időben jelentős gazdasági növekedést tudott felmutatni, de mindennek ellenére közepes jövedelmű államnak számít, és technológiai felkészültségben is szüksége van mind európai, mind amerikai partnerei támogatására. A német–francia tengely meggyengülése valóban előtérbe helyezi Lengyelországot. Azonban alternatíváról – legalábbis egyelőre – még nem beszélhetünk, sem gazdasági, sem diplomáciai, sem pedig demográfiai szempontból. Az kétségtelen azonban, hogy fokozatosan kirajzolódni látszik egy új lengyel–balti tengely az EU-n belül.
A számok magukért beszélnek: a NATO tagállamai közül Lengyelország az Egyesült Államok és Törökország után a harmadik legnagyobb hadi erővel rendelkezik. Az Unión belül pedig az első helyen áll, mintegy 216 000 katonájával, megelőzve ezzel Franciaországot (205 700), Németországot (185 600) és Nagy Britanniát (138 000) egyaránt. Egyre inkább modernizálódó hadseregét mintegy tíz éve, 2014 óta folyamatosan és következetes módon erősíti. Ez a határozott stratégiai orientáció onnantól datálható, amikor Oroszország bekebelezte a Krím-félszigetet. Ez az az esemény, amelynek bekövetkezte óta egy NATO elleni orosz agresszió lehetőségét komolyan mérlegelve a lengyel felfegyverkezés hatalmas lendületet kap. Az azóta eszkalálódó háborús helyzet sokak szerint a posteriori igazat adott a lengyeleknek. GDP-je 4,12%-ának a haderőre fordításával Lengyelország magasan az első helyen áll az európai államok sorában (Nagy-Britannia 2,33%-a, és Németország és Franciaország ex aequo 2,12%-a előtt).
Korántsem meglepő tehát, hogy a lengyel EU-elnökség prioritásai között a biztonság kérdéskörére helyezi a legfőbb hangsúlyt. A többi tagállam bevonása a militáris stratégiába az atlantista Joe Bident követő Donald Trump hivatalba lépésével felgyorsuló tendenciába lépett. A lengyelek – érthető módon, legalábbis az ő logikájuk szerint – nagyobb részvállalást várnak el a többi tagállamtól, elsősorban pedig az 1991-ben létrehozott Weimari háromszöget velük alkotó németektől és franciáktól.
Milyen jövő várhat azonban erre az együttműködésre a belpolitikában egyaránt meggyengült németek, illetve franciák részéről? Ami Ukrajna támogatását illeti, Németország az első helyen áll a segítségnyújtásban: 2022 eleje és 2024 augusztusa között mintegy 15 milliárd euróval ugyan az Egyesült Államok 87 milliárdját meg sem közelíti, azonban a 4,6 milliárdos francia támogatásnak több mint a háromszorosát jelenti. Ez az adat egyben Macron elnök európai vezetőként való ambícióját is megkérdőjelezheti… Olaf Scholz belpolitikai vereségét kihasználva Emmanuel Macron 2024 decemberének közepén Varsóba sietett, hogy Donald Tuskkal egy 40 000 katona bevonását igénylő, „az ukrajnai béke fenntartását garantáló európai erő” létrehozásáról tárgyaljon lengyel partnerével.
A lengyelek úgy ítélik meg, hogy Franciaország megbízható katonai partner… legalábbis rövid távon. Az ugyan kétségtelen, hogy hadereje viszonylag modern és jól felszerelt, a köztársasági elnök mint az állam feje, pedig a többi országhoz képest szabadabb kezet kap a hadsereg irányításában (itt említsük meg azt is, hogy a franciák rendelkeznek egyedül Európán belül atomfegyverrel). Közép, illetve hosszú távon azonban a lengyelek francia partnerükbe vetett bizalma már korántsem ilyen optimista: az ország évek folyamán felhalmozódott kolosszális adóssága, amely jelenleg több mint 3000 milliárd euróra tehető, az előzetes számítások szerint 2029-re elérheti a 4200 milliárdot. A lengyelek szemében a meggyengült gazdasági és az ezzel persze szorosan összefüggő társadalmi instabilitás a szélsőjobboldal hatalomra kerülését előlegezi meg. Lengyelországnak tehát egyéb stratégiai partnerekre is igyekszik támaszkodni, ahogyan azt a 2024 novemberének végén a lengyelek északi és balti országokkal Harpsundban kötött egyezménye is tanúsítja. Itt elsősorban a balti-tengeri flotta megerősítéséről volt szó.
