Az első őszi plenáris ülésen kirajzolódhat, mire számíthatunk a következő években.
Az Európai Parlament egyike azoknak az uniós intézményeknek, melyek jelentős változáson mentek keresztül az elmúlt másfél évtizedben. Az európai nemzetek közötti együttműködés egykori szimbóluma mára vérre menő politikai küzdelmek helyszínévé vált, amit talán mi magyarok érzékelünk a legélesebben.
Több mint 13 évvel ezelőtt, 2011 januárjában Orbán Viktor miniszterelnök Strasbourgban tartott beszédet, hogy megnyissa Magyarország első soros uniós elnökségét. A miniszterelnök akkor hangsúlyozta, hazánk számára történelmi igazságtételt jelent, hogy a fél évszádos kommunista diktatúra után hivatalosan visszakerültünk az európai nemzetek családjába, és fél éven keresztül magunk határozhatjuk meg az Európai Unió prioritásait. A beszéd a szombolikus elemeken túl, komoly politikai célkitűzéseket is felvázolt annak érdekében, hogy – az akkori elnökségi mottó (“Strong Europe”) szerint – Európa erős lehessen.
Az elnökségi program megvitatása helyett azonban – akkoriban még szokatlan módon –, parázs vita alakult ki az ülésteremben a magyar belpolitikai helyzet kapcsán. Alig néhány hónappal a Fidesz-KDNP pártszövetség magyarországi hatalomra kerülése után a baloldali, liberális és zöld EP-képviselők kemény politikai támadást indítottak a magyar kormány ellen.
Az Európai Néppárt (EPP) akkoriban még kiállt a Fidesz mellett, alaptalan politikai vádaskodásnak minősítve a felhozott baloldali kritikákat. Joseph Daul, az EPP akkori frakcióvezetője egyenesen kimondta, hogy az EP a saját tekintélyét és hitelességét teszi kockára, ha nemzeti belpolitikai csatározások helyszínévé válik.
Az EP-t ezt követően éveken keresztül ez a dinamika jellemezte: a baloldal folyamatosan támadta a magyar kormányt, a jobboldal pedig, élén az Európai Néppárttal megvédte azt.
Azonban „lassú víz partot mos”, a baloldal által rendszeresen napirendre tűzött Magyarországgal szembeni jogállamisági kritikák folyamatos nyomás alatt tartották az EPP-t is, és erodálták a Magyarország melletti kiállást.
2015-ben bekövetkezett a migrációs válság, amely kapcsán az EPP még megosztottabbá vált. Míg a szintén az EPP-hez tartozó, és annak vezető erejét adó német kancellár, Angela Merkel, befogadáspárti álláspontot vett fel, a magyar miniszterelnök az erős határvédelem szószólója lett.
A migrációs válsággal párhuzamosan a felszínre jött egy, korábban a nyilvánosság előtt kevéssé ismert ellentét is Orbán Viktor kormánya és Soros György nemzetközi hálózata között.
Hogy a Néppárt hol helyezkedett el ebben a dimenzióban, azt jól mutatja, hogy a Soroshoz kötődő budapesti Central European University (CEU) kapcsán kialakult konfliktus során az új néppárti frakcióvezető Manfred Weber is ultimátumokat kezdett megfogalmazni a Fidesz irányába, követelve, hogy változtassanak többek között az erre az egyetemre is vonatkozó, a külföldi egyetemek magyarországi működésével kapcsolatos új normatív előírásokon.
A következő mérföldkövet a 2019-es EP-választás jelentette, amely több okból kifolyólag is tovább alakította az EP politikai légkörét.
Egyrészt, Manfred Weber néppárti frakcióvezető a 2019-es intézményi ciklusváltás alkalmával az Európai Bizottság elnöki székére aspirált. Úgy kalkulált, hogy ezen ambíciója csak a baloldali pártok támogatása mellett sikerülhet, ezért 2018-tól kezdve látványos gesztusokat gyakorolt a baloldal irányába.
