Nemcsak új tanácsi elnökség indult január 1-jével, hanem új elnökségi trió is. Az új csapat első tagja pedig Lengyelország, amely immár kezében tartja a stafétabotot, s a következő fél évben feladata lesz az Európai Unió politika- és jogalkotási tevékenységének szervezése, így, többek között, a hagyományosan egyik legfontosabb, energiapolitikai téren is.
Az energiapolitika napjaink talán legfontosabb szakpolitikájává vált. Mai világunk energiaéhsége meghaladja minden korábbi korét. Energia nélkül nincsen sem modern társadalom, sem modern gazdaság. Mindemellett az Európai Unió nem bővelkedik energiában – az elmúlt évtizedekben az uniós ipari termelés fosszilis energiaszükségletének döntő részét harmadik országokból importáltuk. Jelentős kitettség volt ez Európa számára, de mégis, geológiai-földrajzi, ha úgy tetszik, fizikai kérdés, adottság – ti. a hagyományos csővezetékes szállítás révén elérhető földgáznak (és kőolajnak) nemigen volt észszerű és piacképes alternatívája nem csak Magyarországon, de Szlovákiában vagy Németországban sem. A közel három éve tartó orosz–ukrán háború azonban rámutatott, hogy az energetikai függőség – éppen alapvető fontossága miatt – súlyos ellátásbiztonsági, s ennek következtében alapvető biztonságpolitikai kockázatot jelent az EU számára. Az olcsó energia bizonytalanul elérhetővé, a biztosan elérhető energia és technológiák drágává, az energetika pedig szakpolitikából nagypolitikává vált.
Napjainkban mindenki azt kutatja, miként lehet Európa energiabiztonságát úgy megerősíteni, hogy a földgázról mint energiahordozóról, s különösképpen az orosz földgázról való leválás ne jelentsen egyidejűleg gazdasági-finanszírozási oldalról halálos ítéletet a – más okokból is – súlyosan gyengélkedő európai gazdaság számára.
A kérdéssel a Letta-, majd a Draghi-jelentések is behatóan foglalkoztak, s a magyar elnökség is napirendre tűzte a kérdést a tavaly októberi Energia Tanácson. Az ülésen egyetértés volt abban, hogy a magas energiaárak problémája mindennapi valóságunk része, amelynek a megoldása érdekében többféle beruházás sürgős és szükséges. Ez tehát a dolgok állása 2025 januárjában.
A most induló lengyel–dán–ciprusi elnökségi trió közös programja három érdemi alcím („Strong and Secure Europe”, „Prosperous and Competitive Europe”, „Free and Democratic Europe”) alá rendezte prioritásait. Ezek közül az első kettő (azaz az „Erős és Biztonságos Európa”, valamint a „Sikeres és Versenyképes Európa”) több helyen is hangsúlyozza az energetika fontosságát. A program célként tételezi az EU külső függőségeinek csökkentését és egy valódi Energia Unió felépítését, amelynek eszközét elsődlegesen a digitális és zöld átállásban látja. Ez utóbbiak – a trió véleménye szerint – meg fogják erősíteni Európa energetikai szuverenitását. A megvalósítás módját az erőteljes elektrifikációban (net-zero és alacsony szén-dioxid kibocsátású technológiák használatában), a villamosenergia-hálózatok, tárolókapacitások és interkonnektorok fejlesztésében, az energetikai piaci integráció befejezésében, valamint az energetikai infrastruktúrafejlesztésekkel együtt járó adminisztratív terheinek csökkentésében látják.
Az elnökségi triót megkezdő első, lengyel csapattag saját mottójaként a „Biztonság, Európa!” szlogent választotta, ezt a gondolatmenetet viszi végig ún. „elnökségi prioritásain” is. Donald Tusk miniszterelnök január 1-jei beszédében kiemelte, azt tekinti feladatának, hogy meggyőzze mind a 27 uniós tagállamot, hogy Európa továbbra is a legbiztonságosabb és legstabilabb hely lehet a világon.
A biztonságossági célkitűzések egyike pedig az energiabiztonság. Ez felettébb helyeselhető, hiszen Európa évek óta egyszerre küzd az energiaszegénységgel, illetve annak veszélyével, a magas energiaárakkal, a források diverzifikációjának kérdésével és a zöldítés nehézségeivel. Erre tekintettel rögzítette a magyar elnökség által tető alá hozott „Budapesti nyilatkozat” is – az energetikának külön pontot szentelve –, hogy a tagállamok politikai vezetői valódi energiauniót kívánnak létrehozni, amely jelenti egyrészt a teljes mértékben integrált és összekapcsolt energiapiacot, másrészt a polgárok és vállalkozások megfizethető és tiszta energiával való ellátását. A politikai célok tehát világosak, egyeztetettek – és ami igen fontos – rögzítettek.
Lássuk, miként tervezi Lengyelország a továbblépést!
