A Kádár-korszak kultúrpolitikája és Aczél György rendszere az új intézmények többarcúságát teremtette meg. Az úgynevezett szövetségi politikában az értelmiség kontrollja gyakorta olyan szervezeteken keresztül érvényesült, melyek egyszerre voltak gazdasági szereplők, a pártideológia közvetítői és cenzúraszervezetek. Az Országos Rendező Iroda rendszerváltást közvetlenül megelőző botránya mint cseppben a tenger mutatja meg egy ideológiai szempontból kiürülő rendszer mohóságát. Azt, amire oly jól illenek Márai Sándor szavai: „Senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”
Aczél György, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottságának tagja a Bizottság 1956. november 11-i ülésén elismerte, hogy a pártnak nincs tömegbázisa. Ez a felismerés lett az új stratégia kiindulópontja. A vezetés számára világossá vált, hogy a rendszer stabilizálásához nem elegendő az erőszak, szükség van bizonyos társadalmi csoportok megnyerésére vagy legalább semlegesítésére. Kiemelt jelentőséget kapott az értelmiséggel való viszony rendezése. Kádár 1957 júniusában úgy fogalmazott: bár nem szerencsés túlhangsúlyozni fontosságukat, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ha az értelmiség megszólal, sokan követik. Aczél néhány nappal később már azt hangsúlyozta, hogy az értelmiség túlnyomó többségével együtt lehet és együtt is kell dolgozni, mert a jövő szempontjából döntő szerepük van.
E helyzetértékelésből bontakozott ki az úgynevezett „szövetségi politika”, amely a Kádár-korszak önértelmezésének egyik központi fogalmává vált. Megjegyzendő, hogy e politika hangsúlyozása, az ezzel kapcsolatos propagandisztikus narratíva paravánja mögött történt a véres leszámolás: a letartóztatások, kínzások, statáriális és konstruált perek tömege, amelyek lényegesen kisebb hangsúllyal szerepeltek a korabeli híradásokban.
Szintén fontos fejleménye volt az 1956 utáni kornak, hogy az egykori ÁVH vezető és beosztott dolgozói közül számos személyt a kádári vezetés a kultúra, a sport és az üzleti élet (gyakran a külkereskedelem) területén alkalmazott tovább. Az államvédelem és az ún. impexek kapcsolatára a közelmúltban derített fényt alapos kutatásaival Borvendég Zsuzsanna, míg régóta jól ismert példák az ilyen átalakulásokra Komlós János és Kardos György pályafutása. Korábban mindketten az államvédelem szolgálatában álltak, előbbi a Mikroszkóp Színpad, utóbbi a Magvető Könyvkiadó vezetését kapta új feladatául. Természetesen szinte minden olyan területen megtalálhatók voltak az egykori ÁVH szakemberei, amelyek az állami bevételeken túl piaci bevételekre is számíthattak, illetve állambiztonsági szempontból (például a külföldiek belföldi kapcsolatainak felderítése szempontjából) is fontosak lehettek. Így az impexek világán, a kultúrán és a szórakoztatóiparon kívül érintett területnek tekinthető az idegenforgalom, a szállodaipar és a divatipar is.
Az új politikai direktíva már nem pusztán a potenciális ellenfelek nyílt felszámolása volt, hanem a társadalom arra hajlandó részével egyfajta együttműködés kialakítása is. Ez azonban nem jelentette egyenrangú felek szövetségét, inkább a társadalom kezelésének új, hatékonyabb és rejtettebb módszerét.
E folyamatban nagy szerep hárult a kultúrára és az azt irányító szervekre. Ezek a szervek azonban gyakran többféle funkcióval is rendelkeztek. Közbülső közeget képeztek az alkotók, művészek és a közönség között, ezáltal alapvető cenzúrafeladatokat láttak el. Szervezték is a kulturális életet, így közvetítve a párt ideológiai megfontolásait a társadalom felé. Nem utolsó sorban gazdasági szereplők is voltak, amelyek ugyan jelentős állami dotációval, nem piaci viszonyok között működtek, azonban nem csekély bevétellel rendelkeztek a kultúra fogyasztóitól, a társadalom tagjaitól is.
