A nemzetállam-építés logikájából fakadóan Románia a területi állam saját kisebbségei irányában fennálló elsődleges kötelezettségeit kinyilvánító nemzetközi dokumentumokat arra használja, hogy Magyarország jogát az összmagyarság részét képező romániai magyarság érdekei melletti kiállásra elvitassa, miközben példák sokasága mutatja, hogy számára a romániai magyarok kulturális, nyelvi vagy más jellegű érdekeinek védelme nem cél.
A román külügyminisztérium 2022. május 20-án közleményben kifejtette, hogy Magyarországnak legfeljebb kulturális vonatkozású együttműködési kapcsolata lehet román állampolgárokkal, de azok érdekeinek képviseletére nem formálhat igényt. A közlemény előzménye az, hogy a Kolozsváron magánlátogatáson tartózkodó Novák Katalin magyar államfő a romániai magyarság vezetőivel való találkozás után közösségi oldalán azt az üzenetet tette közzé, hogy köztársasági elnökként kiemelt feladatának tekinti az összmagyarság képviseletét függetlenül attól, hogy Magyarország határain belül vagy kívül élnek az érintettek, hiszen „a magyar az magyar, s pont.”
Magyarország és Románia között a nemzetiségi kérdésben azóta van feszültség, amióta az utóbbi állami önállóságot nyert a 19. század második felében. 1918-at megelőzően Magyarországot zavarta a román kisebbség ügyében való bukaresti mozgás – így például a Liga Culturală tevékenysége –, hiszen az a kulturális dimenzión túl a Kárpátokon inneni románság politikai megerősítését is szolgálta. 1918 után Magyarország került hasonló pozícióba, míg Románia – hasonlóan a korábbi magyar próbálkozásokhoz – akadályozni igyekezett Budapest törekvéseit. A helyzet a Ceauşescu-korszakban és az 1990-es évek első felében tetőzött, amikor Románia kifejezetten elutasította, hogy Magyarország és a romániai magyarság között együttműködés lehessen. A normalizálódás az 1996-os alapszerződéssel kezdődött meg, amely elismerte, hogy a nemzetiségek kérdése nem az országok belügye, hanem érdeklődést tarthat az anyaállam figyelmére is.
Néhány évvel később, 2001-ben született meg a magyar státusztörvény, amely állampolgárság megadása nélkül, de egy Magyar Igazolvány kiadásával és annak birtokában jogokat adott Magyarországon azoknak az „idegen állampolgároknak”, akik kérték a dokumentumot – praktikusan a szomszédos államokban élő magyar nemzetiségűeknek. A törvénnyel és a kapcsolat megteremtésével szemben a leghangosabb ellenkezést Románia fejtette ki, amely még a Velencei Bizottságot is megkereste az ügyben. Ez a testület 2001-es véleményében egyéb megállapítások mellett a területi állam felelősségének elsődlegességét hangsúlyozta, a kulturálisan kötődő anyaállamét pedig lényegében kisegítő jellegűnek írta le.
Román részről nagy volt az ellenkezés a magyar állampolgárság könnyített – magyarországi letelepedés nélküli – megszerzésének lehetővé tételével szemben is 2010 után. A felháborodáson túl azonban nem tudtak többet tenni, mert a magyar törvény a hasonló román jogszabály rendelkezéseivel nagyfokú azonosságot mutat, és ezt magyar részről folyamatosan közöltük is velük a 2010-es évek első felében. Az állampolgárság kiterjesztésével létrejött közjogi kapcsolat új dimenziót nyitott a magyar–magyar kapcsolatokban, még akkor is, ha Romániának nem kell tekintettel lennie arra, hogy melyik erdélyi magyarnak van magyar állampolgársága, hiszen ők Bukarest számára csak és kizárólag román állampolgárok.
Figyelemre méltó ezért a május 20-i román külügyi közlemény szövegezése: a probléma pedig keleti szomszédunk ambivalens hozzáállásában rejlik az ottani magyar közösség vonatkozásában. Románia deklaráltan egy nemzetállam, amelynek jogszabályai biztosítanak ugyan nemzetiségi jogokat, de az állam felépítése és működése a nemzetállamiság ideájához igazodik. A magyar nemzeti jelképek – így elsősorban a magyar és a székely zászlók – vagy például egyes magyar terminológiai kifejezések használatát a román jog tiltja, az igazságszolgáltatás pedig üldözi. Emellett hangsúlyozandó, hogy Románia elutasítja a székelyföldi autonómiatörekvéseket, vagyis azt, hogy az ország földrajzi közepén fekvő három megye – magyar többségű, de jelentős román lakossággal bíró – népessége olyan intézményrendszer kialakítását szorgalmazza, amely reflektálna a térség speciális, az ország többi részétől eltérő sajátosságaira.
Románia tehát vitatja Magyarország törekvését arra, hogy a romániai magyarok érdekeit képviselje, hiszen „román állampolgárokról van szó”. A gond viszont az, hogy ő maga nem képviseli a román állampolgársággal rendelkező magyar közösség érdekeit, mert az erdélyi magyar kulturális–vallási örökség nem fér bele a román állam- és nemzetépítésbe. Ennek alátámasztására elegendő a fenti néhány kiragadott példán túl az 1940-es évek végén elkobzott egyházi ingatlanok restitúciójának problémájára, Csíksomlyó UNESCO világörökség részévé nyilvánításával kapcsolatos román kormányzati szabotázsra, az EU szintjén a Minority SafePack-kel vagy a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésekkel szembeni román fellépésére gondolni, ez utóbbiaknak a kezdeményezői között romániai magyarok is voltak.
A példák azt mutatják, hogy Románia nem képviseli és sok esetben nem is tiszteli a romániai magyarok közösségi igényeit, ha ellenkező lenne a helyzet, akkor joggal hivatkozhatna arra, hogy elsődleges kötelezettsége a területi államnak van a nemzeti kisebbségei vonatkozásában. A román állam azonban ezeket a kötelezettségeit nem teljesíti. Amíg ez a helyzet nem változik, addig a romániai magyarság kérdése mindig problematikus része marad a kétoldalú kapcsolatoknak, és lehetőséget teremt arra, hogy az interetnikus együttélés megoldatlan kérdéseivel a romániai politikum egyes szereplői politikai tőkét próbáljanak szerezni, Magyarországnak pedig biztosan kötelessége marad a magyarság részét képező romániai magyar közösség érdekeiben való fellépés.
Nyitókép forrása: Wikipédia