A lengyel elnökségi program „TTE – Transport, Telecommunication and Energy” fejezete az energiabiztonságot a legtágabban értelmezi: nem pusztán szakpolitikai, hanem politikai prioritásként kívánja kezelni. Lengyelország célja, hogy a következő fél évben tanácsi következtetéseket készítsen elő európai energiabiztonsági stratégia tárgykörben, s rögzíti, hogy az „energiabiztonság” magában foglalja a hozzáférést a kedvező árú energiához, az új technológiákhoz, de értik alatta a klíma- és környezetvédelem szabályait is.
A program e tekintetben legfontosabb célkitűzése az Oroszországból származó fosszilis tüzelőanyagokról való teljes leválás hangsúlyozása. Az energiaátmenetet (átállást) pedig az elnökség a zöld- és energiabiztonsági fejlesztési ipari szegmensek támogatásával kívánja megvalósítani. Külön figyelmet érdemel, hogy a lengyel elnökség kiemeli, hogy nem csak a lakosság, de az energiaintenzív iparágak számára is biztosítani kell a kedvező árú energiát, ugyanis – szól a program – e nélkül az EU iparának nemzetközi versenyképessége nem fenntartható. Az elnökség szerint az új energetikai biztonsági architektúra fontos része, hogy az EU megerősítse stratégiai infrastruktúraelemeinek fizikai biztonságát és kibervédelmét is. Rögzíti ezen felül, hogy biztosítani kell a kritikus nyersanyagokhoz történő hozzáférést – amely tekintetben, tegyük hozzá, Európa megint csak nem áll jól.
A lengyel elnökség célja emellett, hogy az európai gazdaságot nemzetközi vetélytársaival szemben versenyképessebbé tegye. A program e körben megismétli, hogy ezt a tiszta és új technológiák fejlesztésének támogatása útján kívánja elérni, amik megvalósításában, a Draghi-jelentéshez hasonlóan, nemcsak a köz-, hanem magánfinanszírozással is számol.
A program energiapolitikai része rögzíti ezen felül, hogy prioritásként kezeli az Ukrajnával vállalt szolidaritás megerősítését és az ukrán energetikai szektor támogatását, valamint igyekszik segíteni az ukrán energetikai jogszabályoknak az uniós előírásokkal történő összehangolását. Utóbbi elem – vélhetően – az ukrán EU-csatlakozáshoz (is) jelentős segítséget fog nyújtani.
Az elnökségi program energiapolitikai részéből határozott eltökéltség tűnik ki, ám nagy kérdés, mit tudnak a lengyelek ebből végigvinni a következő fél évben. Ennek megítélése jelenleg igen nehéz, ugyanis a Bizottság ún. „100 napos programja” (hivatalosan) még nem látott napvilágot. A sajtóhírek szerint ugyanakkor a második von der Leyen Bizottság néhány héten belül komoly terveket fog bemutatni – többek között – a fenntartható technológiák, a stratégiai autonómia és a versenyképesség kapcsán. S a csomagnak várhatóan alapvető eleme lesz a Green Deal továbbfejlesztett változta, az ún. „Clean Industrial Deal” is…
Az elnökségi politikai irányvonal ugyanakkor mind a trió, mind Lengyelország szintjén világos: teljes energiafüggetlenség Oroszországtól és az európai zöldgazdaság megerősítése köz- és magánfinanszírozás bevonásával, remélve, hogy mindez alacsony energiaárakat, s versenyképes európai ipart fog eredményezni. Hogy ez összhangban áll-e a Bizottság elképzeléseivel, többet tudunk majd, ha utóbbi is kihozza részletes munkaprogramját.
Akárhogy is, a kérdés, hogy a jó irányba, jó tempóval megyünk-e, velünk marad. Mert jóllehet egyszerűnek tűnhet az a javaslat, hogy zárja el a gázcsapot (értsd: szüntesse meg a függőséget) Európa saját maga, csakhogy adódik a probléma, hogy mi lesz azután, s honnan lesz az európai fogyasztóknak (iparnak és lakosságnak) megfizethető árú energiája, amely kérdés pedig már igen komoly fejtörést okoz, illetve kellene, hogy okozzon. A Bizottságnak és az elnökségeknek is figyelembe kell venniük, hogy mind a leválás, mind az átállás időigényes folyamat, az energiaellátás mikéntje részben földrajzi, részben történelmi adottság, s a különböző tagállamok eltérő mozgástérrel bírnak e tekintetben. Lengyelország és Németország például rendelkezik saját területén komoly szénkészletekkel, de Magyarország vagy Szlovákia számára egy ilyen „biztonsági tartalék” nem adott. Ezért kiemelten fontos, hogy az orosz energiahordozók kivezetésére vonatkozó döntések előtt az ellátásbiztonsági kockázatokat minden tagállamban értékeljük. Nyilvánvaló, hogy az energiaunió megvalósítása Európa megkerülhetetlen stratégiai érdeke, azonban ez olyan terület és téma, amelynek szabályait nem baltával, hanem szikével kellene faragni, nehogy az igyekezetben több kárt csináljunk, mint hasznot. Remélhetőleg ezt Brüsszelben és Varsóban is látják, sőt mi több, figyelembe is veszik.
A kép forrása: freepik.com