A Kádár-korszak kultúrpolitikáját bizonyos enyhülés jellemezte, amelyet a közbeszédben az Aczél György nevéhez kötött „Tiltott–Tűrt–Támogatott” hármas rendszere foglalt össze. Ez a besorolás határozta meg, mi jelenhetett meg, mi működhetett korlátozottan, és mi részesülhetett állami támogatásban.
Ebben a struktúrában kulcsszerepet töltött be az 1958-ban létrehozott Országos Rendező Iroda (ORI), amely 1991-ig működött. Szervezetileg az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság keretén belül látta el feladatait. Fennállása alatt szoros együttműködést alakított ki a még 1954-ben alapított Magyar Cirkusz és Varietével (MACIVA), amelynek székhelye a Báthory utca 10. szám alatt volt. Ebben az épületben működött többek között az a vetítő is, amelyben az MSZMP vezető funkcionáriusai, így maga Kádár János is, előzetesen megtekinthettek bizonyos filmeket, azt mérlegelvén, hogy azok tartalmuk szerint a dolgozók tömegei elé bocsáthatók-e.
Az ORI a könnyűzenei koncertek és más műsoros előadások szervezésének állami monopóliumának letéteményeseként működött: engedélyezte a fellépéseket, szervezte a turnékat, és rajta keresztül történt a művészek díjazása is. Jogi személyként, költségvetési szervként, a kulturális tárca közvetlen felügyelete alatt látta el feladatait. A könnyűzenei életben meghatározó szerepe volt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Nemzetközi Koncertigazgatóság és az Országos Szórakoztatózenei Központ mellett.
Az ORI a komolyzenei területen működő Filharmóniával és a Nemzetközi Koncertigazgatósággal együtt vált ki az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóságból. A Filharmónia egyébként a magán hangversenyrendező cégek felszámolása után, 1952-ben létrehozott állami vállalat volt, amely korábban szintén az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság keretében működött.
Az ORI teljes önállóságát 1964-ben nyerte el. Első igazgatója Lakatos Éva volt. Az iroda nemcsak szervezőként működött, hanem a könnyűzene feletti ellenőrzés egyik fő eszköze is volt, mivel a fellépések és a kifizetések rajta keresztül zajlottak, a cenzúra gyakorlati megvalósítása is itt összpontosult. Székháza a budapesti Vörösmarty tér nyugati oldalán állt. Az épületet 2005-ben lebontották.
A nyolcvanas évek végén az úgynevezett „ORI-botrány” rendítette meg az intézmény tekintélyét. Mivel a fellépési díjakat államilag szabályozott felső határ korlátozta, az ORI vezetői különféle kerülőutakkal növelték a népszerű előadók jövedelmét. Nyugdíjasok és más civilek nevére utalt összegeket, amelyeket végül a művészek vettek fel. A gyakorlat éveken át rejtve maradt, ám az 1988-as Interpop fesztivál után a vizsgálatok és sajtóbeszámolók nyomán napvilágra került.
A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság (KNEB) jelentős pénzügyi visszaéléseket tárt fel. Jegybevételek kerültek magánbetétkönyvekbe, indokolatlanul magas honoráriumokat fizettek ki hozzátartozóknak és idős, formálisan alkalmazott személyeknek. Amint a vizsgálat megállapította, például 1984 szilveszterére, az OKISZ Labor által megrendelt és kifizetett műsorokból 5,7 millió forint értékű jegyet adott el az ORI, ám az összeg különböző magánszemélyek betétkönyveibe vándorolt. A KNEB vizsgálata állítólag arra is fényt derített, hogy az OKISZ Labor egy nyugdíjas alkalmazottja 958 000 Ft honoráriumot kapott az Országos Rendező Irodától. Figyelemreméltó, hogy az 1980-as évek közepén Magyarországon az átlagfizetés nagyjából évi 80 000 forint volt. A Népi Ellenőrzési Bizottság még egy sor nagy összegű szabálytalan kifizetésre bukkant.
