Az iszlám mint a zsidó-keresztény Európa kihívása

Európában évszázadok óta jelen van az iszlám. Az Osztrák-Magyar Monarchia, valamint Németország területén az elmúlt egy évszázad során váltak megkerülhetetlenné az iszlám közösségek. A világon a legerősebb keresztény gyökerekkel rendelkező kontinens toleráns magatartása azonban mind kevésbé talál viszonzásra az egyre növekvő európai muszlim közösségben. 

Bosznia Hercegovina 1908-as annexiójával nagy létszámú muszlim közösség került az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá, így kezdetét vette a muzulmán közösségek jogi szabályozásának folyamatos fejlődése, amely a közösség igényeinek figyelembevételével történt. Ezzel párhuzamosan a Közel-Keleten a keresztények lélekszáma drasztikusan csökkent, vagy teljesen eltűnt. Az iszlám állam területeit leszámítva Törökország a csúcstartó, száz esztendővel ezelőtt még a lakosság 25%-a keresztény volt. Arányuk mára 0,2%-ra csökkent. Különösen érdekes ez az adat akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a mai Németország 6,3%-a vallja magát muszlim vallásúnak, ami több mint 5 millió főt jelent. Ebből közel 3 millióan török származásúak.

A muzulmán hódítók már a 7. században megjelentek Európában, de a 15. század végére az Ibériai-félsziget egyesítésével sikerült kiszorítani a mórokat. A második hullám hódításai a Balkánon indultak, s többek között olyan dátumokat véstek emlékezetünkbe, mint 1456 (Nándorfehérvár) vagy 1526 (Mohács), sőt az Oszmán Birodalom 1529-ben, majd 1683-ban is egészen Bécs városáig jutott. A törököket végül csak a 20. század elejére sikerült visszaszorítani a kontinensről, így Törökország jelenlegi határai 1913-ra alakultak ki.^[1]  

A „második hullám” meghatározó volt egész Európa számára, hiszen a több évszázados török megszállás alatt a Balkánon (ma Albánia, Bosznia Hercegovina, Macedónia, Koszovó) jelentős iszlám közösségek jöttek létre. Ezek az országok ma az Európai Unió potenciális tagjelölt államai. Csatlakozásukkal jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz a „harmadik hullámhoz”, amely a múlt század ötvenes éveinek elejétől szabályozottan beáramló a munkaerőhiányt ellensúlyozni szándékozó országok által behívott muzulmán vendégmunkásokkal vette kezdetét, és amely az illegális bevándorlással, a családegyesítésekkel, és a zárt muszlim közösségekben végbement népességrobbanással párhuzamosan a mai napig is tart.^[2]  

Ausztria területén már a 15. században engedélyezték az oszmán birodalom alattvalóinak saját lakóhelyükön a vallásuk gyakorlását, és ez a megtűrt vallásgyakorlás az osztrák-török háborút lezáró 1718-as pozsareváci béke dokumentumaiban is rögzítve lett. 150 évvel később, 1868-tól vált szabaddá a kereszténységtől eltérő tanoknak a terjesztése, innentől kezdve az iszlám vallásúak is szabadon gyakorolhatták hitüket. Az orosz-török háborút követően az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami miatt nagy lélekszámú iszlám közösség vált a birodalom részévé. Ez vezetett az 1912-ben meghozott első iszlámtörvényhez, melytől kezdve a muzulmán vallásúak egyenlőséget élveztek más vallási közösségek tagjaival, vagyis jogot kaptak egyesületek, közösségek alapítására, tisztviselő előtti házasságkötésre.^[3]

Újabb fordulatot az 1979-es év hozott, amikor a legnagyobb jelentőséggel bíró Ausztriai Iszlám Hitközösséget (IGGiÖ) az osztrák jog elismerte jogi személyiséggel rendelkező közjogi entitásként, így innentől kezdve a szervezetre az 1867-ben hozott egyházakra vonatkozó szabályozás volt érvényes. Vagyis úgy, mint más elismert egyháznak, nekik is joguk van az iszlám oktatására az állami iskolákban. 

