A 2010-es évek jóléti gazdaságpolitikai találmánya az alapjövedelem, amely nem csupán a jövedelembiztonságot és a jobb közérzetet hivatott biztosítani, hanem munkavállalásra és még több munkára kellene, hogy ösztönözze a felnőtt népességet. Mind a jövedelembiztonság, mind a termelékenység érzékeny kérdéssé vált a jelenlegi válságos időben, amelyet a hamarosan megrendezésre kerülő konferenciánk is érint jeles hazai üzleti vezetők részvételével.
A két évvel ezelőtt befejeződött finn kísérlet havi 560 eurós alapjövedelemmel megbukott a hatékonyság és munkára ösztönzés vizsgálatán. Idén Németországban indult el hasonló kísérlet 1200 euró havi jövedelemmel. Posztszocialista országbeli történelmi tapasztalatokkal a hátunk mögött nem lenne okunk meglepődni, ha ez a kísérlet sem sikerülne, hiszen hasonlóan garantált volt a minimális jövedelem ráadásul kötelező munkahellyel egybekötve a tervgazdaság alatt, csak azt akkor inkább kapun belüli munkanélküliségnek nevezték a közgazdászok. Ráadásul a termelékenyektől lecsípett és az alulfoglalkoztatottak felé átcsoportosított bérjövedelem hosszú távon a szocialista gazdaságok lemaradását eredményezték termelékenységben, nemzeti jövedelemben és technológiai színvonalban. De vajon van-e olyan mértékű alapjövedelem, amely kielégíti a munkára és termelékenységre ösztönzés elvárását is?
Mennyit ér először is Finnországban havi 560 euró vagy Németországban havi 1200 euró? Teljes állás, azaz 8 órás munkanappal és 20 munkanapos hónap mellett a 2021 januárjától 9,5 eurós német minimálbér havi szinten 1520 eurós minimális munkajövedelmet eredményez. Részmunkaidő esetén napi 4 órában ennek a felét, 760 eurót. Vagyis azt kell megállapítanunk, hogy 1200 euró havi alapjövedelem Németországban versenyképes a minimálbérrel. Finnország esetében nincs általános minimálbér, hanem ágazati szintű béralkukból vezetik le az elvárt fizetendő béreket. A legrosszabbul kereső negyede a finn munkavállalóknak 1190 és 2480 euró között keres havonta. Így tehát az 560 eurós finn alapjövedelem elmarad a legalacsonyabb, 1190 eurós keresettől is, annak kevesebb mint felét biztosítva. Noha a kísérletektől azt várják, hogy a háztartások az alapjövedelem hatására bátrabban vállalnak kockázatot, vesznek fel hitelt, stabilizálni helyzetüket a jobb állások érdekében vagy éppen képesek lesznek megtakarítani, szolgálva ezeken keresztül nem csak jólétet és jól létet, hanem a gazdasági növekedést is. Két hipotézissel élhetünk, hogy ez a tervgazdaságban vagy a finn kísérletben miért nem működött: 1. az emberek lustává válnak a biztos pénz mellett; 2. az eddig alkalmazott garantált jövedelmek nem érték el a kritikus tömeget ahhoz, hogy gondtalanná tegyék az embereket, akik ettől hatékonyabban, innovatívabban, örömmel dolgoztak volna.
Az alapjövedelem témájától függetlenül érdekes megfigyelést tett az amerikai Economic Policy Institute az amerikai termelékenység és fizetés közötti olló kinyílásáról, amelyet termelékenységi-fizetési szakadéknak neveztek el.
Forrás: EPI
A termelékenység és bérek között kialakult szakadék jól mutatja azt, hogy az USA-ban az 1970-es évektől kezdve a munkavállalóknak már valamiért nem volt olyan fontos, hogy a termelékenységük növekedésével lépést tartson a bérük emelkedése. Nyilván ennek rengeteg magyarázata lehet a munkaerőpiaci alkupozíciókat alakító tényezőket tekintve, de ami az alapjövedelem szempontjából lényeges, hogy egy bizonyos bérszint felett, nem csupán tovább dolgoztak a munkavállalók, hanem folytatódott a termelékenységük dinamikus növekedése, miközben a bérszint változása egy jóval lassabb trendre tért át. Tegyük fel tehát, hogy az 1970-es évek óta minimálisan emelkedett amerikai reálórabér már elfogadható a munkavállalók számára abban a tekintetben is, hogy hajlandóak ettől függetleníteni a termelékenységüket, munkakedvüket és kreativitásukat. 2019-ben a medián (tehát nem az átlag, hanem a társadalom közepén lévő) órabér az amerikai 19,14 dollár volt minden ágazatot egybe véve, ami 2019 év végi euró dollár árfolyamon 17,04 euró/munkaóra. (Bizonyos munkák esetén ez akár a 60-70 dollárt elérte, például cégvezetők, közigazgatási vezetők, marketing munkák, pénzügyi tanácsadók stb. Az amerikai minimálbér államonként eltérő, 7,25 és 15 dollár/óra között mozog.) Ha ezt a 19,14 dollárt átszámoljuk euróba és havi bérre, akkor teljes állásban 2726 eurónak (körülbelül 982 ezer forintnak, félállásban pedig 1363 eurónak (nagyjából 491 ezer forintnak) feleltethető meg, ami az amerikaihoz képest hasonlóan fejlett német és finn gazdaságban releváns és irányadó szám. E tekintetben tehát a német 1200 euró/hó már közelíti egy napi 4 órában dolgozó számára elfogadható jövedelemgaranciát.
Egy dolgot azonban ne felejtsünk el. Az amerikai órabér csak azoknak jár, akik dolgoznak. A munkanélkülieknek, inaktívaknak, egyetemistáknak stb. nem. Vajon elbírja-e a gazdaság azt, ha a 16 és 64 éves korosztályban 60-75 százalékos foglalkoztatottsági arányú európai társadalmak a maradék 25-40 százaléknyi aktív korúnak egy félállású foglalkoztatásnak megfelelő medián bért fizetnek ki? Vajon mi történik a magasabb ágazati szintű medián órabérrel rendelkező munkahelyeken termelékenység szempontjából, ha ott a társadalmi újraelosztás miatt csökken a nettó fizetés? Visszafogják-e a termelékenységüket a legmagasabb bérű és egyben legtermelékenyebb ágazatok? Erre még a szelektív német kísérlet sem fog választ adni, de elég csak elővenni a piacgazdaságként működő NSZK és a tervgazdaságként megbukott NDK között kitágult fejlődési szakadék történelmi tapasztalatait. A relatív hatékonyságromlás, lemaradás és versenyképességvesztés a mindenkinek „alapjövedelem-szerűen” bért juttató NDK kárára egyértelmű.
