A zsebünkben levő bankjegyek és érmék technikai értelemben nem tudnak kamatot fizetni, de az elektronikus pénzeknél nincs ennek fizikai akadálya – a jelenleg hatályos európai szabályozás számos esetben mégis tiltja. Miért? És lehetne-e másképp?
Ulrich Bindseil, a Bruegel kutatója az öt fő pénztartási forma, azaz a kereskedelmi banki számlapénz, a jegybanki tartalékok, a digitális jegybankpénz, az e-pénz, illetve a stablecoin kamatozását vizsgálta meg gazdasági, jogi és empirikus aspektusból. A készpénz esetében technikai akadálya van a kamatozásnak (hiszen nem is tudható, hogy kinél mennyi időt tölt el a pénz), de az Európai Unióban a hatályos szabályozás szerint az ilyen korlátokkal nem szembesülő többi pénzforma szabályozása sem egységes: a kereskedelmi bankoknál tartott betétek kamatozhatnak (bár ennek mértéke sok kívánnivalót hagy maga után sokak szerint), miközben az e-pénz, az ehhez kapcsolódó tokenek vagy a kriptodevizák esetében ez tilos. Ehhez érdemes hozzátenni azt is, hogy az Európai Bizottság 2023-as javaslata szerint ugyanez a kamattilalom lenne érvényes a digitális euróra is. Ez azt jelenti, hogy az egyes pénztartási formák esetében az dönti el, hogy fizethet-e kamatot, hogy ki a kibocsátója. A korábban az EKB egyik vezetőjeként dolgozó és a téma egyik legelismertebb szakértőjének számító Bindseil szerint ennek a kamatozási kivételezésnek nincs közgazdasági alapja, ez kizárólag szabályozási döntés.
Az, hogy az elektronikus pénzek a bankbetét kivételével nem fizethetnek kamatot különösen azért releváns, mert véget érni látszik és jó eséllyel egy ideig nem is tér vissza a nulla közeli kamatkörnyezet, illetve mivel dinamikusan csökken a készpénz-használat. A kamattilalom így egy egyre érdemibb adónak tekinthető (mégpedig regresszív adónak, ami a kevésbé tehetős és a szofisztikáltabb eszközökhöz kevésbé hozzáférő rétegeket érinti kiemelten) , ami a pénztartókat sújtja, illetve egy olyan pénztranszfert jelent, amiben jövedelem áramlik a pénzek birtokosaitól (azaz például tőlünk állampolgároktól) a pénzek kibocsátói felé. Mindeközben ez a gyakorlat elválasztja egymásról a pénztartás egyéni és közösségi költségeit, ami allokációs torzításhoz vezet.
Ugyancsak figyelembe kell venni, hogy a digitalizáció terjedésével egyre könnyebb a különböző pénztartási formák között váltani, ami a szabályozás kikerülését okozhatja – gondoljunk csak arra, hogy egyre terjednek az MI-alapú befektetési és likviditáskezelési platformok, az azonnal átutalást lehetővé tevő rendszerek, illetve a tokenizáció. Ez azért veszélyes, mert csupán szabályozási okokból adódóan jelentős pénzmozgásokat okozhat, illetve áttételesen a stablecoinok kibocsátóit kamatemelés és az ebből adódó kiáramlás esetén az eszközeik gyors likvidálására kényszerítheti.
Nézzük, mit mond Bindseil a jelenlegi szabályozás mögötti érvekről.
- Eredetileg azzal magyarázták a kamattiltást, hogy amennyiben ez nem létezne, akkor a kamatverseny túlzó kockázatvállalást okozna a bankrendszerben. A valóság ezzel szemben inkább az, hogy a bankok versenyelőnyben vannak a betétesekkel szemben, a betéti kamatok pedig lassan változnak. Amennyiben relevánsnak gondolja a szabályozó ezt a pénzügyi stabilitási kockázatot, akkor sem a kamatok korlátozása a megoldás, hanem a megfelelő tőkeszabályok kialakítása. A jelenlegi szabály valóban a bankokat védi, de nem a túlzó kockázatoktól, hanem a saját betéteseikkel szemben.
- Egy másik érv szerint a bankoknak az a kivételes joga, hogy a náluk elhelyezett pénz után kamatot fizetnek annak a kompenzálása, hogy a bankok komoly szabályozási teher alatt működnek. A kereskedelmi bankok ilyen módon történő szubvencionálása nem túl hatékony, hiszen annak mértéke a kamatciklusokkal együtt változik. Sőt, természetesen ez az érv semmis lenne, ha a szabályozás nem csak a bankokra, hanem a nem-banki fizetési szolgáltatókra is kiterjedne, amit sokan amúgy is indokoltnak tartanának.
Bindseil azzal érvel, hogy a kamatozás korlátozása csak akkor jogos, ha (1) kimutatható a tényleges veszély vagy kár, (2) ennél jobb megoldás nem érhető el, (3) a korlátozás valóban a problémát kezeli és nem csak a pénztulajdonosokat adóztatja, illetve (4) ha a korlátozás átmeneti. A kereskedelmi banki betétek és a jegybanki betétek (amit csak bankok tarthatnak) mellett a fentiek nem állnak meg sem a digitális jegybankpénz, sem az e-pénz esetében, hiszen esetükben a megfelelő tőke és likviditás szabályozás, illetve a lépcsőzetes kamatozás lehetősége is adott. Bindseil szerint talán az egyetlen olyan kategória, ahol lehet a kamattilalomnak relevanciája, a kriptopénzek világa, hiszen a kamatozás tovább növelheti ennek az amúgy sok esetben illegális aktivitáshoz kötődően használt eszközosztálynak a népszerűségét – de ebben az esetben is felmerül, hogy ez elég célzott eszköznek tekinthető-e.
Bindseil szerint itt az ideje, hogy a szabályozó elkezdjen gondolkodni a tiltás oldásán. Már csak azért, mert a piac elkezdte mér kikerülni a kamattilalmat – vannak olyan e-pénz szolgáltatók, amelyek havi visszatérítést (cashback) fizetnek az ügyfeleiknek, ami közgazdaságilag kamatnak felel meg. Mindeközben természetesen az EU-n kívül is reagál a fejleményekre, Brazília és India például nem alkalmaz ilyen megkülönböztetést, ami a kontinensünket versenyhátrányba hozhatja.
Nyitókép forrása: Skorzewiak / depositphotos.com