Németországban – Ausztriától eltérően – a muszlimok bevándorlása a 20. századtól közepétől volt igazán jelentős. A 19. században már volt diplomáciai kapcsolat Berlin és Isztambul között, amely egészen az első világháborúig folyamatosan fejlődött. A két világháború közötti időszakban már a weimari alkotmány is rögzítette a szabad vallásgyakorlást, és teret biztosított a muszlim vallásúaknak, ennek hatására alakult meg 1922-ben a Berlini Iszlám Közösség, amely az első hivatalos muszlim közösségként van számontartva Németországban. Itt – csakúgy, mint Ausztriában – a vallási közösségek kétféle formában működhetnek: egyesületként vagy közjogi szervezetként.^[4] Az egyes tartományok hatáskörébe tartozik a közjogi szervezetként való elismerés, ezért a tartományok között jelentős az eltérés. Jelenleg Hessen és Hamburg tartományban rendelkeznek a muszlim közösségek közjogi szervezeti státusszal, melynek értelmében – csakúgy, mint Ausztriában – más elismert keresztény egyházakkal egyenrangúak, így többek között ők is végezhetnek iszlám hitoktatást az állami iskolákban.

Az ötvenes években a gazdasági fellendülés nyomán munkaerőhiány alakult ki Németországban. Ennek a problémának a megoldásaként kötötték meg az első bilaterális toborzási szerződést Olaszországgal 1955-ben, amely utat engedett a tömeges bevándorlásnak Németországba. Később ez a szerződés lett az alapja a muzulmán többségű országokkal megkötött paktumoknak is (1961-ben Törökország, 1965 Tunézia és Marokkó). 

A szerződés célja a Németországba beérkező vendégmunkások beáramlásának szabályozása volt. Azoknak, akik munkát szerettek volna vállalni, egy külön eljáráson kellett részt venniük, valamint meghosszabbítással két évre volt maximalizálva az az időtartam, amit Németországban, mint munkavállalók eltölthetnek. A német állam az évente beérkező vendégmunkások számát 1 millió főben határozta meg, amivel a cél egy „rotációs modell” kialakítása volt. Ez az elképzelés azonban hamarosan kudarcot vallott, mivel pár év elteltével a Németországba dolgozni beérkezők száma meghaladta a távozókét. Ezt jól szemlélteti az is, hogy az 1961-ben Törökországgal megkötött szerződés hatására 1974-re a Németországban élő muszlimok száma 8700 főről 1 millió főre emelkedett. Ezért részben a német munkaadók voltak a felelősek, mivel nem voltak megelégedve a kialakult rotációs rendszerrel, hiszen így az újonnan beérkező vendégmunkásokat mindig újra be kellett tanítani. Ezen felül természetesen a vendégmunkásoknak sem állt érdekükben otthagyni az ország nyújtotta jó megélhetésüket.

Németország azonban bízva a rotációs rendszerben nem foglalkozott a bevándorlók integrálásával, így az 1973-ban kitört olajválság hatására az akkori német kancellár Helmut Kohl az „Anwerbestoppal” (toborzás-stop) leállította a vendégmunkások célzott beérkezését, valamint bevezette a hazatérési segélyt. Ez a program azt a célt szolgálta, hogy minél több iszlám országból érkezett bevándorló visszatérjen hazájába. Az intézkedés azonban nem ért el tényleges eredményt, csekély számú bevándorló élt ezzel a lehetőséggel. Ezzel szemben a Törökországból érkezett muszlim vallásúak száma folyamatosan nőtt ezt követően is, mivel az 1949-es alkotmány lehetőséget biztosított a családegyesítésre. Így 2009-re 4,3 millióra emelkedett a muszlim vallásúak száma, ezzel a második legnagyobb vallási közösség lett Európában,^[5] és Németországban már a lakosság 5%-át jelentette. Ez a szám azóta is folyamatosan nő, napjainkban a hivatalos adatok szerint a 83 milliós lakossággal rendelkező Németország 6,3%-a muszlim, ami több mint 5 millió főt jelent. Az Anwerbestoppot követően Németország továbbra is megmaradt befogadó államnak, annyi különbséggel, hogy ezután nem szervezett keretek között érkeztek és érkeznek bevándorlók az ország területére, hanem főleg háborús övezetekből. 

