Azerbajdzsán fővárosában zajlott 2024. november 11. és 22. között a közel 200 ország vezetőit és éghajlatváltozással foglalkozó delegációit tömörítő COP29. Összességében intenzív és nézetkülönbségekkel teli tárgyalások zajlottak, de korlátozott eredmények születtek.
Dubai után 2024-ben Baku adott otthont az UNFCCC részes felek konferenciájának, az éghajlatvédelemmel foglalkozó COP29 csúcstalálkozónak, melyen közel 200 ország vezetői és delegációi vettek részt. Míg az Egyesült Arab Emírségekben tartott COP28 csúcstalálkozó fő célja a Párizsi Megállapodásban foglalt, a globális felmelegedést érintő célértékre való fókuszálás (és eredményeként a dokumentumban rögzített „fosszilis tüzelőanyagokról való átállás”), addig az idei találkozó prioritása a tiszta energiára való átálláshoz és klímaváltozás elleni küzdelemhez szükséges finanszírozás biztosítása volt.
A szakértők szerint a két hétig tartó csúcstalálkozó helyszíne is már kontraproduktív volt azzal, hogy Azerbajdzsán az energiaellátás tekintetében egyre nagyobb mértékben támaszkodik fosszilis energiahordozóira (de ugyanez a kritika érte a tavalyi helyszínválasztást is – ez azonban meghatározott szabályok szerint történik, így a kritika kevésbé mondható megalapozottnak). Az esemény alatt a helyzeten az sem segített, hogy Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök országa olaj- és gáztartalékait „Isten ajándékának” nevezte.
A csúcstalálkozón a nézetkülönbségekkel teli egyeztetések ellenére az országok megállapodásra jutottak a szén-dioxid-kibocsátási kvótákat érintő kereskedelemről, valamint megegyeztek arról, hogy a fejlett országok 2035-ig évente 300 milliárd dollárral támogatják a fejletlenebb / szegényebb országokat a klímaváltozás elleni küzdelemben. Arról, hogy utóbbi elegendő lesz-e, már megoszlanak vélemények.
Eredmények
A résztvevő államok közel 10 évig tartó tárgyalások után megállapodást kötöttek a szén-dioxid-kibocsátási kvótákról, mely döntés megnyitja az utat az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) által felügyelt piacon zajló kereskedelem előtt. Azerbajdzsán számára kiemelt prioritás volt, hogy foglalkozzanak a kérdéssel és megállapodásra jussanak a Párizsi Megállapodás 6. cikkére vonatkozó szabályokat illetően (pl. új globális hitelezési mechanizmus működése). Az elfogadott keretrendszer lehetővé teszi, hogy az országok egymással és a vállalatokkal is kereskedhessenek szén-dioxid-kibocsátási egységekkel, valamint részletesen meghatározza azt az elszámolási rendszert, mellyel a kvóták „kettős felhasználása” (értékesítése) megakadályozható. Mindazonáltal a kritikusok attól tartanak, hogy az elfogadott szabályok alacsony bázison határozzák meg az elvárásokat, és továbbra sem sikerült kiküszöbölni a 6. cikk hibáit.
A kibocsátási kvóták kereskedelmét érintő szabályozáson túl a fejlett országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy különböző forrásokból 2035-ig évente 300 milliárd dollárt biztosítanak a fejletlenebb országok számára a klímaváltozás negatív hatásaival való küzdelem érdekében. A konkrét összeg meghatározásához hosszú, zárt ajtós megbeszélésekkel kikövezett út vezetett. Legutóbb 2009-ben született a pénzügyi vonatkozású megállapodás az országok között, akkor évi 100 milliárd dollár biztosításáról állapodtak meg a fejlődő államok számára. Az évi 300 milliárd dolláron túl a COP29 megállapodás arra is felszólítja a feleket, hogy dolgozzanak az évi 1300 milliárd dollár felszabadításán, amelynek nagy részét magánfinanszírozásokon keresztül kellene biztosítani, hogy a szegényebb országok megfelelően tudjanak fellépni a klímaváltozással szemben. India – mely ország a világ harmadik legnagyobb szennyezője és ötödik legnagyobb gazdasága – részéről Chandni Raina jelezte, hogy a megállapodás elégtelen, mivel a meghatározott cél „túl kevés és túl távoli”. Szakértők annak is hangot adtak, hogy a támogatások nagyobb részének vissza nem térítendő támogatásnak kellene lennie tekintettel arra, hogy a piaci hitelek a fejlődő országok adósságterheinek növekedésének kockázatát hordozzák magukban.
Az Európai Unió és az Egyesült Államok arra törekedett, hogy bővítsék azoknak az országoknak a körét, amelyek hozzájárulnak a fejlődő világ klímafinanszírozásához. Mindazonáltal a tárgyalásokat nem segítette, hogy Kína mint a világ egyik legnagyobb gazdasága és károsanyag kibocsátója az ENSZ szerint még mindig fejlődő gazdaságként van nyilvántartva, ezért nem köteles dedikáltan hozzájárulni ahhoz. A kínai képviselők jelezték, hogy ezen nem is kívánnak változtatni, viszont aláhúzták: Kína 2016 óta több mint 24 milliárd dollárral segítette különböző projektek finanszírozásán keresztül a fejlődő országok klímaváltozás elleni küzdelmét, amely néhány fejlett ország hozzájárulásával is felveszi a versenyt.
Az országok közül sokan hangot adtak elégedetlenségüknek a csúcstalálkozót követően: míg a fejlett országok a számukra fontosnak ítélt „fosszilis tüzelőanyagokról való átállásra vonatkozó szövegezést” nem tudták beilleszteni az elfogadott dokumentumba, addig a fejlődő országok egy olyan megállapodással távoztak, melyet – a véleményük szerint alacsony finanszírozás miatt – kudarcként értékeltek. A klímaváltozás elleni küzdelemhez számos aspektust érintő prioritás átrendeződésre van szükség. Ahogy Antonio Guterres, az ENSZ főtitkára fogalmazott: „A világ fizessen most vagy az emberiség fogja megfizetni az árát. A klímafinanszírozás nem jótékonyság, hanem befektetés.” Az országok a következő lépéseket efelé a 2025-ben megrendezésre kerülő COP30 csúcstalálkozón, Brazíliában tehetik meg.
Kép: Baku Network
