Az Európai Egyesült Államok felé a közös eladósodáson keresztül vezet az út
Az EU-t jelenleg irányító elit elkötelezett amellett, hogy a tagállamok politikai és pénzügyi mozgásterét csökkentve minél több hatalmat összpontosítson Brüsszelben. Ezt a hatalmi építkezést szolgálja a tagállamok közös hitelfelvételének folyamatos szorgalmazása is, az európai uniós adósságközösség létrehozásával ugyanis jelentősen csökkenthető a tagállamok szuverenitása, és növelhető a nemzetek feletti intézmények hatalma.
Az adósságközösség gondolata már a 2008-as világgazdasági válság is idején markánsan megjelent. Akkoriban Franciaország szorgalmazta a dél-európai tagállamok támogatásával, hogy az eurózóna válságát eurókötvények kibocsátásával kezeljék. Ez azt jelentette volna, hogy az eurózónához tartozó tagállamok államadósságát kölcsönösen megosztják. A francia szocialista vezetés által felvetett gondolatot annak idején azonban a Merkel vezette Németország elutasította, így az sohasem valósult meg.
Az adósságközösség kérdése azonban – igaz új, limitáltabb csomagolásban, de immár nemcsak az eurózónára, hanem az egész EU-ra kiterjesztve – 2020-ban újra megjelent az Unió napirendjén. Az apropót ezúttal a koronavírus-járvány és az annak nyomán kialakult gazdasági válság szolgáltatta. A gazdaság élénkítésére hivatkozva az EU ekkor hozta létre a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközt (RRF), amely egy rendkívül nehéz időszakban vissza nem térítendő támogatásokkal és kedvezményes kamatozású hitelekkel kecsegtette a tagállamokat.
A mentőövnek szánt eszköznek azonban megvolt az ára: a tagállamoknak az EU történetében először bele kellett egyezniük abba, hogy az EU az összes tagállam nevében közösen hitelt vegyen fel a pénzpiacokról. Dióhéjban: egy félévszázados tabu dőlt meg sok pénzért cserébe.
Az RRF-et ugyanis az EU pénzpiaci hitelfelvételből finanszírozta, és nem a saját költségvetésében meglévő forrásokból, mint ahogyan az egyébként megszokott a többi uniós támogatás esetében. Ezzel a történelmi lépéssel a tagállamok kölcsönös, egyetemleges adóstársak is lettek.
Az egyszeri hitelfelvétel önmagában még nem lenne végzetes. A problémát az jelenti, hogy kinyílt Pandora szelencéje, és innentől kezdve borítékolható, hogy az EU hatalmi központjában mindent megtesznek majd azért, hogy a közös eladósodás egyre gyakrabban használt, általános gyakorlattá váljon.
Az EU tendenciáit megfigyelve félő, hogy azt, ami tegnap még tabu volt, de ma kivételesen megvalósulhatott, holnap már teljesen normális, bevett gyakorlatként mutatják majd be. Könnyen előfordulhat, hogy néhány év múlva már az lesz kisebbségben, az lesz a „lázadó és rebellis”, „euszkeptikus” vagy „antidemokrata”, aki az adósságközösség „előremutató” gondolatát nem támogatja. Az Unió ezt az ívet írta le egyébként a progresszív „értékek”, a „jogállamisági vizsgálódások” és a vétójog kapcsán is: lépésről lépésre lett a kisebbségi álláspontból az új és megkérdőjelezhetetlen status quo.
Közös hitelfelvételre eddig egyetlen egyszer, kivételes esetben került sor. Az RRF kapcsán az Európai Tanács 2020. július 21-i következtetéseiben rögzítette is, hogy a közös hitelfelvétel kivételes intézkedés, amely „mértékét, időtartamát és hatókörét tekintve korlátozott.”
Ez a megkötés nem csak politikai, de jogi szempontból is fontos. Az EU alapszerződései ugyanis tiltják az általános adósságközösséget az uniós tagállamok között. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 125. cikke értelmében „a tagállamok nem felelnek egy másik tagállam központi kormányzatának, regionális vagy helyi közigazgatási szerveinek, közjogi testületeinek, egyéb közintézményeinek vagy közvállalkozásainak kötelezettségeiért, és nem vállalják át azokat.”
