A koronavírussal való ádáz küzdelem közepette szinte alig vette észre valaki Nagy-Britanniában, hogy immár nem Jeremy Corbyn a Munkáspárt elnöke. A decemberi parlamenti választások után a legtöbb szakértő váltig állította, hogy a veterán szocialista politikust választottja, Rebecca Long-Bailey követi majd a párt élén, és így annak szélsőbaloldali szárnya továbbra is biztosan kezében tartja az irányítást. Nem így történt. Ahogy teltek a hetek, Long-Bailey kampánya, és ezzel együtt a szélsőbaloldal reményei egyre halványodtak; a választás napjának közeledtével pedig világossá vált, hogy igen kevés esélyük van a győzelemre. Békeidőben erről persze öltönyös riporterek és hírolvasók garmadája számolna be főműsoridőben, és hosszú elemzéseket közölnének neves napilapok címoldalán. Azonban, mint oly sok minden mást az életünkben, a járvány a média prioritásait is teljesen átszabta. Így nem nyilvános ünneplés közepette, hanem csupán egy emailben érkezett a bejelentés április negyedikén, hogy a Munkáspártot, és ezzel Őfelsége Hűséges Ellenzékét innentől Sir Keir Starmer vezeti majd.
Bár a jelenlegi helyzetben egy ilyen változás valóban triviálisnak tűnhet, Sir Keir elsöprő győzelme (a szavazatok mintegy 56 százalékát szerezte meg) teljesen átrendezheti a brit politikát. Érdemes tehát részletesebben is foglalkoznunk vele.
Jogászból politikus
Annak megértéséhez, hogy mi is várható Sir Keirtől pártelnökként, elengedhetetlen, hogy röviden szemügyre vegyük életének és pályafutásának korábbi szakaszait.
Keir Rodney Starmer 1962. szeptember másodikán látta meg a napvilágot a londoni Southwark-ban, munkáspárti szülők gyermekeként, akik fiúkat a párt alapítójáról, Keir Hardie-ról nevezték el. Surrey-ben töltötte gyermekkorát, ahol szülei példáját követve csatlakozott egy helyi szocialista diákszervezethez. Egyetemi tanulmányait Leeds-ben kezdte, majd az oxfordi St Edmunds Hall diákjaként folytatta, ahol jogi mesterdiplomát szerzett. A Doughty Street Chambersnél helyezkedett el, és hamar egy kiváló, progresszív emberi jogi ügyvédként könyvelték el. Országos ismertségre az úgynevezett „McLibel” ügy alatt tett szert, mely során a McDonalds által hamis vádaskodásért perelt David Morrist és Helen Steelt védte. Az átlagpolgárok politikai, valamint gazdasági elittel szembeni védelme, az általa igazságtalannak tartott intézkedések jogi eszközökkel való támadása – ahogy ő fogalmaz, „a Dávid és Góliát harcok” – végig kísérték jogi karrierjét. A Thatcher bárónő által bevezetett, és a mai napig „poll tax” néven emlegetett intézkedés ellen a londoni Trafalgar Square-en tüntetőknek ingyenes jogi segítséget nyújtott, védte a környezetvédőket és több szakszervezetet képviselt, köztük a bányászokat is, aminek történelmi okokból komoly politikai jelentőséget tulajdonítanak Nagy-Britanniában. 2003-ban a Guardian-ben publikált véleménycikkében a készülő iraki invázió szerinte jogellenes voltára hívta fel a közvélemény figyelmét. Ilyen hátérrel talán meglepő lehet, hogy 2008-ban őt nevezték ki az ügyészségi hivatal élére.[1] Említésre méltó, hogy a nagy port kavart, és sok parlamenti képviselő lemondásához vezető költségtérítési botrány pont az ő idejére esett és három munkáspárti képviselőt, valamint egy konzervatív lordot a vádlottak padjára is citáltatott (a brit igazságszolgáltatás függetlenségét talán jól példázza, hogy az említett ügysorozatban végül hat képviselőt és két lordot ítéltek letöltendő börtönbüntetésre csalásért). Erzsébet királynő 2014-ben lovaggá ütötte.
Starmer 2015-ben lett Holborn & St Pancras parlamenti képviselője, és még ugyanezen évben csatlakozott a Jeremy Corbyn vezette árnyékkormányhoz, egy évvel később azonban elhagyta azt, mivel megrendült a bizalma a pártvezérben. Ennek ellenére, a 2016-os népszavazást követően, jogi hátterére hivatkozva, Corbyn őt kérte fel árnyék Brexit-miniszternek, amit Starmer készséggel el is fogadott. Részben ő volt a felelős a Munkáspárt Brexit-stratégiájáért, amely sok elemző szerint a párt szempontjából katasztrofális választási eredményhez vezetett decemberben. Az, hogy a Munkáspárt se a kilépés mellett, se az ellen nem foglalt határozottan állást, végzetes stratégiai hibának bizonyult. A párt még a Michael Foot vezetése alatt elszenvedett 1983-as vereséget is alulmúlta, így jelenleg a Konzervatív Párt 10 év kormányzás után 1945 óta szinte a legerősebb felhatalmazással rendelkezik.
