Az EU támogatásai nyíltan és egyértelműen tartalmaznak politikai feltételeket, míg a Kína által nyújtott kölcsönök titoktartást igényelve tehetik ugyanezt.
Október második felében az Európai Unió és Kína közötti versengés rendkívül látványossá vált. Október 16-án kezdődött az az egy hetes ünnepi fórum, amelyet Kína szervezett az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezés tizedik évfordulójának alkalmával. A rendezvényen számos nemzetközi szervezet képviselője, mint például az ENSZ, illetőleg mintegy 130 ország vezetője is részt vett. Az Európai Unió azon országai (Ausztria, Ciprus, Csehország, Görögország, Olaszország és Portugália) amelyek még néhány évvel korábban szintén részt vettek egy hasonló csúcstalálkozón, úgy döntöttek, hogy nem képviseltetik magukat – Magyarország kivétel volt.
Az ázsiai találkozót követően egy héttel később, október 25-én, az EU indította el a saját külföldi infrastrukturális beruházási programjának, a Global Gateway-nek a fórumát, hogy saját programjának sikereit megünnepelje. A brüsszeli rendezvényen több mint 20 ország 90 vezető kormányzati képviselője vett részt, így Örményország, Comore-szigetek, Namíbia, Mauritánia, Szenegál és Szomália államfői, valamint Albánia, Banglades, a Zöld-foki-szigetek, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Egyiptom, Grúzia, Moldova, Marokkó, Ruanda és Szerbia miniszterelnökei. Sok EU-tagállam azonban nem küldött magasrangú tisztviselőt, mint például Olaszország. Ezzel szemben Németországot klímaügyi minisztere, Dániát és Franciaországot pedig fejlesztési titkára képviselte. Az unió rendezvénye kevésbé tűnik lényegesnek, mint az ázsiai versenytársé, holott a Global Gateway programnak ambíciós célkitűzései és versenyképes gazdasági konstrukciói is vannak.
Az EU infrastrukturális beruházási programja 2021–2027 között 300 milliárd eurót kíván befektetni az infrastruktúra fejlesztésébe világszerte, például vakcinagyárakba, utakba, nagy sebességű internetkapcsolatba, a közlekedés digitalizálásába és a kritikus nyersanyagügyletekbe. Az elmúlt két év alatt, vagyis a csúcstalálkozó megnyitásáig már 66 milliárd euró értékű ügyletet kötött és világszerte több mint 60 projektet kezdett el. Ezen túlmenően további 3 milliárd euró értékű új megállapodást tervez kötni Európa, Ázsia és Afrika kormányaival, a kritikus nyersanyagokkal, zöld energiával és közlekedési folyosókkal kapcsolatos projektek támogatására.
Az egy évtizede elindított pekingi beruházási hitel 1000 milliárd eurós értékű, vagyis első ránézésre lényegesen nagyobb, mint az uniós keret. Csakhogy az EU és annak tagállamai jelenleg is a világ egyik legjelentősebb hivatalos fejlesztési támogatásnyújtói. Sőt, egyes számítások szerint Európa 2020-ban 66,8 milliárd eurót folyósított, ami a világ ilyen célú befektetései teljes összegének 46 százaléka. Mi több, 2014 és 2018 között az EU és az uniós országok mintegy 350 milliárd eurónyi hivatalos fejlesztési támogatási egyenértéket biztosították. Ezzel szemben az Egy Övezet Egy Út program 200–400 milliárd eurós kölcsönt nyújtott. Lényeges kiemelni, hogy az európai összegek többnyire támogatások, míg az ázsiai partnertől érkező tőke egyértelműen kölcsön – amelyet később kamatostól kell visszafizetni úgy, hogy gyakran nem kellően jövedelmező infrastrukturális fejlesztésért (pl. kevésbé kihasznált autópálya vagy a vártnál alacsonyabb forgalmú kikötő) vette fel azt az állam. Egyértelmű, hogy uniós befektetéseket választó országok kisebb gazdasági kockázatot vállalnak. Mégis miért tűnik úgy, hogy a Global Gateway program jóval alacsonyabb népszerűségnek örvend?
Az uniós elvekkel összhangban a Global Gateway progam hat alapelvre épül, amelyek meghatározzák a befektetéseket. Ezek a jól ismert demokratikus értékek megerősítése, jó kormányzás és átláthatóság, zöld és tiszta befektetések, a magánszektor bevonása, a némileg homályos „biztonságra törekvés” elvei, valamint az egyenlő partneri kapcsolatok elve. Nos, pont ez utóbbit több ország is kétségbe vonja, hiszen például több dél-amerikai ország is úgy érzi, hogy az EU nem veszi figyelembe a helyi, regionális sajátosságokat és a tárgyalások során csakis saját érdekeit nézi.
