Ukrajna katonai lerohanásával újra előtérbe került a bővítéspolitika, az uniós tagság kérdése. Az elmúlt hetek háborús konfliktusról szóló hírei mellett komoly viták tárgyává vált, hogy Ukrajna, majd nem sokkal később Grúzia is benyújtotta az Európai Unióhoz való csatlakozás kérelmét. Kérdés, hogy a fejlemények tekintetében milyen hozzáadott értékkel bír a Keleti Partnerség mint külpolitikai eszköz, s a bizonytalan folyamatok közepette nem válik-e a körülmények áldozatává?
A Keleti Partnerség hat országot foglal magába, köztük Örményország, Azerbajdzsán, Belorusz, Grúzia, Moldovai Köztársaság és Ukrajna. Az EU szomszédságpolitikájának részét képező Keleti Partnerség szorosabb együttműködést tesz lehetővé a posztszovjet térség nemuniós tagjaival. Az EU nem csupán dedikált pénzügy forrásokat nyújt az országoknak, hanem elősegíti az egymással való kereskedelmet, harmonizálja a jogrendszert, intézményi-politikai reformokat ír elő, a vállalkozások számára likvid tőkét biztosít, infrastrukturális beruházásokat valósít meg az országok közötti jobb kapcsolatok kialakítása érdekében. Emellett tanulók, kutatók és tanárok számára lehetővé teszi a csereprogramokat az uniós tagországok egyetemeivel. A partnerség léte az elmúlt fél év történéseivel megkérdőjeleződött, hiszen a tavaly év végén kirobbant belorusz menekültválság és az arra adott szankciók következtében Lukasenka elnök felfüggesztette tagságát a Keleti Partnerségben. A jelenlegi orosz–ukrán háborút követő ukrán és grúz belpolitikai válasz – tehát a gyorsított csatlakozási kérelem benyújtása – további kérdéseket vet fel.
Sajnos, a Nyugat-Balkán a viszonylagos nyugalom és a komoly reformok (pl.: preszpai megállapodás) után továbbra sem kap megnyugtató választ az uniós intézményektől és egyes tagállamok kormányfőitől. A francia soros elnökség programja szinte alig említi meg a déli szomszédság bővítéspolitikai kérdését. Amíg ez a térség – néhány feszült időszakot kivéve – viszonylagos nyugalomban kezdett gazdaságilag is intenzíven fejlődni, az unió részéről inkább szimbolikusnak tekinthető az ukrán csatlakozási kérelemre adott válasz. Von der Leyen bejelentette, hogy szeretné, ha Ukrajna belépne az unióba, viszont ilyen erős kijelentést nem hallhattunk a nyugat-balkáni hatok vonatkozásában.
Kérdés, hogy ez milyen jelzést küld a déli szomszédok felé, hiszen többször is megakadt a bővítési folyamat, amit újra kellett gondolni. Jelenleg egy olyan ország csatlakozása, amely háborús területnek minősül, elképzelhetetlen a belpolitikai helyzet instabilitása miatt. A mihamarabbi béketárgyalásokat követően az EU-nak mindenképpen újra kell gondolnia a Keleti Partnerséget, hiszen a partnerek fele – különböző okok miatt – már nem érzi ezt a keretrendszert megfelelőnek. Egy Keleti Partnerség tag azonnali csatlakozása már csupán a csatlakozási folyamat miatt ütközne akadályba. A Bizottság először véleményt ad, hogy a csatlakozni kívánó ország teljesíti-e az EUSZ 2. cikkében foglalt kritériumokat, pozitív elbírálás esetén a miniszterek tanácsa egyhangúlag fogadja el az adott ország tagjelölt státuszát. Csak ezután következik a déli tagjelöltek által már jól ismert sziszifuszi folyamat. A közösségi acquis átültetése, a 35 szakpolitika fejezet tárgyalása és lezárása, nyitó, illetve zárókritériumok teljesítése mind komoly és látható politikai döntéseket igényelnek. A másik ok politikai természetű, amely az egyik irányba erősebb elköteleződéshez vezethet, mint más jól teljesítő tagjelöltek (nyugat-balkáni hatok) tekintetében, amely felboríthatja a kényes szomszédságpolitikai egyensúlyt.
Világos, hogy az EU-s intézmények vezetői valamilyen részsikert szeretnének felmutatni az eddig gyengélkedő bővítéspolitika tekintetében, így érthető az Európai Parlament és a Bizottság kommunikációja, viszont Emmanuel Macron francia államfő, valamint Baerbock német külügyér is világossá tette, hogy a tagság egy rendkívül hosszú és fontos reformfolyamat eredménye, amely komoly horderejű belpolitikai átalakulással jár.
A jelenleg politikailag és érzelmileg felfokozott helyzetben minden döntésnek és szónak súlya van, ezért is fontos a pontos és lényegretörő kommunikáció az európai politika legmagasabb szintjeiről. A válság megoldásához elsősorban higgadt hozzáállásra, stratégiai nyugalomra van szükség, amely a jelenlegi válsághelyzetben célzott, precíziós válaszlépésekkel (szankciók, humanitárius segély, deeszkaláció) reagál a jelenlegi súlyos geopolitikai válságra. Nem tudni, hogy az orosz–ukrán háborúnak milyen kimenetele lesz, viszont egy európai és globális gazdaságpolitikai, geopolitikai átrendeződésnek, átalakulásnak vagyunk a tanúi. Az EU-nak és tagállamainak tovább kell fejleszteniük a szomszédságpolitikát, amely akár egy ideiglenes részes / feles tagságot eredményezhet. A döntéshozatalban csak az intézményi reformok után vehetnének részt a tagjelöltek, viszont megerősített együttműködés keretében a lehető legtöbb programba kell bevonni őket (gazdasági, oktatási, kulturális, klímavédelmi stb.). Végül a legfontosabb, hogy a tagjelöltek és közvetlen szomszédjaik jó kapcsolatot ápoljanak egymással. Ehhez elengedhetetlen egy uniós szintű kisebbségvédelmi keretrendszer kialakítása, amely a béke és kölcsönös prosperitás elengedhetetlen feltétele. Az EU tehát válságról válságra reagál, ennek ellenére a mostani rugalmas geopolitikai helyzetben rendkívül megnövekedett a cselekvőképességi mozgástere, így nem szabad, hogy ez az unió történetében egy elszalasztott pillanat maradjon saját belső reformjai és megújulása tekintetében.