Míg Németországban a muszlim vallásúak száma a lakosság „csupán” 6%-a, addig a migrációs háttérrel rendelkezők aránya a német társadalomban a 25%-hoz közelít (2019-ben elérte a 21,2 millió főt⁷). Ez azt jelenti, hogy minden negyedik ember bevándorló, vagy valamelyik szülője az. Éppen ezért az ország lakossága sok európai állammal ellentétben nem elöregedő, de ezt a bevándorlásnak, valamint annak köszönheti, hogy a migrációs hátterű családok sok gyermeket vállalnak, míg a német családoknál az egy-két gyermekes családmodell jellemző. Így megállíthatatlanul nő a bevándorló hátterű gyermekek számaránya.^[6] A migrációs háttérrel rendelkezők 35%-a különböző Európai Uniós tagállamokból érkezett Németországba, ezen belül a lengyel háttérrel rendelkezők vannak legtöbben. További 29% köthető más európai államhoz, ebből a szempontból továbbra is Törökország a legmeghatározóbb. Ezen kívül fontos kiemelni a Közép- és Közel-Kelet régiót, ezen belül is főleg Kazahsztánt, valamint Szíriát, Irakot és Iránt, mert az elmúlt évek során ezekből az országból érkeztek legtöbben.

Ebben jelentős szerepet játszik a 2015-ben kialakult migrációs hullám, mely Angela Merkel kancellár bevándorlást támogató politikájának volt köszönhető. Németországba csaknem félmillió bevándorló érkezett a kancellár asszony megengedő politikája nyomán, és további 1 millió pedig illegálisan. Ez ma már társadalmi feszültségekhez vezet, ugyanakkor a német belpolitikában a szavazatokért versengő pártoknak számolniuk kell azzal, hogy a migrációs háttérrel rendelkező szavazók jelentősen befolyásolhatják, sőt eldönthetik a választások eredményét. 

A második világháborút követően Európa újrarendeződése során a kereszténydemokata politikusok – mint Helmut Kohl, Konrad Adenauer, Robert Schumann, Alcide De Gasperi – tették le az új Európa alapjait. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a kontinens országaiból egyre inkább kiveszőben van a hagyományos zsidó-keresztény értékrend melletti elköteleződés, ami azon is meglátszik, hogy 2010 és 2015 között 5,6 millióval csökkent a hívő keresztények száma Európában, ameddig más kontinensen, mint például Afrikában több mint 85 millióval több fő vallotta magát kereszténynek^[7]. Ez a folytonos lassú változás a családmodellváltást is magával hozta, és ahogyan azt már korábban említettem Európa legtöbb országában a lakosság folyamatos csökkenése figyelhető meg. A kereszténység és a hagyományos értékrendtől való eltávolodás mellett más társadalmi faktor is közrejátszik az egyre kevesebb lélekszámú és demográfiailag egyre egyenlőtlenebb népességeloszláshoz a kontinensen. 

Európa államainak azonban a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében továbbra is szüksége van munkaerőre. Németországot szem előtt tartva egyes számítások szerint ahhoz, hogy a jelenlegi gazdasági mutatókat és a 83 milliós lélekszámát fenn tudja tartani, évi legalább 300 000 bevándorlóra lenne szüksége. 

A bevándorlás kérdése ennek megfelelően két táborra osztja a kontinens államait: több ország a gazdasági növekedés érdekében inkább támogatja, míg mások teljesen elutasítják. Európa számára megoldást jelenthet a migrációs problémával való szembenézés és a hagyományos keresztény értékrendhez való következetesebb ragaszkodás. Ennek mentén lenne szükség a beérkező bevándorlók integrálására. De nem lehet a kérdést puszta gazdasági szempontból vizsgálni, hiszen a kereszténydemokrácia egyik fontos alapelve a szolidaritás, a bajba jutottak megsegítése. Európa országainak sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellene tennie annak érdekében, hogy minél kevesebben szoruljanak hazájuk elhagyására.