Vége van már azoknak az időknek, amikor a belpolitika szereplői biztonságban érezhették magukat, és úgy gondolták, hogy elég, ha az adott ország parlamenti választásán többségbe kerülnek, máris ők határozhatják meg a fejlődési irányokat és a politikai erőviszonyokat. Ma már a befolyásolás tekintetében az európai belpolitika olyan pótlólagos lehetőséget nyújt a kisebbségben maradt szereplők számára, amely bizonyos kérdésekben akár döntő fordulatot is előidézhet.
A szakirodalom nagyjából az Egységes Okmány hatályba lépésére vezeti vissza annak a fejlődésnek a gyökereit, amelynek eredményeként a hagyományos döntéshozók, a tagállami kormányok mellett ma már jelentős tényezőkként kell számolni az európai belpolitika egyéb cselekvőivel. Az érdekcsoportok, civil szervezetek és politikai pártok a múlt század nyolcvanas éveitől válnak egyre láthatóbbakká és befolyásosabbakká az Európai Unió döntéshozatali folyamataiban.
A nagyobb költségvetéssel rendelkező szakpolitikák közösségi szinten való megjelenése értelemszerűen vonzotta ide az adott témával foglalkozó szereplők európai szövetségeit. Az uniós hatáskörök szélesedése, az intézmények tagállamokra gyakorolt hatásának növekedése pedig a politikai szereplők, pártszövetségek számára is egyre érdekesebbé tette az európai belpolitikában való részvételt.
A kilencvenes évek közepétől aztán már azt is felfedezték, hogy hogyan lehet az uniós szint növekvő befolyását belpolitikai szempontból hasznosítani. Az első látványos áttörés az 1997-es amszterdami szerződés volt, amelynek szövegébe bekerült az állatok jólétére vonatkozó jegyzőkönyv, részévé téve ezzel a témát az uniós joganyagnak. A siker egyértelműen az egyébként az egyes tagállamok belpolitikai vitáiban csak mérsékelt befolyást érvényesíteni tudó állatvédő szervezetek európai uniós összefogásának köszönhető, jó példát mutatva ezzel a tagállamoknak, hogy a kisebbségi csoportok uniós szinten többségi befolyást elérve visszamenőleg is befolyásolhatják a tagállamok belpolitikáját.
Az Európai Parlament súlyának és aktivitásának növekedésével egyre népszerűbb célpontjává vált a különböző érdekcsoportok és politikai csoportosulások törekvéseinek. A törvénykezdeményezési hatáskörrel nem, ám a közbeszédet hatékonyan befolyásoló szereppel nagyon is rendelkező intézmény örömmel vállalja fel azt a szerepet, amely az európai belpolitikában – és adott esetben az egyes országok belpolitikájában is – hangos és látható cselekvővé teszi.
Legyen szó akár a hazájukban a választásokon kisebbségben maradt ellenzéki pártok ideológiai akciójáról vagy egyes érdekcsoportok, esetleg civil szervezetek figyelemfelkeltő akciójáról, az Európai Parlament mindig megbízható szövetségesnek bizonyult a visszhang felnagyításában. Jól láthatjuk ezt a mai magyar ellenzéki pártok európai parlamenti aktivitásában, de a magyar példa nem kivételes. Ma már elsősorban a baloldali ellenzéki pártok használják a jobboldali kormányokkal szemben az európai pótlólagos csatornákat.
Új fejlemény, hogy ma már nemcsak pártok vagy érdekcsoportok, hanem egyéb szereplők, például a nagyvárosok is közvetlenül akarnak beleszólni az európai csatornákon keresztül hazájuk belpolitikájába. Cseh Katalin jelentését elfogadva az Európai Parlament – inkább csak jelképes jelentőségű módon – tett hitet amellett, hogy a városok kormányaik megkerülésével közvetlenül juthassanak európai uniós forrásokhoz – egyébként ma is juthatnak –, a kormányokkal szemben nagyobb súlyt adva ezzel a nagyvárosoknak.
Az anyagi kérdéseken túl azonban a nagyvárosok ma már az ideológiai vitáik megvívásához is előszeretettel veszik igénybe az európai belpolitika színpadát. Február elején bizottsági és európai parlamenti képviselői támogatással bírálta Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere éles szavakkal a magyar demokrácia állapotát, amely bírálat később bocsánatkérő magyarázatba torkolló felszólalásra ragadtatta Gwendoline Delbos-Corfield zöldpárti francia EP-képviselőt.
Most pedig az olasz belpolitika egyik újabb konfliktusa válik az európai belpolitika témájává. Giuseppe Sala, Milánó balközép polgármestere – bírva nápolyi, római és torinói kollégája támogatását – az Európai Parlamentbe ment szövetségeseket keresni, azzal vádolva Giorgia Meloni jobboldali kormányát, hogy egy új törvénnyel csorbítja az azonos nemű házaspárok gondnoksághoz fűződő jogait. A vád szerint Olaszország nem csupán az idő kerekét forgatja vissza az új jogszabállyal, de egyenesen Lengyelországhoz és Magyarországhoz válik hasonlatossá, és a demokrácia alapértékeit tagadja.
Ma még az Európai Parlament legfeljebb csak egy plenáris vitát és sajtótájékoztatót tud nyújtani az őt felkereső és támogatást kérő politikusoknak. Azonban a tendencia egyértelmű: a belpolitikai kérdések európai szinten megjelenése ma már tagadhatatlanul része a politikacsinálásnak. A közeljövőben induló európai parlamenti választási kampány így újabb közös, európai politikai témákkal népesítheti az alakuló európai belpolitikai teret.
Kép: Die Welt
