Az elmúlt fél év mozgalmas időszak volt a nemzetállamok számára a „bővítések” területén. Akár a finn-svéd duó NATO csatlakozását nézzük, akár az új erőre kapott schengeni bővítés kérdését, vagy akár a Nyugat-Balkán EU-s perspektíváját, egy dolog világos: a nemzetállamok még mindig egymás szövetségében érzik magukat a legnagyobb biztonságban akár saját társadalmuk fejlődését vagy saját gazdaságuk fejlesztését tekintik prioritásnak.
A bővítéspolitika mint a nemzetállamok túlélési eszköze
A vesztfáliai béke óta létrejött európai nemzetállami struktúrák különös helyzetet eredményeztek, amelynek máig hosszan tartó hatásai vannak az Európai Unióra is. A korábbi birodalmakból kivált, jelenlegi EU-s tagállamok saját érdekeik követése mellett, felismerték, hogy bizonyos klubok létrehozása mellett jobban tudják fejleszteni saját biztonságukat (NATO) és gazdaságukat (EU).
A múlt árnyait kísértő háborús helyzet olyan régi reflexeket indított be egyes tagállamokban, amelyek sokkal szorosabb integrációt és együttműködést feltételeznek, akár évtizedes tabuk döntögetésével is. Németország konvencionális haderejének fejlesztése, a nyugat-balkáni bővítés holland támogatása, vagy akár a NATO északi bővítése az együttműködés különböző formáit hozta el az európai kontinensre. Az energetikai és stratégiai szinten kiszolgáltatott tagállamok csakis közös prioritások mentén tudják megfelelően érvényesíteni érdekeiket a világpolitikában. Az EU bővítése ezért is került újból napirendre, illetve olyan intézményi reformokat és megújulást eredményez, amelyek nélkül nem lehet sikeres akár egy döntéshozatali folyamat véghezvitele vagy az intézményi együttműködés.
Németország magas politikai szinten már jelezte, hogy nincs bővítés reformok nélkül. A 2000-es években elhalt Európai Alkotmányra tett javaslatból tanulva, sokkal kézzelfoghatóbb eredményeket és kevesebb szimbolikát kell bevinni a politikai reformokba. A múltbeli tapasztalatok azonban megmutatták, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyen komoly döntéseket tudnak hozni, akár az Állandó Strukturált Együttműködést vagy a Helyreállítási Alapot tekintjük igazodási pontnak, minden reform végső soron politikai akarat (és a válság súlyosságának) függvénye.
Csak együtt lehetséges?
A bővítés mint integrációs eszköz sosem lineáris, hanem egy folyamatosan változó dinamikus folyamat, amely politikai tárgyalások, hosszútávú célok és a pillanatnyi szükség változó játéka. Amennyiben a nyugat-balkáni hatok bővítéspolitikájára tekintünk, számtalanszor, így most is sikerült békés megoldásokat találni a szomszédos viszályokra, akár Szerbia és Koszovó viharos kapcsolata tekintetében. A szomszédban zajló háború számos regionális döntéshozót ráébresztett arra, hogy akár saját társadalma is hasonló válságot élhet át, ezért is szükséges csatlakozni többszintű integrációs szervezetekhez, amelyek hosszútávú békét nyújthatnak a külső sokkok ellen. A holland vétó pillanatnyi enyhülésével remélhetőleg megnyílt a valós lehetőség arra, hogy a Tanácsban is döntsenek nem csupán schengeni, hanem bővítési tagságokról is.
Jelenleg a tagállamok komoly recessziós félelmekkel indulnak neki a következő évnek és társadalmi elégedetlenség sorozatait szenvedhetik el a jelenlegi kormányok amennyiben nem tudnak megfelelő választ adni a közelgő válságokra. Ezért is kulcsfontosságú, hogy a belső kohéziót egymás építésére és támogatására használják fel, hiszen így gyorsabban tudnak kilábalni a válságból is. Bár a von der Leyen-féle Bizottság mandátumának felénél tart, remélhetőleg a következő intézményi ciklus komoly intézményi és személyi megújulást hozhat, felgyorsítva tagságát a csatlakozásra váró tagjelölt országoknak. Ez különösen fontos a következő 2028-as többéves pénzügyi keret megtárgyalásakor is, hiszen a prioritásokat már az új Bizottság határozza meg. Remélhetőleg már egy sokkal nyugodtabb és békésebb geopolitikai helyzetben.
