Az elmúlt időszakban mindannyian érzékeljük, hogy a globális világrend repedezik. A többoldalú nemzetközi megállapodások egyre gyakrabban válnak súlytalanná, a diplomácia nyelvét egyre nyíltabban váltja fel az erődemonstráció, és az erősek kíméletlenül érvényesítik érdekeiket. Ebben a bizonytalansággal és geopolitikai átrendeződésekkel terhelt légkörben jelent meg XIV. Leó pápa első, Magnifica humanitas (A csodálatos emberiség) című enciklikája. Ha valaki azt várta, hogy a katolikus egyház feje 2026-ban csupán fellegekben járó, naiv közhelyeket ismételget majd a békéről és a mesterséges intelligencia veszélyeiről, az hatalmasat téved. A pápai írás egyenesen a világpolitika asztalára csap és rendkívül értékes muníciót szolgáltat mindenkinek, aki a szabályokon alapuló nemzetközi rend védelmében lép fel.
XIV. Leó nem a fellegekben jár. Egyenesen feltárja a 21. század legégetőbb társadalmi-globális problémáit, és egy olyan nemzetközi politikai valóságot elemez, amely ma mindannyiunk bőrére megy. Pontosan ez a húsba vágó, kellemetlen tisztánlátás az, amit a hatalom (ami, az enciklika egyik legtöbbször előforduló kifejezése!) birtokosai gyakran nem akarnak megérteni. Nem véletlen, hogy az idei évben maga Donald Trump is egyre élesebb hangnemben támadta az egyházfőt. A közösségi médiában és a sajtóban „nagyon liberális embernek” (very liberal person) nevezte XIV. Leót, aki szerinte „nem végez túl jó munkát” (not doing a very good job), „gyenge a bűnözéssel szemben” (weak on crime), „borzalmas a külpolitikában” (terrible for foreign policy), és egyenesen „a radikális baloldal kedvében jár” (catering to the Radical Left). De vajon tényleg ezt a képet erősíti az írás és egy modern baloldali, gyenge utópia lenne az enciklika üzenete? Épp ellenkezőleg. Trump vádjai – és az arra rezonáló politikai táborok – tökéletes állatorvosi lovai annak a cinikus világképnek, amit a pápa ízekre szed írásában. Amikor a volt elnök „borzalmas külpolitikát” emleget, valójában azt kéri számon, hogy a katolikus egyház feje nem hajlandó a világot puszta tranzakcionális üzletként, a nyers érdekek piacaként kezelni. A pápai kiállás a nemzetközi jog és a béke mellett nem valamilyen „radikális baloldaliság”, hanem az évezredes természetjogon és az emberi méltóságon alapuló, legősibb keresztény tanítás. De mit is mond pontosan a Vatikán erről a fajta hatalmi logikáról, a Realpolitik-ról? Milyen a jó realizmus, és miért védi a pápa foggal-körömmel az ENSZ-t és az emberi jogokat?
A cinizmus nem realizmus, hanem a felelősség elhárítása
A kortárs politikai közbeszédben a világ aktuális problémái nyomán rendkívül divatos „realistának” lenni. A hangadók azt mondják: a béke utópia, a nemzetközi jog elavult illúzió. A konfliktus az emberi természet része, a nap végén pedig mindig csak a nyers erő számít. Az enciklika ezt a hozzáállást kíméletlenül ízekre szedi. XIV. Leó nevén nevezi a jelenséget: ez a Realpolitik, amely valójában a haszonelvűség (utilitarizmus) és a morális relativizmus szerelemgyereke. A dokumentum rámutat, hogy ez a fajta „realizmusnak álcázott” cinizmus és beletörődés nem más, mint a morális felelősség alóli kibúvó. Amikor a hatalom birtokosai a békét és a párbeszédet irracionálisnak bélyegzik, valójában a saját, pusztán érdekeken és katonai vagy gazdasági erőn alapuló status quo-jukat védik. (204-209. pontok) A nemzetközi kapcsolatok elméletében (IR) ez a szemlélet a strukturális vagy offenzív realizmushoz áll közel (gondoljunk John Mearsheimer vagy Kenneth Waltz elméleteire). Ez az iskola azt hirdeti, hogy a nemzetközi rendszer anarchikus jellege miatt az államok elkerülhetetlenül egymás torkának esnek, és a túlélés egyetlen záloga a hatalom maximalizálása. A pápa szerint azonban ez a fajta elméleti keret valójában determinisztikus vakság. Egy olyan belső narratívát normalizál, amely önbeteljesítő jóslatként sodorja a világot a katasztrófa felé.