Ezek közül a legfontosabb a Fidesztől való eltávolodása volt, melyet leglátványosabban a Sargentini-jelentés megszavazásával érzékeltetett.
A holland zöldpárti képviselő, Judith Sargentini által jegyzett jelentés volt az, amely elindította Magyarországgal szemben a máig is tartó, 7. cikk szerinti „jogállamisági” eljárást. Weber előre kijelentette, hogy támogatni fogja a Magyarországot bíráló jelentést, amellyel végképp léket ütött a néppárt egyébként is repedező egységén.
Másrészt, a 2019-es európai parlamenti választások tovább fokozták a már amúgy is a baloldalnak kedvező politikai széljárást. A zöldek és a liberálisok megerősödésével az Európai Parlament egyértelműen a baloldal irányába tolódott. Az Európai Néppárt velük koalícióban kezdett el működni, amellyel maga is még inkább a baloldal irányába sodródott.
A 2019-es EP-választások nyomán generációváltás is történt az EP-ben. Az újonnan bekerülő képviselők elődeikhez képest sokkal aktivistább politikai attitűdöt vettek fel, és leszámoltak az Európai Parlament nemzetközi jellegéből adódó, korábban legalább még nyomokban megtapasztalható, diplomatikusabb megközelítéssel. A 2019 utáni parlamenti többség már nem tartotta fontosnak, hogy kormányzata politikai hovatartozásától függetlenül, minden szuverén tagállam irányába megadja a minimális tiszteletet. Sőt, az európai nemzetek, és az ezek mellett kiálló szuverenista, jobboldali kormányok az EU integráció egyik legfőbb ellenségeivé léptek elő az EP szemében.
A 2019 és 2024 közötti parlamenti ciklusra áltanos jelenséggé vált az a balliberális, aktivista szemléletmód, amely a 2010-es évek elején még csak az EP bizonyos politikusait vagy a radikálisan liberális LIBE parlamenti bizottságot jellemezte. A két jobboldali frakció, az Identitás és Demokrácia (ID), valamint az Európai Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoportja (ECR) nem tudott hatékony ellenpólust képezni a balra tolódott parlamentben.
A 2024-ben induló újabb, ötéves parlamenti ciklus legizgalmasabb kérdése ezért az, hogy változik-e majd az Európai Parlamenten belüli dinamika, és ha igen, milyen irányban.
A júniusi EP-választások következtében az Európai Néppártot, a szocialistákat, liberálisokat és zöldeket tömörítő nagykoalíció, még ha megtépázva is, de képes volt megőrizni létszámbeli fölényét. Az uniós vezető tisztségeket is ezek az erők osztották fel maguk között. A status quót bebetonozandó, a korábbi írott és íratlan szabályokat is felrúgva, a harmadik legnagyobb frakcióvá avanzsáló jobboldali Patrióták Európáért képviselőcsoportot elzárták a vezető tisztségek elől.
Az alakulóban lévő Patrióta frakció oldalán azonban jelentős dinamika figyelhető meg. Minden jel arra mutat, hogy ez az új, jobboldali tömörülés erélyesebben és szervezettebben kíván fellépni az Európai Parlamentben, mint az előző ciklus jobboldali frakciói, ami bizonyára kihatással lesz az EP-én belüli politikai légkörre.
A sors különleges fintora, hogy az EP választásokat követő első őszi plenáris ülésen megint Orbán Viktor miniszterelnök tart majd beszédet, újra a magyar uniós soros elnökség vezetőjeként. Míg 2011-ben senki sem számított nagy vitára, most a kemény politikai ütközet garantálható.
De mi szűrhető majd le a vitából? Hogyan sorakozik fel a nagykoalíció? Hogyan állják majd a sarat a Patrióták? Hogyan pozícionálja majd magát az ECR?
Néhány nap múlva ezekre, a következő öt év szempontjából is tanulságos kérdésekre is választ kaphatunk.