Az OKISZ Labor nyugdíjasa egyébként foglalkozott még az 1978-ban elindult Márka-kupak akcióval is, amelynek keretében 50 darab üdítőitalos kupaknak a Budapest, VI. kerület Hegedű utca 9. szám alatti pincében történő leadása esetén Márka-sorsjegyet adtak, a sorsolás fődíja pedig egy Lada személygépkocsi volt. A szocialista vállalatok reklámköltségvetésükből gyakorta szponzorálták az ORI által szervezett rendezvényeket is, így a Rendezőiroda a legkülönbözőbb helyekről (állami költségvetés, állami vállalatok reklám kerete, jegybevétel) jutott jelentős forrásokhoz, amelyekből egy viszonylag szűk kör részesült. Többnyire olyan személyek, akik adott esetben egyszerre több intézménnyel, szocialista vállalattal, szövetkezettel álltak jogviszonyban. Ennek a hálózatnak a kutatása legalább annyi tanulsággal járna, mint az egykori impexek világának feltérképezése.
A KNEB vizsgálatról a Kossuth Rádió 168 óra című rádióműsora is beszámolt, majd a következő héten a főszerkesztő, Mester Ákos közleménnyel kezdte a műsor 19. évfolyamának 2. számát. Elmondta, hogy a szerkesztőségben előző nap egymás között is vitatkoztak arról, folytassák-e a témát vagy sem, és végül abban állapodtak meg, hogy bár rendelkeznek újabb riportfelvételekkel, nem teszik közzé azokat. Úgy ítélték meg, hogy a történtek pontos tisztázása nem az ő feladatuk, ezért az úgynevezett ORI-botrányra csak akkor térnek vissza, amikor azok az illetékesek is elvégezték a maguk munkáját, akik várhatóan átveszik a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság jelentését további vizsgálódás céljából, hogy kiderüljenek a tények, akár mentő, akár súlyosító körülmények.
Hogy a pártállami időkben a pártközpontból történt-e operatív beavatkozás a szerkesztőség munkájába vagy sem, azt éppúgy csupán találgathatjuk, mint azt, hogy egy ilyen esetleges interveniálásnak vajon az volt-e az oka, hogy az ügy fontos állami, esetleg államvédelmi beosztásban egykor dolgozó elvtársakat is érintett. A botrány mindenesetre súlyosan megtépázta az ORI hírnevét.
A rendszerváltás küszöbén az intézmény elveszítette monopóliumát és pártállami kiváltságait. 1989–1990-ben még megpróbált alkalmazkodni a kialakuló piacgazdasági viszonyokhoz, de a kulturális kormányzat végül miniszteri biztost nevezett ki az élére, majd 1991 nyarán feloszlatta az irodát. Az ORI megszűnésével lezárult a könnyűzenei élet központi, állami irányításának egy meghatározó fejezete. Sorsa egyúttal szimbóluma a pártállami alapítású intézmények azon részének, amelyek a rendszerváltás időszakában kimúltak. Bizonyos szervezetek azonban átalakulások, privatizáció, a piaci viszonyokhoz való kényszerű alkalmazkodás útján tovább éltek. Az intézményi túlélés kérdésétől eltekintve is fennmaradt azonban bizonyos kapcsolatrendszer, amely új, gyümölcsöző, és a politikától immár formálisan független vállalkozásokban manifesztálódhatott.
Nyitókép: Vörösmarty tér, az ORI (Országos Rendező Iroda) székháza. A falburkolat Majoros János keramikus alkotása (1971). Forrás: Fortepan / Középületépítő Vállalat – Kreszán Albert – Koczka András – Kemecsei József
