Noha az Európai Unió közvetlen módon nem érintett sem az Afganisztánban korábban zajlott hadműveletekben, sem pedig a mostani kivonulásban, az uniós intézmények életét is felkavarták az ott zajló események. Nem csupán azért, mert a tagállamokon keresztül az Európai Unió is megérezte az amerikaiak által kezdeményezett evakuáció traumatikus jellegét, hanem azért is, mert az elmúlt napok ismét teljes hőfokra hevítették az Európai Unió stratégiai autonómiájának szükségességével kapcsolatos vitát.
Egy héttel a hivatalos európai belpolitikai szezonnyitó előtt akár fogadni is lehetne arra, hogy az Afganisztánban zajló események és vele a stratégiai autonómia kérdésköre jól látható helyet foglal majd el Ursula von der Leyennek az Európai Unió állapotáról szóló beszédében.
Az európai integráció előtt álló kihívásokat vázoló beszédnek szinte kötelességszerűen foglalkoznia kell ezzel a témával, hiszen talán sohasem volt még ennyire kézzelfogható a távolság a globális nagyhatalmi szerepről ábrándozó Európai Unió vágyai és a prózai valóság között: az afganisztáni helyzet kezelésében az Európai Unió még lábjegyzetnyi szerepet sem kapott.
A szövetséges erők Afganisztánból való kivonulása fájdalmasan emlékeztette az Európai Uniót arra, hogy a stratégiai dokumentumok ellenére is csillagászati távolságra van a megvalósulástól a nagyhatalmi státusz. Az események kapcsán világossá vált: az Észak-atlanti Szerződés Szervezete is kénytelen tudomásul venni, hogy a katonai szövetség továbbra is alapvetően az Amerikai Egyesült Államok érdekeitől és együttműködési készségétől függ.
Talán éppen ez a politikai frusztráció adott új dinamikát az Európai Unió stratégiai autonómiájáról szóló vitának. Erre utal legalábbis a tény, hogy Charles Michel, az Európai Tanács elnöke szeptember 2-án három pontban foglalta össze az Európai Unió számára megszívlelendő tanulságokat az afgán válság kapcsán.
Michel első tanulságként hangsúlyozza: ebben a történelmi okok által alapvetően meghatározott helyzetben érzékeny, kifinomult és fenntartható megoldást kell találni. A második tanulságot az jelenti, hogy az Európai Unió globális szerepvállalásához arra is szükség van, hogy tagállamai megegyezésre jussanak a legalapvetőbb világpolitikai kérdések értelmezésében. Harmadik tanulságként pedig az afganisztáni válság szolgáltat eklatáns példát: ha az Európai Unió nem akar alárendelt, senki által figyelembe nem vett szerepet játszani, akkor meg kell erősíteni – egészen pontosan meg kell teremteni – az Unió stratégiai autonómiáját.
Az európai diplomácia sok vihart látott főképviselője, Josep Borrell egy nappal Michel beszédét megelőzően jelentette meg publicisztikáját a New York Timesban. A cikk tárgya és mondanivalója is megegyezik az Európai Tanács elnökének beszédével, a publikálás helye pedig azt sejteti, hogy az Európai Bizottság a hivatalban lévő amerikai demokrata elitnek is nyilvánvalóvá akarja tenni globális ambícióit.
Borrell számára is az afganisztáni válság elsőszámú tanulságát az jelenti, hogy hiányzik – ahogyan ő nevezi – a „közös stratégiai kultúra”, azaz a világban jelentkező fenyegető jelenségek közös értelmezésének és megválaszolásának technikája. Ezt szolgálja a Bizottság által kidolgozandó Európai Stratégiai Iránytű, amely az Európai Unió globális szerepvállalásának (ön)értelmezéséhez nyújt segítséget. A másik eszköz, amely támaszt nyújt az Európai Unió világpolitikai ambícióihoz, az Európai Védelmi Alap, amely közel nyolcmilliárd eurós költségvetéssel gazdálkodhat az elkövetkező költségvetési időszakban. Ugyancsak ezt a célt szolgálja az a kétszáz millió eurós humanitárius segély is, amelyet az Európai Bizottság juttat el a nélkülöző afganisztáni társadalomnak.
A válság tehát ismét stratégiai jelentőségű és távlatú tervekre ösztönözte az európai stratégiai autonómia megteremtésének pártolóit. Az, hogy ezekből az ambíciókból mennyi valósul meg, az nagymértékben függ attól, hogy a stratégiai autonómia kérdése mennyire kap jelentős szerepet von der Leyen beszédében.
