Emmanuel Macron elnök áprilisi újraválasztása után sem dőlhetett hátra. A francia pártok 2022. június 12-én és 19-én törvényhozási választásokon mérettetik meg magukat.
A Charles de Gaulle elnök által kezdeményezett 1962-es népszavazás eredményeképpen a köztársasági elnököt közvetlenül választják Franciaországban. A kezdetekben 7, napjainkban 5 évente megrendezett elnökválasztások Franciaország legjelentősebb politikai eseményének számítanak, amelyek meghatározzák a mindenkori francia politika irányvonalát. A francia elnökválasztás nemcsak nemzeti, hanem európai és nemzetközi szinten is széles médiafigyelemnek örvend. Ezzel szemben viszonylag keveset hallunk a Nemzetgyűlés (Assemblée Nationale) összetételét meghatározó törvényhozási választásokról, amelyek jelentősége azonban szintén nem hanyagolható el.
A törvényhozási választások tétje, hogy az elnök támogatását biztosító pártcsalád megszerzi-e a többséget a Nemzetgyűlésben. Amennyiben ez sikerül, az elnök különösebb politikai ellenállás nélkül, magabiztosan irányíthatja az országot az elkövetkező években. Kudarc esetében ugyanakkor ellentmondásos helyzet alakul ki, mert a törvényhozás számos elnöki elképzelést, esetleges reformtervet meghiúsíthat. Utóbbi helyzetet a szakzsargon „politikai társbérletnek” („cohabitation”) nevezi, amely arra utal, hogy a végrehajtó hatalmon az elnök egy politikai riválisával, az ellentétes politikai irányultságú nemzetgyűlési többség által meghatározott miniszterelnökkel kénytelen osztozni. A lehetőség nem csak hipotetikus, ilyen helyzet ugyanis már háromszor előfordult a gyakorlatban. A szocialista François Mitterand elnök 1986 és 1988 között a jobboldali Jacques Chirac miniszterelnökkel, míg 1993 és 1995 között a jobboldali Édouard Balladur miniszterelnökkel volt kénytelen együttműködni. A harmadik alkalommal Jacques Chirac immár elnökként kényszerült hasonló helyzetbe, amikor is a baloldali Lionel Jospint kellett miniszterelnöknek kineveznie.
A politikai stabilitásra kedvezőtlenül ható társbérletek valószínűségét csökkentendő, 2000-ben alkotmánymódosítást fogadtak el, amelyek eredményeképpen az elnöki mandátum ideje 7 évről 5 évre csökkent. A 2001-es sarkalatos törvény pedig úgy módosította a törvényhozási választások idejét, hogy azok közvetlenül az elnökválasztások utánra essenek. Ennek a mögöttes gondolata az volt, hogy ilyen rövid időn belül nem változhat radikálisan a franciák véleménye, így jó eséllyel az elnöknek megfelelő politikai többség alakulhat ki a Nemzetgyűlésben is. Az elnökválasztás utáni lendületben az elnök mögött álló politikai formáció nagyobb eséllyel szerezhet többséget a Nemzetgyűlésben, mint egy az elnöki mandátum későbbi szakaszára eső választás során, amely könnyen az elnöki politikával szembeni protestszavazássá alakulhat. A reform a gyakorlatban elérte célját, életbe lépése óta ugyanis nem alakult ki „társbérlet”.
A 2022. április 24-én megválasztott Emmanuel Macron köztársasági elnök azonban ennek ellenére sem dőlhet hátra, ugyanis – még ha esélye jelentősen csökkent is – a „társbérlet” kialakulása több okból kifolyólag továbbra sem zárható ki. Ezzel kapcsolatban szemléletesek azok a közvéleménykutatási adatok, amelyek szerint az elnökválasztási eredmények bejelentésekor a franciák túlnyomó többsége (több mint 60%) jónak látta, hogy a törvényhozási választások eredményeképpen az elnök politikai „társbérletbe” kényszerüljön. A tétet emeli, hogy a kétfordulós áprilisi elnökválasztásokon alul maradt jelöltek egyöntetűen a választások „harmadik fordulójaként” aposztrofálták a közelgő törvényhozási választásokat. A 3. helyen végző szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon be is jelentette, hogy Franciaország következő miniszterelnöke kíván lenni. Sajtóinformációk szerint újraválasztása estéjén Macron elnök sem adta át magát a felhőtlen örömnek, és szűk körben úgy fogalmazott, hogy a neheze még csak most kezdődik, amely egyszerre utalhatott a következő öt év nehézségeire, de a közelgő újabb megmérettetésre is.