Azonban a lengyelek nem csupán a tengeren lendültek nagyerejű hadi készültségbe. A Lengyelországgal határt képező beékelt orosz terület, a kalinyingrádi enklávé, természetesen stratégiai jelentőségű: ezt a 700 km-es, szögesdróttal, betonblokkokkal és modern technológiával felszerelt határvonalat a keleti védővonal kiépítésének első lépéseként november végén adták át. A 2,3 milliárd eurós befektetéssel megerősített védővonal Lengyelországot orosz és fehérorosz szomszédjaival szemben egyaránt hivatott védeni. Ennek finanszírozására Donald Tusk Brüsszeltől kért segítséget, mondván, hogy az ily módon megerősített határ nem csupán az ő országát hivatott megvédeni, hanem az egész EU-t, illetve a NATO-t is.
A nukleáris robbanófejek telepítése szintén az elrettentés szerepét játszhatják. Ily módon Lengyelország arra törekszik, hogy a NATO által jelenleg Németországban, Belgiumban, Olaszországban és Törökországban tárolt robbanófejek az ő területükön is elhelyezésre kerüljenek. Ugyanakkor Lengyelországnak mint az atomsorompó egyezmény aláírójának nincsenek atomhatalmi ambíciói.
Azonban elemzésünkben nem feledkezhetünk meg a lengyel állam belső feszültségeiről, amelyek értelemszerűen megosztják a 2025 májusában elnökválasztásra készülő országot, nehezítve ezzel EU elnökségük sikerét. A Jog és Igazságosság (PiS) párti köztársasági elnök, Andrzej Duda ugyan második mandátumának a végéhez közeledik, azonban a Trumphoz közel álló párt az régi-új amerikai elnök beiktatásával újra esélyes lehet a májusi választásokon. Donald Tusk mint a Tanács 2014 és 2019 közötti elnöke jó esélyekkel várhatja Lengyelország felfegyverkezési lendületének támogatását Brüsszel részéről. Várható, hogy az orosz agressziótól tartó lengyelek szorgalmazni fogják az EU-s védelmi kiadások növelését, és nem kizárt, hogy az Európai Bizottság ebben partner lesz, főleg azok után, hogy 2024-ben közölték, hogy minimum 500 milliárd euróra kell növelni az uniós védelem fellendítésének költségeit, és hogy 2025-re ki kell találni, miként lehet előteremteni az ehhez szükséges forrásokat.
Felfegyverkezés, de milyen áron?
Egy utolsó, a fentiekben leírtak alapján mára már illuzórikus gondolatot engedtessék meg zárszóként megpendítenem. Az Európai Unió pontosan a „soha többé háború” eszménye nevében jött létre. Az kétségtelen, hogy a civilizációnk és a jövőnk megóvásának érdekében nem ülhetünk karba tett kézzel, miközben a világ a fejünk fölött omlik össze. Ugyanakkor elgondolkodhatunk azon, hogy mi jelenti a legfőbb fenyegetettséget. Az ily módon beindult fegyverkezési láznak egyértelműen vannak nyertesei (többek között a fegyvergyártó cégek), leginkább pedig vesztesei. Márpedig az elmúlt esztendőkben láthattuk, miként fordult el a politika valamennyi szinten a környezetünk védelmének az elsődlegességétől. Félő, hogy ez a fegyverkezési láz és a vele járó hatalmas, mozgósítandó összegek újabb akadályt gördítenek a „zöldítés” már amúgy is igen rögös útjába. Ezzel az újsütetű orientációval pedig az EU alapelvei és értékei látszanak egyre inkább eltávolodni.
Pozitív példával zárva a témát, csupán anekdota szinten: Costa Rica 1948-ban gyakorlatilag felszámolta a hadseregét, a fegyverkezésre szánt összeget nagy részben a környezet védelmére fordította. Az ország azóta is a zöld turizmus paradicsoma. Ez csupán illusztráció az emberiség földi léte biztosításához elméletileg szükséges paradigmaváltásra… közvetlen összefüggés tehát a fentiekben felvázoltakkal nem keresendő.
A kép forrása: pixabay.com