Déjà Vu
Sir Keir kampányában a párt újraegyesítését, valamint a különböző ideológiai irányzatok civódó képviselőinek kibékítését nevezte meg legfontosabb feladatként. Kérdéses, hogy mindezt véghez tudja-e vinni. A Munkáspárt a corbyni évek alatt átalakult, és az általa kiengedett sztálinista és antiszemita szellemeket nem lesz egy egyszerű feladat visszatuszkolni a palackba.
Nem ő az első munkáspárti vezető azonban, akinek ezzel a feladattal kellett szembenéznie; két elődje is a megtévesztésig hasonló körülmények között találta magát. Ahhoz, hogy a Starmerre váró feladat komolyságát megérthessük, egy pillanatra érdemes visszatekintenünk hát.
A második ciklusa folyamán lemondó Harold Wilsont a miniszterelnöki székben követő James Callaghan 1979-es választási veresége után a Munkáspárt vezető és egység nélkül maradt. Olyannyira, hogy a belső versengések, a párt jobbra és balra húzó szárnyainak egymásnak feszülése már-már annak széthullásával fenyegetett. A szociáldemokrata oldal elhanyagoltnak érezte magát, a Tony Benn által fémjelezett szélsőbaloldal pedig nem adta fel abbéli vágyát, hogy „megtisztítsa” a pártot a „jobboldali elhajlóktól” (talán érdemes megemlítenünk, hogy Jeremy Corbyn Benn egyik legfőbb támogatója és szövetségese volt). Ebben a helyzetben került a párt élére Michael Foot, aki egy, a pártot egyesíteni képes politikusnak látszott. A már akkor igen idős képviselő ugyan kirúgta a pártból a trockista Militant tendencyt, de az egyesítésért folyó küzdelemben alulmaradt. Az 1980-as évek elején a Munkáspártból kiváltak a szociáldemokraták, Tony Benn pedig csak kis híján maradt le az alelnöki pozícióról. A párt még mindig erősen baloldali választási programja „a történelem leghosszabb búcsúleveleként” vált ismertté. A Munkáspárt hatalmasat bukott az 1983-as választásokon, Margaret Thatcher forradalma pedig továbbra is megállíthatatlannak látszott. Habár a miniszterelnökasszonyt ő sem tudta legyőzni, a Munkáspártot végül Neil Kinnock egyesítette. Ugyan Kinnock maga is annak baloldalához tartozott, de felismerte, hogy a relevánsnak maradáshoz elengedhetetlen, hogy a Munkáspárt egy modern, mérsékelt párttá váljon.
Sir Keir elsőként a párt antiszemitizmushoz való hozzáállását vette célba, amely miatt azt igen sok kritika érte; megjegyeznénk, hogy jogosan. Az egykor büszkén antirasszista párt a corbyni évek alatt az antiszemitizmus melegágyává vált. A probléma olyannyira súlyosnak látszott, hogy a Munkáspárt lett az első olyan brit politikai párt, amely ellen az Egyenlőség és Emberi Jogok Bizottsága nyomozást indított. Nem sokkal a győzelme után, Sir Keir személyes üzenetet intézett a brit zsidó közösséghez, kijelentve, hogy sikerének mércéje az lesz, sikerül-e „a gyökerénél fogva” kigyomlálnia az antiszemitizmust és a pártot újra a zsidóság otthonává tennie.
A szélsőbaloldal nem fog azonban egyhamar eltűnni. A kérdés az lesz, hogy az új elnök mit csinál a Corbyn alatt elképesztően megerősödött szélsőbaloldali Momentummal (amely nem tévesztendő össze magyar névrokonával) és Corbyn olyan híveivel, akik vezető pozícióba kerültek annak ötéves ciklusa alatt. Némi megkönnyebbülésre adhatna okot, hogy a szélsőbaloldal szellemi vezetőjének tartott John McDonnellt, a megátalkodottan corbynista Diane Abbottot, valamint sok más szélsőbaloldali vezetőt olyan politikusok váltották az ellenzéki padok első sorában, mint a volt miniszterelnökjelölt Ed Milliband, vagy a szintén mérsékelt baloldali Emily Thornberry. Azonban olyanok is helyet kaptak az árnyékkormányban, mint a baloldali kultúrharc vezéralakjaként számontartott David Lammy, Rebecca Long-Bailey, és számos Corbyn alatt is vezető tisztséget betöltő képviselő.