Mégis akkor mit tud kínálni? Semmiképp sem egy konfliktusmentes, virágos rétet vizionál válaszként. Nem a földi paradicsomot szeretné elénk vetíteni valamilyen utópista kereszténységként. Sokkal inkább helyette bevezeti az „egészséges realizmus” (healthy realism) fogalmát (213. pont). Mi az éles különbség? Az egészséges realizmus is pontosan látja a geopolitikai érdekeket. Érti a hatalmi dinamikákat, és elismeri az emberi természet esendőségét. Nem ringatja magát illúziókba, utópiába. De – és ez a lényeg – nem mond le a világ megváltoztatásáról. A világgal kapcsolatos tisztánlátást az objektív erkölcsi rend és a közjó (bonum commune) szolgálatába állítja.
Ha a mélyére nézünk ennek a gondolatnak – és ez az előttünk álló tudományos viták kezdete csupán –, akkor itt talán a klasszikus realista (mint Hans Morgenthau munkássága) és a modern institucionalista, illetve konstruktivista elemek egyfajta keresztény szintézise rajzolódik ki előttünk. Morgenthauhoz hasonlóan a pápa is tisztában van az emberi természetben lakozó „animus dominandi”-val, a hatalomvággyal. Ám a neorealistákkal ellentétben elutasítja, hogy a nemzetközi politika mentes legyen az erkölcsi ítéletektől. Az egészséges realizmus a természetjogból indul ki: abból az alapvetésből, hogy léteznek egyetemes, minden embert és államot kötelező normák. Ezen a ponton az enciklika a konstruktivista IR-elméletekkel fog kezet (például Alexander Wendt híres tételével: „Az anarchia az, amit az államok csinálnak belőle”). A pápa szerint a nemzetközi rend nem egy megváltoztathatatlan fizikai törvényszerűség, hanem emberi kapcsolatok, értékek és döntések hálója. Ha a nemzetközi kapcsolatokat kizárólag a fegyveres elrettentésre alapozzuk, akkor az anarchia pusztítóvá válik. Ha viszont a társadalmi szeretetet és a szolidaritást állítjuk a középpontba, akkor a kényszerű kölcsönös függőséget képesek vagyunk tudatos szolidaritássá alakítani. Ez az egészséges realizmus nem elméleti absztrakció. A történelemben a keresztény ihletésű politikai mozgalmaknak mindig is ezen a keskeny mezsgyén – a morális elvek és a kőkemény reálpolitikai realitás határán – kellett lavírozniuk. Ezért a pápa a kőkemény valóságismeretet arra használja, hogy a diplomácia útjait keresse, ne pedig a háborút és az elnyomást normalizálja. Ehhez pedig kinyújtja mindkét kezét a liberális institucionalizmus felé is.
A nemzetközi jog védelmében
Ma a szemünk előtt omlik össze a második világháború után felépített multilaterális, intézményeken és szabályokon nyugvó világrend. Az erősebb diktál. Az enciklika (202. bekezdés) vészjóslóan állapítja meg: a nemzetközi jog erejét kezdi felváltani „a hatalom ad jogot” („might makes right”) barbár elve. Ez ellen a katolikus egyházfő a leghatározottabban fellép. XIV. Leó, visszanyúlva egészen XII. Piusz és XXIII. János örökségéig, egyértelművé teszi: ha a nemzetközi rend az erősek előnyére épül, az elpusztítja a nemzetek közötti bizalmat. Az egyház nem azért áll ki a nemzetközi jog, az ENSZ és más nemzetközi szervezetek mellett, mert ezek az intézmények hibátlanok lennének. Dehogy. Azért áll ki mellettük, mert ezek az eszközök kellenek ahhoz, hogy felépítsük a „szeretet civilizációját”. Azért áll ki mellettük, mert az emberi jogok rendszere és a nemzetközi jog intézményesülése az egyetlen gát a nyers erőszakkal szemben.
Sokan elfelejtik, de az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata mélyen gyökerezik a katolikus társadalmi tanításban. Az olyan katolikus gondolkodók, mint Jacques Maritain, kulcsszerepet játszottak abban, hogy a világ nemzetei megegyezzenek egy közös etikai alapvetésben. Az, amit ma világi nyelven elidegeníthetetlen emberi jogoknak hívunk, teológiai értelemben az Imago Dei – az Isten képmására teremtett ember – doktrínájának visszatükröződése a jogrendszerben. XIV. Leó erre az örökségre támaszkodva figyelmeztet: ha engedjük, hogy a nemzetközi jogot felváltsa a nyers érdekérvényesítés, azzal magát az emberi méltóságot szolgáltatjuk ki az aktuális hatalmasok kénye-kedvének. A friss pápai enciklika éppen ezért nem a mesterséges intelligenciáról, vagy a hatalompolitikáról szól elsősorban, hanem az egyház társadalmi tanításának megújítása az adott körülmények között.
