A II. világháborút követően elfogadott Beneš-dekrétumok továbbra is problémát jelentenek Szlovákia belső működésében és az államközi kapcsolatokban, de az elmúlt években – a korábbi tudatos elhallgatás után – egyre több információ jelenik meg róluk a nemzetközi közösségben is. A kollektív bűnösség nem csak anakronizmus a 21. században, de a történelmi örökség rendezése a térségi bizalomépítés elengedhetetlen feltételének is tűnik.
2022. június 15-én az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezményének Tanácsadó Bizottsága nyilvánosságra hozta a keretegyezmény szlovákiai alkalmazásáról szóló tanácsadó véleményét, amely lehetséges problémaként jelezte a Beneš-dekrétumok kérdését. A dekrétumok időről-időre felbukkannak a magyar nyelvű nyilvánosságban, de a velük kapcsolatos ismeretanyag nagyjából arra korlátozódik, hogy olyan jogfosztó intézkedéseket tartalmazott, amelyek a felvidéki magyarságot érintik. A nemzetközi nyilvánosságban az információ még korlátozottabb, bár Tárnok Balázs jóvoltából épp a közelmúltban jelent meg egy fontos írás a Foreign Policy-ben.
A Beneš-dekrétumok a második világháború időszakához kötődnek. Az 1939-es német megszállást követően Londonba menekült csehszlovák elnök, Edvard Beneš a törvényhozás munkájának ellehetetlenülése miatt rendeletek révén alkotott csehszlovák jogot, majd 1945. április 4-én Kassán alakult meg a háború utáni első csehszlovák kormány, amely összesen 143 dekrétumot bocsátott ki – részben ezeket ismerjük „kassai kormányprogram” néven – az újjáalakuló állam viszonyainak szabályozására. Ezeket a dekrétumokat utólag, visszaható hatállyal, 1946. március 6-án ratifikálta az ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés. A dekrétumok közül tizenhárom célozta kifejezetten a magyar és német közösséget.
Az 1918-ben függetlenedett Csehszlovákia határai 1919–1920-ban fokozatosan formálódtak: 1918 végén a cseh-szlovák etnikai egységet teremtették meg az Osztrák-Magyar Monarchia romjain, majd történelmi érvekre hivatkozással az új állam kiterjesztette fennhatóságát a történelmi Csehországhoz, Morvaországhoz és (Osztrák/Cseh-)Sziléziához tartozó, németlakta Szudétavidékre. 1919 elején pedig stratégiai érvek révén a Dunáig és Máramarosszigetig tolta előre déli határait, bekebelezve ezzel egymilliónál több magyart is. A két világháború közötti csehszlovák állam egyik legnagyobb kihívása lett így a kisebbségi kérdés, a határok túloldalán ugyanis ott voltak a német- és magyarlakta területeire szemüket vető anyaállamok – ez még a weimari köztársaság Németországára is igaz, nem csak a hitlerire. Csehszlovák szempontból a katasztrófa 1938. szeptember 29–30-án következett be, amikor Münchenben Anglia és Franciaország – Csehszlovákia részvétele nélkül – „átadta” a Szudétavidéket Németországnak, valamint kötelezte Prágát, hogy oldja meg a magyar és a lengyel kisebbség „problémáját” az érintett országok bevonásával – ennek következménye szintén területvesztés lett, a magyar vonatkozást az első bécsi döntés (1938. november 2.) néven ismerjük.
Németország és szövetségeseinek vereségét Csehszlovákia az első világháború után kialakult, a cseh és szlovák nyelvterületen lényegesen túlterjeszkedő államterület etnikai megtisztítására akarta felhasználni, amiről elsősorban a „Stettintől (Szczecin) Triesztig” leereszkedő vasfüggöny keleti oldalának irányítóját kellett meggyőzniük. Habár Potsdamban jóváhagyták a német lakosság kitelepítését, a magyar lakosság vonatkozásában ilyen felhatalmazást Prága nem kapott, Kárpátalját pedig 1944 őszén szovjet katonai igazgatás alá helyezték. Ez utóbbi terület elcsatolását az 1945. június 29-i moszkvai szerződéssel vette tudomásul Csehszlovákia, néhány héttel a potsdami konferencia előtt. Ekkor már zajlottak a Szudétavidéket érintő ún. „vad kitelepítések”, majd 1946. január 25-én megkezdődött a potsdami döntés gyakorlatba ültetését jelentő államilag szervezett kitelepítés is, ami októberig tartott. 1946. február 27-én Budapesten aláírták a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, aminek keretében 1947 áprilisa és 1948 nyara között a csehszlovák hatóságok a magyarság egy részét is áttették a határon.
