Miközben az utóbbi évek egyik legfontosabb fogalmává nőtte ki magát, az európai stratégiai szuverenitás pontos tartalma és koncepcionális iránya körüli viták azt jelzik, hogy maga az elképzelés még korántsem tekinthető egyöntetűen értelmezettnek. Legutóbb Emmanuel Macron francia köztársasági elnök egy kijelentése indított el olyan hullámokat, amely újabb lehetséges törésvonalakat tesz láthatóvá az európai belpolitikában.
Noha a stratégiai autonómia – vagy a németek által inkább kedvelt néven: stratégiai szuverenitás – koncepciója 2013 óta szerepel az Európai Unió politikai szótárában, az utóbbi évek ezen a területen is megkérdőjelezték a korábban feltételezett konszenzust a fogalom tartalmát illetően. Célként a stratégiai szuverenitás konszenzusnak örvend. Az európai belpolitika minden szereplője egyetért abban a célban, hogy az Európai Uniónak a jövőben a világpolitika önálló – vagy legalább nagyobb önállósággal bíró – szereplőjének kell lennie.
Erre a célkitűzésre utalt Ursula von der Leyen is, amikor 2019 őszén a hivatalba lépésre készülő Bizottságot geopolitikai bizottságnak nevezte. A nagyobb globális szerepvállalás és Európának a politikai világszínpadon való erőteljesebb megjelenítése senki számára nem volt vitás cél. Ugyanakkor ennek a törekvésnek a hagyományos transzatlanti kapcsolatrendszerrel való összhangja már több kérdést vetett fel ekkor is.
Mindez nagyobb jelentőséget előbb a Kínához való viszony, majd pedig az orosz–ukrán háború kapcsán kapott. Az orosz–ukrán háború tűnt az egyszerűbb képletnek. Itt az orosz agresszió olyan biztonságpolitikai képletet teremtett, ahol az Európai Unió anélkül is rögtön megtalálta a helyét, hogy az bármilyen szempontból is felvetette volna az amerikai pozícióhoz való hasonulás mérését.
A kisebb részben az orosz–ukrán háború, nagyobb mértékben pedig a globális versengés aktuális állása miatt kiéleződő amerikai–kínai ellentétek azonban már sokkal élesebben vetették fel egy esetlegesen az Egyesült Államoktól függetlenebb, önálló európai pozíció kiépítést. Az ebben az ügyben most megnyíló vitát Emmanuel Macron francia köztársasági elnök kezdeményezte, aki az Ursula von der Leyennel együtt tett kínai látogatásáról hazafelé adott interjút.
Ebben – egyébként teljesen megfelelve a Charles De Gaulle által megalapozott francia külpolitikai és Európa-politikai hagyományoknak – kijelentette, hogy az Európai Uniónak ügyelnie kell arra, hogy ne kötelezze el magát olyan konfliktusokban, amelyek valójában nem érintik az érdekeit, hanem csak mások törekvéseit szolgálják. Ügyelnie kell tehát arra, hogy megőrizze stratégiai autonómiáját, és ne váljon az amerikai geopolitikai hatalmi ambíciók egyszerű kiszolgálójává.
A kijelentés több napig tartó és több tagállamot magával vonó szópárbajt indított el az európai nyilvánosságban. Noha Macron az interjúban úgy említette véleményét, mint ami széleskörű konszenzusnak örvend, a német politika jobbközép szereplői szinte azonnal elhatárolódtak annak tartalmától. Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke és Norbert Röttgen CDU-s parlamenti képviselő, a Bundestag külügyi bizottságának volt elnöke nyilvánosan ítélte el Macron Kínával kapcsolatos álláspontját, és tett hitet az Egyesült Államokkal történő minél szorosabb együttműködés mellett.
Hamarosan csatlakozott a német állásponthoz a cseh és a lengyel politika is. Több cseh politikus is bírálta Macron nézeteit, és hangsúlyozta az Egyesült Államokkal kötött szövetség fontosságát. Hasonlóképpen: az éppen washingtoni tárgyalásra utazó Mateusz Morawiecki, lengyel miniszterelnök is egyértelművé tette, hogy Lengyelország számára az amerikaiak szövetsége minden egyéb európai geopolitikai megfontolásnál fontosabb.
A némileg váratlanul kelt viharban Charles Michel, az Európai Tanács elnöke sietett a defenzívába szorult francia elnök segítségére. Az elnök, aki talán frankofón hátterének, talán éppen aktuális hivatalának köszönhetően fogékonyabbnak tűnik a gaullista hagyományokat ápoló francia érvelésre egy interjúban védte meg a szintén az európai liberális táborhoz tartozó államfőt, osztva azt a nézetet, miszerint az Európai Uniónak, ha jelentős szerepet akar játszani a világpolitikában, bizonyos fokig önállósítania kell magát az Egyesült Államoktól.
A kinyílt vita minden eddiginél láthatóbbá tette az Európai Unió belső törésvonalait a stratégiai szuverenitás tartalmának megítélésében. Az elkövetkező évek várhatóan éleződő geopolitikai konfliktusai minden eddiginél fontosabbá teszik, hogy az európai belpolitika le tudja folytatni ezt a vitát, és dűlőre jusson ebben a kérdésben, hiszen itt a szokásos kompromisszumok most nem segítenek.
Kép: Brussels School of Governance
