Amikor 2016. június 24-én arra ébredt a világ, hogy az Egyesült Királyság népe szűk többséggel az EU-ból történő kilépésre szavazott, az írek kivételével – éljenek akár Írországban, akár Észak-Írországban – kevesen gondolták, hogy a Brexit egyik központi kérdése az Ír-sziget északi harmadának helyzete lesz. Kevesebb mint két évvel voltunk az Egyesült Királyság egységét megerősítő skót függetlenségi népszavazás után, és tekintettel arra, hogy Skócia lakosságának 62%-a volt a tagság fenntartásának híve, vagyis Remain-párti, várható volt, hogy a skót függetlenséget támogató erők ismét a kérdés napirendre vételére fognak törekedni. A Remain győzött viszont Észak-Írországban is, szűkebb, de meggyőző, 56-44%-os arányban. Észak-Írország különlegességét az adja, hogy lakossága végletekig megosztott: szinte csak katolikus írekből és protestáns britekből áll, az őket képviselő politikai pártok pedig többnyire ír elszakadáspárti vagy brit unionista álláspontot képviselnek.
Az észak-ír kérdésben rejlő zsarolási potenciált Michel Barnier EU-s főtárgyaló is viszonylag gyorsan felismerte és 2017 végén elérte, hogy a brit kormány olyan dokumentumot írt alá, amely szerint egy esetleges no deal – vagyis az EU és az Egyesült Királyság közötti megegyezés nélküli hard Brexit esetén – Észak-Írországra más szabályok vonatkoztak volna, mint az ország többi részére. Ezt a dokumentumot – a May-kormány által a brit érdekek elárulásának vádjával – háromszor is elutasította a londoni parlament, a 2019-ben hivatalba lépett Johnson-adminisztráció pedig újratárgyalta.
A 2020. december 8-án aláírt Új Kilépési Megállapodás értelmében Észak-Írország az áruk vonatkozásában a jövőben is az EU egységes piacának normáit alkalmazza és az EU vámtarifákat használja (leszámítva a brit belső piaci forgalom esetét), ezért a terület felett ezekben az esetekben megmaradt az Európai Bíróság joghatósága. A megállapodás 2024-ig érvényes, akkor az észak-ír parlamentnek kell meghosszabbítania 4 vagy 8 évre; abban az esetben ha ez nem sikerül, akkor átmeneti jelleggel további két évre a megállapodás alkalmazandó, ezen időtartam alatt pedig a felek újra „megpróbálhatják” elfogadni.
Észak-Írország mély megosztottsága történelmi gyökerű: London a 16. század közepétől kezdett angol, walesi és skót protestáns telepeseket költöztetni az Ír-szigetre uralmának erősítése érdekében, számuk és arányuk a 20. század elejére jelentőssé vált, különösen a mai Észak-Írország területén, ahol többséget alkottak. (Ez a terület állt leginkább ellen az angol behatolásnak, így a 17. század elején az innen elüldözött ír vezérek földjeit kiemelten érintette a protestáns betelepítés.) Az Észak-Írországot az Ír Köztársaságtól elválasztó határvonalat 1921-ben húzták meg, de a terület hovatartozása nem jutott nyugvópontra: 1969-1998 között szabályos polgárháború (The Troubles) zajlott az ír egyesüléspárti paramilitáris IRA és a brit fegyveres erők, illetve az utóbbiakat támogató brit unionista paramilitáris erők között, amelyet 1998-ban végül a Nagypénteki Megállapodás (Good Friday Agreement) zárt le. Ez többek között rögzítette, hogy az Ír-szigeten nem lehet erős határt (hard land border) létesíteni, illetve nyitva hagyták a lehetőségét egy későbbi státuszreferendumnak, vagyis annak eldöntését, hogy az észak-írországi lakosság melyik államhoz kíván tartozni. A megállapodást követően Észak-Írország is regionális igazgatási rendszert építhetett ki – hasonlóan Skóciához, Angliához és Waleshez – amelyet az utóbbi években – több-kevesebb nehézséggel – a terület jövőjével kapcsolatban gyökeresen eltérő álláspontot képviselő ír és brit nacionalisták működtettek. A Brexit ebbe a sokak által bizalomépítőnek tekintett időszakba robbant be.
Az Egyesült Királyságnak egységes piacból való távozása mindenképpen vámhatár létesítését tette szükségessé, a kérdés az volt, hogy azt az Ír-szigetre – vagyis Írország és Észak-Írország közé – vagy az Ír-tengerre – vagyis Észak-Írország és Nagy-Britannia közé – teszik. Egyértelmű volt, hogy bármilyen döntés születik, azzal az észak-írországi társadalom jelentős része elégedetlen lesz. A végül létrejött megállapodás egyértelműen politikai döntés: 2018-ban Észak-Írország Nagy-Britanniával folytatott kereskedelme 24 milliárd fontot, az Írországgal, illetve az EU többi részével folytatott kereskedelme pedig 6,4 milliárd fontot (importált szolgáltatások nélkül), illetve 5,1 milliárd fontot tett ki, vagyis kevesebb mint felét az Egyesült Királyságon belüli volumennek.
Természetesen a brit-EU megállapodás nem változtat Észak-Írország állami hovatartozásán, de a vámhatár létesítése a kapcsolatok átrendeződését eredményezheti, sőt akár az Egyesült Királyság területi integritása is veszélybe kerülhet, különös tekintettel a Nagypénteki Megállapodás státuszreferendumra vonatkozó előírására. Nem véletlen ezért, hogy 2021. március elején az észak-írországi brit unionista szervezetek jelezték Boris Johnson miniszterelnöknek, hogy nem támogatják többé a Nagypénteki Megállapodást. Tekintve, hogy – eltérően Skóciától – Észak-Írországban nem a függetlenség, hanem az Ír Köztársasággal való egyesülés valószínűsíthető, elképzelhető, hogy végül a brit szuverenitás visszaszerzését célzó Brexit-népszavazás válik az írek évszázados egyesülési álmát megvalósító eszközzé.
