A 2021. december 19-i, rekordalacsony részvétellel lezajlott hongkongi szavazás az elmúlt évek kínai jogalkotásának betetőzése volt, ami tovább erodálja az „egy ország, két rendszer” elv hitelességét és nyilvánvalóvá teszi, hogy a kínai nemzetbiztonság percepciójába nem fér bele a demokratikusan választott, politikailag másként gondolkodókból álló többséggel bíró intézmények működése. Mindez Kína határain kívül is kihívást jelent – egyrészt a volt gyarmattartó Egyesült Királyságnak, amely az 1984-es közös nyilatkozat kapcsán átverve érezheti magát, másrészt a nemzetközi közösség egésze számára is, tekintettel például a Tajvani-szoros kérdésére.
Az 1.100 km2 területű, 7,5 milliós lakosú, a világ legdrágább ingatlanpiacával rendelkező Hongkong a világ 10. legnagyobb exportőre és a 9. legnagyobb importőre, illetve a 40. legnagyobb gazdasága (2021). A világ 9. legforgalmasabb konténerkikötőjének és a pandémia előtt a 13. legnagyobb utasszámmal rendelkező repülőterének helyt adó város 1997 óta a Kínai Népköztársaság különleges közigazgatási területe. Az 1982-es kínai alkotmány 31. cikke értelmében különleges körülmények megléte esetén hozhatók létre ilyen területek; jelenleg kettő ilyen létezik az országban: Hongkong és Makaó. A két terület alaptörvényeinek (Basic Law) 12. cikke szerint a városok széleskörű autonómiát élveznek Kínán belül és közvetlenül a pekingi kormány alá tartoznak. Hongkong esetében a jogalapot az 1984-es kínai–brit közös nyilatkozat jelenti, amely Hongkong kínai szuverenitás alá visszahelyezéséről rendelkezett.
Hongkong mai területe három lépcsőben került brit fennhatóság alá: a tényleges, akkor 7.500 lakosú Hongkong-sziget 1842-ben az első egyenlőtlen szerződéssel, a nankingi békével, amit 1860-ban és 1898-ban újabb területek megszerzése követett. Az utolsó – a második pekingi konvenció alapján – 99 évre került brit fennhatóság alá. Habár sem az 1842-es, sem az 1860-as megállapodás nem rendelkezett az érintett területek feletti brit uralom időtartamáról, az 1984-es megállapodásban London Hongkong teljes területének kínai fennhatóság alá engedéséről döntött.
A deklarációt éveken keresztül tartó egyeztetés előzte meg, aminek során módosították a kínai alkotmányt is, belefoglalva az egy ország, két rendszer elvét, azt, hogy Hongkong és Makaó megtarthatják sajátos gazdasági és közigazgatási rendszerüket anélkül, hogy az ország többi részén működő, kínai sajátosságokkal rendelkező szocializmust kiterjesztenék rájuk. (Hosszabb távon így képzelik el Pekingben Tajvan szárazföldi fennhatóság alá vonását is, ezért a Hongkonggal történő események megmutatják azt, hogy kínai részről milyen határai vannak a másképp gondolkodásnak.)
1967-ben a Kínai Kommunista Párt felkelést robbantott ki a városban, de a Hongkong visszaszerzésére irányuló kínai törekvések első nemzetközi sikere 1972-ben következett be, amikor az ENSZ-ben megjelenő Kínai Népköztársaságnak sikerült a városállamot levetetnie a gyarmati területek listájáról, ami ellen az Egyesült Királyság nem emelt kifogást. Habár ezt abban az időben nem tartották fontosnak a hongkongiak, ez a döntés gyarmati uralom alatt álló, tehát felszabadító területi besorolásból „brit adminisztráció alatt álló kínai területté” sorolta át Hongkongot, vagyis a terület sorsának tekintetében a nemzetközi közösség nem a hongkongiak, hanem Kína döntését ismerte el elsődlegesnek.
Az 1984-es megállapodás 3. pontjának értelmében Hongkong végrehajtói, jogalkotói és független bírói hatalommal rendelkezik Kínán belül, amelynek fenntartását Peking 50 évre vállalta. Az 1997-es átadást követően megjelent a nyomás a szárazföldi Kína részéről, de a 2014-ben tervezett választójogi reform ellen kibontakozó esernyős tüntetések idején mutatkozott meg először az, hogy Peking a megállapodást nem tartja magára nézve kötelezőnek, és a későbbiekben egyértelműsítették is, hogy az 1984-es dokumentum a „történelem része”. 2019–20-ban újabb tüntetések törtek ki, amire Peking egyre erőteljesebb válaszokat adott: 2020 nyarán módosították a hongkongi nemzetbiztonsági törvényt, lehetőséget teremtve a fellépésre a „szeparatizmussal”, „felforgatással” és „terrorizmussal” szemben, majd erre hivatkozással 2020–21 fordulóján a hongkongi önkormányzat nem Peking-párti többségét letartóztatták, 2021 márciusában pedig Pekingnek lejtő módon átszabták a helyi választási törvényt.
A 2021. december 19-i választáson már csak „hazafiassági” szempontból megbízható jelöltek indulhattak, így az ellenzék bojkottálta azt. A részvétel alig 30% volt, szemben a 2016-os 58,3%-kal, a 70-ről 90 főre emelt taglétszámú testületben pedig 89 helyet szereztek meg a Peking-pártiak. A szavazást követően az Öt Szem külügyminiszterei – köztük a brit – közös közleményükben megállapították, hogy az új szabályok ellehetetlenítették a hongkongi ellenzéket, és hasonlóképpen a G7 – ugyancsak brit részvétellel – és az EU főképviselője is aggályainak adtak hangot. Kína külügyi szóvivője ezekre a vádakra – hagyományosan – a belügyekbe avatkozás vádjával reagált, illetve hangsúlyozta, hogy a törvényi módosítások célja az, hogy „Hongkongot a hazafiak igazgathassák”.
Az Egyesült Királyság nincs könnyű külpolitikai helyzetben: prioritása a szoros gazdasági kapcsolat, valamint az értékekre épülő és az ország nemzetbiztonsági érdekeit védő külpolitika összeegyeztetése. A brit–kínai kapcsolatok a hongkongi nemzetbiztonsági törvény elfogadását követően megromlottak: 2020. július 1-jén a brit külügyminiszter az 1984-es közös nyilatkozat megsértésének nevezte az előző nap elfogadott jogszabályt, Boris Johnson miniszterelnök pedig arról beszélt, hogy elérhetővé teszik a brit állampolgárság megszerzését annak a 3 millió hongkonginak, akik rendelkeznek brit tengerentúli státusszal – erre 2021. január 31. óta tényleges lehetőségük van az érintetteknek és az általuk eltartottaknak. 2020. július közepén a Huawei-t kizárták az 5G hálózat egyesült királyságbeli kiépítéséből, 2021 márciusában az ujgurok elnyomásában részt vevő kínai hivatalnokokra szankciókat szabtak ki, áprilisban a brit Képviselőház genocídiummá nyilvánította az ujgurok táborokba zárását, majd júliusban a Képviselőház Külügyi bizottsága hívott fel erélyesebb fellépésre az ujgurok érdekében. A december 19-i szavazás újabb mélypontot jelent, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy az 1984-es közös nyilatkozattal szemben Hongkongban mind kevesebb tere van a „másik rendszernek”, és hogy a kínai egypártrendszer már a látszatát sem próbálja fenntartani annak, hogy megpróbál eleget tenni az 1984-ben Londonnak tett vállalásoknak.