Az uniós befektetések néhány fő területen valósulnak meg, pontosabban a digitalizáció fejlesztése (a nyílt és biztonságos internetet), a tiszta energiára való átállást célzó beruházások támogatása, a zöld, intelligens és biztonságos közlekedés támogatása, az egészségügy terén az ellátási láncok és a helyi vakcinagyártás erősítése, valamint befektetés a magas színvonalú oktatásba, különös tekintettel a lányokra, a nőkre és a kiszolgáltatott csoportokra. Vagyis tényleg olyan területeken, amelyek fejlesztésére a kevés tőkével rendelkező államoknak égető szüksége van. Érdemes megjegyezni, hogy az EU által fejleszteni kívánt területek közül több is feltűnően hasonlít a kínai stratégiai versenytárs által tíz évvel korábban indított beruházási projekt prioritásaihoz. Vagyis, az EU mintegy Kína alternatívájaként szeretne szerepelni – lényeges területeken előnyös támogatásokat és gazdasági konstrukciókat nyújt lehetséges partnereinek – ám úgy tűnik, mégsem elég vonzó.
Az Európai Unió normatív erejéről számos mű íródott már. Ezekben többször is felmerült, hogy az unió külső fellépéseiben, illetve a kereskedelmi megállapodásainak feltételessége során milyen mértékű az uniós normák felvételének önkéntes alapja. Ehhez kapcsolódóan, kifejezetten a Global Gateway programot vizsgálva, Tyyne Karjalainen az uniós szakpolitikai dokumentumok és stratégiai kommunikációjának szisztematikus elemzése alapján arra jutott, hogy az EU három területen igyekszik normáit átvinni. Egyrészt a támogatások a regionális integrációt és a régiók közötti kapcsolatokat ösztönzik. Másrészt ezeket a kapcsolatokat kifejezetten európai szabványok határozzák meg, végezetül a kapcsolatok kiépítésének folyamatait az EU által meghatározott értékek jellemezik. A cikk megállapítja, hogy az EU korlátozott szerepet tart fenn a partnerek számára abban, hogy részt vegyenek vagy irányíthassák ezeket a folyamatokat. Az EU kinyilvánított célja, vagyis az „egyenlő partnerség” nem valószínű, hogy kialakulhat a felek között.
Vagyis az EU által támogatott programok kifejezetten uniós érdekeket, szabványokat és értékeket akarnak erősíteni – figyelmen kívül hagyva a helyi sajátosságokat, politikai és gazdasági kultúrát. Nem meglepő tehát, ha a Peking által nyújtott kölcsönök több ország számára csalogatóbbak, mint az Európai Unió fejlesztési alapjai. Ugyanakkor egy kutatás szerint a kínai szerződések szokatlan titoktartási záradékokat tartalmaznak, amelyek megtiltják a hitelfelvevőknek, hogy felfedjék a tartozás feltételeit vagy akár létezését. Másodszor: a kínai hitelezők úgy igyekeznek előnyt szerezni versenytársaikkal szemben, hogy ígéretet tesznek arra, hogy az adósságot távol tartják a kollektív szerkezetátalakítástól („nincs Párizsi Klub” záradék). Harmadszor, a kínai szerződések törlési, gyorsítási és stabilizációs záradékai potenciálisan lehetővé teszik a hitelezők számára, hogy befolyásolják az adósok bel- és külpolitikáját. A titoktartás és a politikai befolyás keveréke korlátozhatja az államok válságkezelési lehetőségeit, és megnehezítheti az adósság újratárgyalását. Ezen túlmenően, a kínai programok számos kritikus infrastruktúra feletti ellenőrzés elveszítését okozhatják, mint például kikötők, amelyeket Kína katonai célra is felhasználhat.
Összegezve: a legkevésbé fejlett és a fejlődő országok többsége választási lehetőség előtt áll. Egyik oldalon az EU átpoliticizált fejlesztési programja áll, azaz az EU normáit veszik át – kevésbé önkéntes és partneri módon. A másik oldalon a kínai kölcsönök állnak, amelyek lehet, hogy több méltóságot hagynak egy-egy szuverén állam vezetői számára, ám gazdasági és politikai, valamint biztonságpolitikai szempontból is rendkívül kockázatos helyzetbe kerülhetnek. Úgy tűnik, egyre több ország fordul el az Európai Unió partneri kapcsolatot ígérő programjaitól és választja a kockázatosabb ázsiai kölcsönöket. Talán érdemes lenne az EU vezetőinek megfontolni, hogy a normatív erő ilyen jellegű használata hosszú távon ellentétes az EU érdekeivel és nem növeli, hanem csökkenti az unió befolyási terét.
