A Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés Bizottság általi elutasítása
2021. január 15-én az Európai Bizottság közleményben tudatta, hogy a Minority SafePack – Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezést elutasítja arra tekintettel, hogy a fennálló jogszabályi keretet elegendőnek tartja a kezdeményezésben megjelölt célok elérésére, illetve megismételte azt az általános közhelyet, hogy „az EU-nak nincs jogalkotási jogköre a nemzeti kisebbségek védelme vonatkozásában”. A kezdeményezés tartalmát – mások mellett – a jelen sorok szerzője Vincze Loránt EP-képviselővel, a FUEN-elnökével közös írásban ismertette, a Bizottság döntésének és annak az európai polgári kezdeményezések kontextusában való vizsgálatát pedig például Tárnok Balázs, az NKE munkatársa kiváló írásában végezte el, így ehelyütt inkább a címben feltett kérdésre koncentrálunk.
Magyarország számára a kisebbségvédelem kérdése 1920, a trianoni békeszerződés aláírása óta fontos kérdés, ami abból fakad, hogy ezzel a nemzetközi szerződéssel került a magyarság harmada a szomszédos ország állampolgársági kötelekébe. Ezek az államok – különböző intenzitással, de – folyamatosan arra törekednek, hogy az ott élő magyarságot (és más nemzetiségeket) beolvasztva etnikai szempontból egységes nemzetállammá váljanak. Ennek a megnyilvánulásait láthatjuk ma elsősorban a nem EU-tag Ukrajnában, vagy a magyar zászlókkal, illetve a feliratokkal és szimbólumokkal szembeni fellépésben az EU-tag Romániában és Szlovákiában. Magyarország érdekérvényesítő pozíciói korlátozottak, így számunkra kiemelt fontosságú egy átfogó, európai szabályozási keret léte.
Az európai kisebbségvédelem igénye a 19. században jelent meg, amikor a nagyhatalmak a kisebbségek élethez, vagyonhoz és szabad vallásgyakorláshoz való jogának garantálását fűzték feltételként a török uralom alól felszabaduló balkáni államok függetlenségének elismeréséhez. Az első világháborút követően egy kifejezetten közép-európai kisebbségvédelmi rendszer született, amelynek kimondott célja az új vagy területileg megnagyobbodott győztes államokba került kisebbségek integrációjának elősegítése volt nemzetiségi jogok garantálásával, valóságos célja viszont az asszimilációjuk előmozdítása annak érdekében, hogy az érintett államokat minél kevesebb belső feszültség gyengítse a Versailles-i békerendszer lebontására törekvő Németországgal és szövetségeseivel – így például Magyarországgal – szembeni küzdelemben. A második világháborúból a nemzetközi közösség azt a következtetést vonta le, hogy az emberi jogok garantálása kellő garanciát ad a nemzeti kisebbségeknek. E következtetés hibás voltának felismerését követően, az 1970-es évektől jelent meg Európában ismét a kisebbségi kérdés szabályozásának és biztonsági kérdésekhez kapcsolásának ügye – ez hívta életre a ma is létező Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet (EBESZ).
Az EU – és mellette az európai kisebbségvédelemben zászlóshajó szerepet játszó Európa Tanács – az 1990-es évek elején szembesült először a kisebbségi kérdés fontosságával – ekkor zajlott a délszláv háború, hullott szét Csehszlovákia és a Szovjetunió, zajlottak etnikai pogromok Romániában és születtek nemzeti kizárólagosságra épülő törvények több államban. Az EU célja az integrációra törekvő térség biztonságának és stabilitásának fenntartása volt, nem véletlen, hogy a közép-európai államok irányában 1993-ban megfogalmazott koppenhágai kritériumokban foglaltak közül csak a nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó előírások nem kerültek be az unió jogrendszerébe.
Az uniós intézmények közül az Európai Parlament (EP) és a Régiók Bizottsága (RB) aktív évtizedek óta a kisebbségvédelem kérdésében. Ennek oka az, hogy az előbbiben az uniós polgárok által választott képviselők, az utóbbiban pedig – a tagállami kormányok által jelölt – helyi és regionális önkormányzatok szintén választott képviselői foglalnak helyet. Köztük vannak kisebbségi közösségekhez tartozók, de olyan többségiek is, akik értik a kérdés fontosságát. Ezzel szemben a Tanács és a Bizottság sokkal erősebben érvényesít hatalmi szempontokat, amelyek alapjául nem az uniós polgárokat, hanem a tagállamokat vagy egy olyan egységes Európát határoznak meg, amelyben a cél annak biztosítása, hogy a tagállamok a lehető legkisebb mértékben érezzék azt, hogy számukra létfontosságú kérdésekben kényszerülnek engedni. Különösen igaz ez a tartózkodás a nagy tagállamok esetében, az ő „érzékenységeikre” a Bizottság kiemelten figyel, elég csak Juncker volt bizottsági elnök 2016 májusában elhangzott szavait felidézni, aki azt mondta, hogy Franciaországgal szemben azért nem indul túlzottdeficit-eljárás, „mert ez Franciaország”. Az említett létfontosságú kérdések közé pedig egyértelműen besorolandó az adott államok egy nyelvre, egy kultúrára és egy identitásra épülő nemzetállami önmeghatározása.
Ha ebből a szemszögből tekintünk a címben feltett kérdésre, akkor nagy eséllyel jutunk arra a következtetésre, hogy az EU-s kisebbségvédelmi keret kialakításának esélye csekély, habár elképzelhető, hogy a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés ügyében az EP még egyszer felkéri a Bizottságot jogalkotásra – erre az EUMSZ 225. cikke lehetőséget ad. Természetesen a Bizottság által hozott elutasító döntés súlyos kérdéseket vet fel az EU hitelessége, demokráciafelfogása és különösen olyan törekvései tekintetében, amelyekkel a tagállamok törvényhozásainak és kormányzásának mozgásterét kívánja közösségi érdekekre hivatkozással korlátozni. Különösen visszás ez az európai polgári kezdeményezések vonatkozásában – ilyen a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés is –, amelyeknél egy milliónál több EU-s állampolgár sürget jogalkotást valamely kérdésben, a Bizottság pedig ennek ellenére olyan érveket keres, amelyek segítségével kibújhat a polgárok akaratának teljesítése alól. A hitelességi problémákon túl az elutasításnak van még egy szomorú eredménye: a nemzetiségi jogok kérdése – azáltal, hogy a Bizottság nem értékalapon, hanem hatalmi szempontok szerint közelíti meg a problémakört, illetve tartja azt magától távol – továbbra is politikai célokra felhasználható, így társadalmi feszültségeket élező téma marad egyes tagállamokban, ami gyengíti az érintett államokat és az EU egészét is.