A Beneš-dekrétumok a kisebbségek kitelepítéséig tartó átmenetinek remélt időszakra szabályozták az életet: megfosztották a németeket és a magyarokat az állampolgárságuktól, a földjeiktől, állásaiktól, intézményeiktől és jogaiktól is, valamint munkaszolgálatra kötelezték őket, annak érdekében, hogy távozásra bírják őket, de a vagyonukat az állam megtarthassa. Német vonatkozásban ez nagyjából sikerült is – máig időnként előkerülő feszültséget okozva a nemzetközi viszonyokban, bár Berlin kötelezettségének tekinti a távolmaradást a kérdéskörtől.
A dektérumokat jelentős részben hatályon kívül helyezték a következő évtizedekben, leszámítva pont azokat, amelyek a magyar és német kisebbséget diszkriminálták. Ezek kérdése a 2004-es EU-csatlakozás kapcsán merült fel, akkor az Európai Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Beneš-dekrétumoknak – függetlenül attól, hogy vannak, amelyeket formailag nem helyeztek hatályon kívül – nincs már hatása. 2007-ben a pozsonyi parlament olyan határozatot fogadott el, amely elítélte a kollektív bűnösség elvét, de „megkérdőjelezhetetlennek, érinthetetlennek és megváltoztathatatlannak” mondta ki a II. világháború után – a Beneš-dekrétumok révén – létrejött jogi és vagyoni viszonyokat.
A valóság azonban mást mutat: 2009-ben a szlovák Állami Erdőgazdaság a dekrétumokra hivatkozással kívánt egy 35 hektáros erdőterületet elkobozni, az ügyben 2020-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága mondta ki, hogy az eljárás igazságtalanul zajlott Szlovákiában. 2020 júniusában az épülő pozsonyi körgyűrű pozsonypüspöki szakaszán több olyan földterületet akart a Szlovák Földalap kárpótlás nélkül kisajátítani arra hivatkozással, hogy azokat már 1945-ben el kellett volna venni a magyar nemzetiségű tulajdonosoktól. Az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezményének Tanácsadó Bizottságának 2022 júniusában nyilvánosságra hozott véleménye tehát – habár a szlovákiai magyarok képviselőire hivatkozással – de megalapozva ír arról, hogy a kollektív bűnösség elvét megtestesítő Beneš-dekrétumok még mindig aggályosak lehetnek.
Ha kicsit felülről tekintjük a képet, akkor látszik – ahogy azt a 2007-es pozsonyi parlamenti határozat is mutatja –, hogy a Beneš-dekrétumok annak a szlovák nemzetállamnak az alapjait képezik, amely az 1990-es években kirekesztő jellegű államnyelvtörvényt és kisebbségi nyelvhasználati törvényt fogadott el, és amely például úgy szabta át a közigazgatási határokat, hogy a magyar nyelv használatát minél kisebb földrajzi területre szorítsa vissza. Az elmúlt években kétségtelenül történtek előrelépések a szlovákiai magyarság jogaiban, de az alapok mindaddig bizonytalanok maradnak, amíg a történelmi örökségekkel – és azzal a szellemiséggel, hogy Szlovákia a szlovák nemzet nemzetállama, ahol a kisebbségek másodrendű polgárként kezelhetőek – nem néz szembe Szlovákia. Természetesen egy ilyen szembenézésben kölcsönösséget kell feltételezni, de az európai konfliktusok újra és újra azt mutatják, hogy ennek elmulasztása instabilitást és félelmeket teremt, nem megnyugvást.
Nyitókép: Flickr / R.MELERO