Az elnökválasztások eredménye azért sem predeterminálja teljes mértékben a törvényhozási választások eredményét, mert míg az elnökválasztás során az elnökjelöltek személye játssza a legnagyobb szerepet, a törvényhozási választásokon többtényezős döntési szempontok érvényesülnek.
A közelgő választások alkalmával nem egy, hanem 577 személyről döntenek a franciák, ennyi választókerületben indítanak a pártok jelöltet. Országos lista nincs, így minden helyi szinten, az egyéni körzetekben dől el. A jelöltek helyi ismertsége, beágyazottsága adott esetben felülírhatja az országos politikai trendeket. Pártszervezeteik beágyazottsága miatt ezen a szinten könnyebben labdába rúghatnak az elnökválasztások során a közelmúltban súlyos vereséget szenvedő klasszikus pártok is, mint például a jobboldali Republikánusok.
Az elnökválasztáshoz hasonlóan a törvényhozási választás is kétfordulós. Ugyanakkor, míg az elnökválasztás során a két legtöbb szavazatot jelölt juthatott csak tovább a második fordulóba, a júniusi választáson a két legtöbb szavazatot szerző jelöltön kívül további jelöltek is tovább juthatnak, amennyiben legalább a választási nyilvántartásban szereplő választók 12,5%-ának szavazatát megszerzik. Így a második fordulós forgatókönyvek és eredmények is nehezebben kiszámíthatók.
Győzelmi esélyeit növelendő, több párt is stratégiai választási koalíciót alakított, amely keretében koordinálják a jelöltállítást. A jelentősebb politikai erők közül a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchonnak sikerült több baloldali pártot egybefognia, amely erőteljesen hozzájárulhat a baloldal sikeres választási szerepléséhez. Saját pártján, a France Insoumise-on kívül a „Nupes” elnevezésű koalícióba tagozódtak a Zöldek, a Kommunista Párt és a Szocialista párt is. Macron elnök formációja a „La République en Marche” helyett „Renaissance” néven indít jelölteket, amely a centrista MoDem, valamint Macron első miniszterelnöke, Édouard Philippe által alapított „Horizons” pártokkal szövetséget kötve „Ensemble” (Együtt) néven kötött választási szövetséget. A jobboldal ezzel szemben megosztott maradt. A radikális Éric Zemmour több alkalommal is összefogásra hívta a Republikánusokat és a Marine Le Pen neve által fémjelzett Nemzeti Tömörülést, utóbbiak azonban külön-külön, egymással is konkurálva mérettetik meg magukat.
A közvéleménykutatók a fentebb ismertetett tényezők miatt jóval nehezebben tudják pontosan megjósolni a törvényhozási választások eredményeit, mint az elnökválasztások kimenetelét. A számokkal így ezúttal óvatosan kell bánni. Az eddigi adatok alapján azonban egyértelműnek tűnik, hogy Macron elnök koalíciója abszolút többséget szerezhet a Nemzetgyűlésben, valószínűsíthetően kényelmes, 290 és 330 mandátum közötti eredménnyel. Második helyen futhat be a baloldali koalíció 165 és 195 közötti mandátummal. A republikánusok jelenlegi törvényhozási mandátumszáma várhatóan csökken, de még így is harmadikak lehetnek 35 és 65 közötti mandátummal. Az elnökválasztáson második helyen végző Nemzeti Tömörülést csak a negyedik helyre várják 20 és 45 közötti képviselővel. A részvételi arány a felmérések szerint 45% és 49% között alakulhat az első fordulóban, szemben az elnökválasztásokon tapasztalt közel 74%-os részvétellel.
A francia politika jelenleg érdekes, átmeneti szakaszban van. Az elnökválasztás után Macron elnök már elkezdte a politikai tervezést. A 2017 és 2022 között különböző miniszteri tisztségeket ellátó Élisabeth Borne-t május 16-án kinevezte miniszterelnöknek, akinek irányítása alatt az új kormány is megalakult május 20-án. A valós kormányzati munka megkezdését azonban egyértelműen befolyásolja a jelenlegi választási kampány. A 28 kormánytag közül 15, köztük maga a miniszterelnök is jelöltként indul a törvényhozási választáson. Ebben a helyzetben nehéz elképzelni, hogy a miniszterek teljes erőbedobással a kormányzati munkára koncentrálnának. Ez legalábbis biztosan nem lenne kifizetődő politikai taktika, mivel Macron elnök világossá tette, hogy aki a választási megmérettetésen elbukik, idejekorán búcsúzhat a kormányzati pozíciótól.
Kép: pixabay.com
