Az Európai Bizottság első sikeres, tízéves futamidejű kötvénykibocsátásával ténylegesen is létrejött az Európai Unió közös adósságállománya, amelyért a tagállamok vállalnak kezességet. Az új helyzet nagy kérdése, hogy a Bizottság mindezt arra használja-e fel, hogy meghatározó befolyást szerezzen a programban résztvevő tagállamok belpolitikájában.
Alexander Hamilton amerikai pénzügyminiszter 1790-ben megalapította az Egyesült Államok Bankját, és a szövetségi szint nevében magára vállalta az államok addig felhalmozott adósságállományát. Az így létrejött szövetségi államadósság aztán az amerikai föderáció kezdeti időszakában a Legfelsőbb Bíróság mellett a szövetségi szint kiépítésének és intézményi megerősödésének egyik legfontosabb hajtóereje lett. A „hamiltoni pillanat” ettől az időszaktól kezdve azt a politikai és lélektani helyzetet jelezte, amikor államok egy csoportja egy egyre erősödő szintet hoz létre ügyeik intézésére maguk felett.
Sokan Európa „hamiltoni pillanatáról” beszéltek már egy évvel ezelőtt, amikor először felvetődött annak lehetősége, hogy az Európai Bizottság a tagállamok felhatalmazásával élve hitelfelvétel révén közös adósságállományt hozzon létre. Az akkori felvetés az Európai Tanács tavaly júliusi ülésén valósággá vált, amikor a tagállamok vezetői megállapodtak a többéves pénzügyi keret és a gazdasági újjáépítési csomag alapvető szerkezetében és számaiban. Ennek megfelelően a gazdasági újjáépítési csomag – hivatalos nevén NextGenerationEU – összesen 750 milliárd eurós összegéből 390 milliárd eurót vissza nem térítendő támogatás, 360 milliárd eurót pedig hitel formájában kapnak meg a tagállamok. A csomagon belül az egyes programok közül a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz foglalja el a legnagyobb helyet, amelynek 672,5 milliárdja – ebből 312,5 milliárd támogatás, 360 milliárd pedig hitel formájában – nyújt segítséget a tagállamoknak a koronavírus-járvány gazdasági és társadalmi következményeinek felszámolásában.
A forrásokhoz való hozzáférés érdekében a tagállamoknak nemzeti terveket kellett kidolgozniuk, amelyek alapján dönt a Bizottság a támogatás megítéléséről. A nemzeti terveknek választ kell adniuk az adott ország esetében a Tanács által elfogadott országspecifikus ajánlásokban szereplő javaslatokra. Szerepelniük kell a tervekben a Bizottság által meghatározott prioritásoknak, elsősorban a zöld, illetve a digitális átállást támogató tervek kidolgozását és végrehajtását értve ezen, illetve meg kell felelniük a fenntarthatóság, stabilitás, méltányosság és a termelékenység követelményeinek.
A tagállamok által elkészített és leadott nemzeti újjáépítési tervek értékelését a Bizottság jelenleg is végzi, ám közben döntő lépés történt a közös uniós adósságállomány megszületésének folyamatában. Június 15-én a Bizottság ugyanis sikeres kötvénykibocsátást hajtott végre a nemzetközi hitelpiacon. 20 milliárd euró értékben adott el kötvényt tízéves futamidővel, 0,086 százalékos visszavásárlási kamattal. A kötvény iránti érdeklődést jól jelzi a hétszeres túljegyzés mértéke is. A sikeren felbuzdulva a helyreállítási tervek finanszírozására még 2021 végéig az Európai Bizottság összesen 80 milliárd euró értékben akar kötvényt kibocsátani. Összességében 2026 végéig a NextGenerationEU egész programjának finanszírozásához 800 milliárd euró felvételére van szükség, azaz a következő években évente körülbelül 150 milliárd eurónyi kötvénykibocsátás válik szükségessé.
Az Európai Bizottság által kibocsátott kötvények és az így létrejövő közös uniós adósság elvileg fölérendelt helyzetbe hozhatja az intézményt a tagállamokkal szemben. Létrejöhet sok politikus rémálma, amikor a Bizottság ténylegesen, döntő befolyásoló erővel is felléphet egyes tagállamok politikai prioritásainak vagy irányvonalának meghatározása során. Ily módon az eddig inkább csak félszeg tanácsként létező országspecifikus ajánlások is „fogat kaphatnak”, hiszen az Európai Bizottság megtagadhatja mindaddig a hitelek folyósítását, amíg nem látja biztosítottnak azok figyelembevételét.
Hasonlóképpen, a jogállamisági kérdések, amelyek fontos szempontként szerepelnek a program végrehajtása során, a Bizottság ambícióitól függően komoly erőt adhatnak a tagállamokkal folytatott tárgyalások során. Nem véletlen, hogy az Európai Parlament is éppen most fenyegette meg határozatával az Európai Bizottságot, hogy eljárást indít ellene az Európai Bíróságon a jogállamisági mechanizmus beindításának elmulasztása miatt. A helyzetet érzékelve, nyilván az sem véletlen, hogy a magyar kormány úgy döntött, egyelőre csak a támogatásokat veszi igénybe, a hitelre nem tart igényt a program keretében.
Az igazán fontos kérdés azonban az Európai Unió jövője szempontjából az, hogy az Európai Bizottság a tagállamokkal szembeni pozíciójának erősítésére használja fel ezt az új helyzetet, vagy a hosszabb távú bizalom fenntartása érdekében továbbra is a hagyományos „tisztességes közvetítő” szerepet látja el a tagállamok között. Jelen pillanatban ez utóbbira több jel utal, és hosszabb távon az európai integráció jövője szempontjából is ez tűnik a szerencsésebb stratégiának.
Ugyanakkor nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy fellelkesülve az új fejleményektől, Ursula von der Leyen meg akarja ragadni a történelmi pillanatot, és az Európai Unió történetének Hamiltonjává akar válni. Az elmúlt évtizedek azonban azt tanítják, hogy az Európai Unió csak a tagállamokkal együttműködve tud sikeres lenni. Ettől a ponttól kezdve pedig igazán az az érdekes, hogy a tagállamok többsége és a meghatározó tagállamok akarják-e, hogy Ursula von der Leyen Európa Hamiltonja legyen.