A hitelfelvételt mint az EU integráció fontos fejleményét a Német Alkotmánybíróság is vizsgálta. A testület végül nem talált kifogást az Unió eljárásában arra hivatkozva, hogy az a „hitelfelvételt mind a vállalt kötelezettségvállalások időtartamára, mind összegére vonatkozóan korlátok közé szorítja.” Hozzá kell azonban tenni, hogy az alkotmánybírósági döntés nem egyhangúsággal született meg, az egyik bíró nem értett egyet sem a döntéssel, sem az azt alátámasztó érveléssel.
A Covid hitelfelvétel vélhetőleg csak az első volt a sorban, amelyet várhatóan közös hitelfelvételi ötletek sora követ majd. Egyet már láthattunk is 2023-ban, amikor a Bizottság sajtóközleményében javasolta, hogy az Ukrajnának nyújtandó támogatást az EU a pénzpiacokon történő hitelfelvételből finanszírozza. Az orosz–ukrán háború, a fegyverkezés kiváló alkalmat teremt arra, hogy az EU szélesítse a közös eladósodás területeit.
Ahogy szaporodik a „kivételes” esetek száma, úgy válik majd egyre bevettebb gyakorlattá a közös eladósodás. Idővel az ingerküszöbök olyannyira átalakulnak, hogy már az általános közös adósságközösség gondolatára sem kapja fel senki sem a fejét.
Pedig az egyre szélesebb adósságközösség, végül pedig az államadósságok megosztása kulcsszerepet játszhat a tagállami szuverenitás kiüresítésében. Minél nagyobb az az adósságállomány, amiért a tagállamok közösen vállalnak kezességet, annál fokozottabban jelentkezik majd igény arra, hogy az Unió biztosítsa, hogy minden tagállam fizetőképes maradjon. Ez pedig azt jelenti, hogy az EU nemzetek feletti intézményei egyre szélesebb jogköröket kaphatnak a tagállami költségvetések felügyeletére.
A közös eladósodásnak szükségszerű velejárója az a gondolat, hogy egy nemzetek feletti uniós intézményt kell megbízni az egyes tagállamok költségvetési politikájának külső felügyeletével. Ezt a logikát erősíti meg Wolfgang Schäuble, egykori német pénzügyminiszter, 2010-es évek elején az eurókötvények kapcsán tett nyilatkozata, aki szerint csak akkor vállalható közös felelősség az adósságokért, ha a tagállamok feladják önálló költségvetési politikájukat.
Ha azonban a tagállamok elveszítenék a saját nemzeti költségvetési politikájuk feletti ellenőrzést, az azt jelentené, hogy szuverenitásuk egyik legfontosabb eleméről mondanának le. Többé nem dönthetnék önállóan a közteherviselésről, nem határozhatnának szabadon az adózásról, és arról, hogy az állam bevételeit hogyan és mire költik.
Az, hogy egy idegen nemzetközi szervezet előírja egy ország számára a követendő költségvetési politikát, nem számít politikai sci-finek. Éppen ellenkezőleg, hazánk a 2009-es IMF mentőhitel felvétele után már saját bőrén is megtapasztalhatta, hogy milyen volt az, amikor nemzetközi szervezetek kívánták meghatározni az ország számára folytatandó költségvetési és gazdaságpolitikát. A szuverenitás illékony dolog, és nem sokon múlott, hogy hazánk ki tudott mászni az adósságspirálhoz vezető nemzetközi gyámság alól.
Az uniós adósságközösséggel járó önálló nemzeti költségvetési politika feladása nemcsak a szuverenitás szempontjából okozna gondot, hanem komoly demokratikus problémát is felvetne. A költségvetésről való döntés minden ország nemzeti parlamentjének legfontosabb, történelmi előjoga. Ez a jog azonban erősen korlátozottá válna, illetve teljesen ki is üresedhetne, ha az EU nemzetek feletti szerveit hatalmaznák fel arra, hogy eldöntsék, mi szerepelhet és mi nem a tagállamok költségvetésében.
Joggal merül fel a kérdés, hogy ha az európai uniós adósságközösség kiszélesedése ilyen veszélyekkel jár, miért mennének bele a tagállamok. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a tagállamok önfeladása és a nemzeti szuverenitás háttérbe helyezése manapság már nemcsak az EU szupranacionális intézményeiben, hanem egyes tagállami vezetők között is divatos gondolat. Ráadásul a közös hitelfelvétel mindig csábító, könnyű pénzt jelent a tagállami kormányoknak. Ha pedig valaki túlságosan ragaszkodik az elveihez, és meg akarja őrizni országa szuverenitását, mára már politikai és pénzügyi nyomásgyakorlási eszközök színes palettája áll az EU rendelkezésére, hogy jobb belátásra bírja.