Éppen ezért a szolidaritás és az emberi testvériség, nem valami szentimentális frázis. A társadalmi szeretet kőkemény intézményes valóság. Már Ferenc pápa Fratelli Tutti (2020) enciklikája is pont erre mutatott rá: az emberiség egyetlen közösséget alkot, ezért a politikának, a gazdaságnak és a nemzetközi kapcsolatoknak az emberi méltóságot és a közjót kell szolgálniuk, nem pedig az önérdeket vagy a hatalmi logikát. XIV. Leó pedig kimondja: hatékony szervezetek kellenek, amelyek megvédik a globális közjót anélkül, hogy bedarálnák a helyi identitásokat (34. bekezdés). Mert ahol nincs jog, ott csak az erőszak marad.
Emberkép a 21. században: Bábel vagy Jeruzsálem?
De hogyan kapcsolódik össze a politika és az egyház teológiai világképe? A Magnifica humanitas két bibliai képet állít szembe egymással (7-10. pontok). Bábel tornyát és Jeruzsálem újjáépítését.
Bábel a technokrata gőg és a hatalmi arrogancia szimbóluma. Ahol egyetlen irányvonal van, a különbözőséget – a gigabájtok uralta korszakban – legyalulják a hatékonyság oltárán, az embert pedig puszta számadattá, erőforrássá redukálják. Ez a Realpolitik logikája: az erő és a kontroll bűvölete, amely nem ismer egyetemes jogokat, csak érdekeket.
Jeruzsálem újjáépítése Nehémiás könyvében viszont az egészséges realizmus metaforája. Ott a romok között mindenki megkapja a maga kis falszakaszát, amelyért áldozatot hoz. A közös felelősségvállalásról, a szubszidiaritásról és a szolidaritásról szól ez a metafora. Arról, hogy a különbségekből hogyan építhető fel újra a közösség és a jog uralma.
A keresztény emberkép határozottan üzeni: az ember egyszeri és megismételhetetlen, csodálatos teremtmény, méltósága végtelen. És éppen a határaink, a sebezhetőségünk és az esendőségünk – amit a Realpolitik gyengeségnek tart – tesznek minket képessé az együttérzésre és a valódi közösségalkotásra. Ezért is lesz a következő évek kulcskérdése az arról való közös gondolkodás, hogy mi és ki az ember – e tekintetben pedig a legreálisabb alapokat a kereszténység szolgáltatja számunkra. Ez pedig elvezet minket a nemzetközi szervezetek valódi jelentőségéhez. Miért építünk falakat Jeruzsálemben Nehémiással, és miért hozunk létre olyan globális fórumokat, mint az ENSZ? Nem azért, mert azt hisszük, hogy földi paradicsomot vagy bábeli, sebezhetetlen szuperstruktúrákat tudunk alkotni. Épp ellenkezőleg: az egészséges realizmus tudja, hogy az ember esendő, a hatalom pedig hajlamos a torzulásra. A nemzetközi szervezetek és a multilaterális egyezmények nem a tökéletesség bábeli tornyai, hanem a közös sebezhetőségünk által kikényszerített védvonalak. Olyanok, mint Nehémiás falai: a romokból építjük őket, közösen, egymásra utalva, hogy megvédjük a leggyengébbeket a nyers erőszaktól. A nemzetközi jog nem egy naiv álom, hanem a kollektív túlélésünk legrealistább eszköze.
XIV. Leó enciklikája ezáltal nem egy pesszimista utópia, vagy egy modern technológia elleni „luddita” kiáltvány, de nem is egy hurráoptimista röpirat. Egy nagyon is racionális, reménnyel teli hívás. Választhatunk. Tétlenül nézhetjük, ahogy a Realpolitik cinizmusa lebontja a nemzetközi jogot, építhetjük Bábel tornyát, ahol a digitális és politikai hatalom elnyomja a gyengét, és a puszta erő diktál. Vagy dönthetünk úgy, mint Nehémiás. Kimegyünk a romok közé. Visszanyúlunk az emberi jogok és a katolikus társadalmi tanítás szilárd alapjaihoz és használjuk az eszünket, az AI-t, a nemzetközi diplomáciát. És elkezdjük újra összerakni a falakat, hogy egy élhető, emberi és igazságos világot építsünk. „A szeretet civilizációja nem egyetlen látványos gesztusból fog kialakulni, hanem azoknak a kicsi, de kitartó hűségnyilvánításoknak az összességéből, amelyek védőbástyaként szolgálnak az embertelenné válás ellen.” (213. pont)
Nyitókép forrása: depositphotos.com