Az árnyékkormány összeállításából úgy tűnhet, hogy Keir Starmer nem legyőzni akarja a szélsőbalt, hanem kiegyezésre törekszik vele. Ez első pillantásra logikus lépésnek tűnhet, hiszen sok mindenben egyetértenek. Sir Keir, névadójához hasonlóan elkötelezett pacifista, és ellenez majd minden katonai beavatkozást; ahogy a szélsőbaloldal is, igaz, ez az ő esetükben a nyugati berendezkedés és külpolitika iránti ellenszenvükből adódik. Az átfogó államosítás, valamint a Green New Deal kérdésköreiben szintén egyezik az álláspontjuk. Azonban ezen megközelítés katasztrofális következményekkel járhat. Ugyan a Kinnock, Foot és Prescott által meghatározott hagyományok továbbvitele egy mérsékelt baloldali vezetés alatt is lehetséges, a szélsőbal ideológiájának és szervezetrendszerének kooptálása kudarcra van ítélve. A Momentum és a Sheamus Milne, Corbyn volt kommunikációs igazgatója vezette sztálinisták nem osztoznak a hatalmon.[2] Éppen ellenkezőleg, ahogy McTernan fogalmazott, Corbyn és a szélsőbaloldal célja nem a kormányra kerülés, hanem egy „ideológiailag tiszta Munkáspárt létrehozása”, hiszen az ő ellenségük nem a Konzervatív Párt, hanem a Munkáspárt jobboldala. Sir Keir azt is fel kell ismerje továbbá, hogy a választók nem csak Corbynt, hanem a programját is elutasították, így annak megtartása (ami elengedhetetlen alapfeltétele egy esetleges kompromisszumos megoldásnak) további választási vereségekbe torkolhat.
Az ideológiai kérdések ráadásul csak a problémakör egyik felét alkotják. Ápolva a jó trockista hagyományokat, az utóbbi öt évben a Corbyn-gépezet sokat dolgozott azon, hogy saját embereit vezető pozícióhoz juttassa a pártszervezeten belül. Kérdéses tehát, hogy Sir Keir el tudja-e majd mozdítani Jennie Formby főtitkárt, vagy Karie Murphy-t, akit a párt előző elnöke felfelé buktatott annak ellenére, hogy ő vezette a legutóbbi választási kampányt. Valószínűleg Len McCluskey, a Unite szakszervezet főtitkárának és Corbyn egyik legfontosabb szövetségesének befolyása sem illan el, legfeljebb kissé csökken, hiszen az a párt és a szakszervezetek összefonódásából ered. Továbbá, az elnökválasztással egyidőben új alelnököt is választott a párt. Ezt a tisztséget Angela Rayner képviselő, Long-Bailey lakótársa és szövetségese tölti majd be, ami tovább bonyolítja a helyzetet.
A veszély tehát ugyanaz, mint a parlamenti választások előtt volt. Ha Keir Starmer kompromisszumos megoldást keres, és a Brexit-vitához hasonlóan egy ideológia mellett sem kötelezi el magát, félő, hogy ugyanarra az eredményre jut. Ha nem szabadul meg a szélsőbaloldal támogatóitól, nem alakítja át a pártszervezetet, és nem utasítja el annak ideológiáját akkor nem tudja se a radikálisokat maga mellett tartani, se a mérsékelt választók bizalmát visszanyerni. Ez pedig újabb választási vereséghez vezethet, és a pártot sem egyesítené.
Persze, nem csak a Foot és Kinnock által kitaposott utak léteznek. 1994-ben a fiatal Tony Blair átíratta a párt alkotmányának negyedik cikkelyét, ezzel elvetve az államosítás, és beemelve a piacgazdaság támogatásának ötletét. Az általa szinte teljesen átszabott Új Munkáspárt három év múlva elsöprő választási győzelmet aratott, és 10 évig kormányozta az Egyesült Királyságot. Ha Sir Keir Starmer hasonlóan átfogó és bátor lépésekkel képes átalakítani pártját, a Munkáspárt újra kormányképessé válhat. Ha azonban ezt nem teszi meg, az utókor talán úgy gondol majd vissza rá, mint most Michael Footra, azaz, hogy egy „jó ember volt, aki elesett a politikusok között”.
[1] Az Egyesült Királyságban a főügyészi tisztség politikai pozíció, amelyet egy kormánytag lát el, de a vádemelések folyamatába – azok függetlenségének biztosítása érdekében – nem avatkozik bele. Azért Angliában és Walesben (Skócia külön jogrendszerrel rendelkezik) a Crown Prosecution Service igazgatója felel. Ezt a pozíciót töltötte be Sir Keir öt éven át.
[2] Ha a sztálinista jelző használatát az olvasó esetleg erős túlzásnak véli ezen kontextusban, szívesen ajánljuk Milne The Enemy Within c. kötetét, valamint a minden „hruscsovi elhajlást” ellenző Straight Left-ben megjelent, Afganisztán szovjet megszállását mentegető írását.
A tanulmány letölthető PDF formátumban.