A nemzetiszocialista jogfelfogás a jogot a német eszmetörténet bizonyos hagyományait radikalizálva fosztotta meg viszonylagos önállóságától, és egyértelműen a politikai akarat szolgálatába állította. A törvény többé nem korlát, hanem eszköz lett a hatalom kezében. Ez a szemlélet azonban nem tűnt el egészen 1945-ben, hanem időről időre új formában kísért.
Történeti, eszmetörténeti előzmények
A nemzetiszocialista jogkoncepció kialakulását a XIX–XX. század fordulójának német jogfilozófiai és társadalmi folyamatai készítették elő. A századforduló meghatározó irányzata a neokantiánus jogbölcselet volt, amely két markáns irányban fejlődött. Kant etikájában a kategorikus imperatívusz meglétét feltételezte, úgy vélte, a jogalkotás eleve bizonyos morális-racionális elveket követ. Számára a jogalkotás kevéssé valaminő legiszlatív aktus volt, sokkal inkább a helyes szabályok felismerése és formális rögzítése. Ennek az ideális állapotnak a meglétében bízva lényegében abból indult ki, hogy a pozitív jogrendszer és az etikai megfontolások összhangban állnak, így a jogélet során a legfőbb követelmény jogszabályok betartása és betartatása. Látható tehát, hogy Kant etikája szellemében és logikájában a természetjoghoz áll közel, míg jogfilozófiája a jogpozitivista megközelítések igazolásául szolgálhat. Csakhogy Kant két elgondolása szorosan összefügg és a jog szigorú betartására és betartatására vonatkozó nézetei azon a hipotézisen alapulnak, hogy a pozitív jog rendszere nem mutat lényegi különbséget a morállal, az erkölcsi megfontolásokkal.
Az egyik neokantiánus jogfilozófiai irányzat Kant jogelméletéből kiindulva a formalizmus és pozitivizmus irányába fejlődött, a jogot normatív, formális rendszerként értelmezte. Ez a szemlélet a jogbiztonságot és a normavilág belső koherenciáját tekintette elsődlegesnek, s a jogot autonóm rendszerként kezelte. A másik irány Kant etikájából kiindulva a természetjog felé mozdult, és a jog erkölcsi tartalmait, a jog igazságossági mércéjét tartotta szem előtt. A két irány közötti feszültség – formalizmus és értékelvűség ellentéte – a weimari időszak jogelméleti vitáiban is jelen volt, közvetett módon hozzájárult ahhoz, hogy a jog autonómiájának kérdése a politikai küzdelmek középpontjába kerüljön.
A jogelméleti viták azonban nem választhatók el a weimari Németország társadalmi valóságától. Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer következményeként Németország megalázottsága, a jóvátételi kötelezettségek súlya, a gazdasági instabilitás és az 1923-as hiperinfláció mély nyomot hagyott a társadalomban. A nagy gazdasági világválság 1929 után tovább fokozta a szociális bizonytalanságot, a munkanélküliség drámai mértéket öltött, és a társadalmi különbségek ollója tragikus és végzetes módon szétnyílt. A politikai polarizáció, az utcai erőszak, a paramilitáris szervezetek jelenléte és az államhatalom gyengesége az alkotmányos rend legitimációját is aláásta. A korszak erkölcsi lazulásának és társadalmi széttöredezettségének irodalmi lenyomatai jól érzékelhetők például Alfred Döblin Berlin Alexanderplatz című regényében, amely a nagyvárosi lét brutalitását és kiszolgáltatottságát ábrázolja, vagy a magyar irodalomban Rejtő Jenő Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam című művében, amely ironikus formában, de élesen mutat rá a korabeli európai, ezen belül németországi nyomorra és létbizonytalanságra. E művek a weimari valóság olyan tapasztalatát közvetítik, amely változásért kiáltott, és amelyben sokak számára a liberális-demokratikus jogállam gyengeségnek, nem pedig garanciának tűnt. Ebben a közegben a joggal szemben megfogalmazott elvárás már nem a formális stabilitás, hanem az egység, az erő és a nemzeti megújulás ígérete volt, amelyet a nemzetiszocialista ideológia saját politikai programjába illesztett.
Néhány nemzetiszocialista szerző rövid bemutatása
Tágabb eszmetörténeti kontextus
Elöljáróban érdemes egy kissé tágabb eszmetörténeti kontextusát felvázolni a nemzetiszocialista jogelméletnek, amelynek jellemző vonása volt mindkét neokantiánus törekvés elutasítsa, és amelynek hátterében olyan XVIII–XIX. századi és kora XX. századi német eszmetörténeti rétegek húzódnak meg, amelyek eredeti formájukban nem totalitárius célokat szolgáltak, de később a nemzetiszocialista gondolkodás számára értelmezési és legitimációs forrásként váltak felhasználhatóvá. Előzményként mindenekelőtt Johann Gottfried Herder Volksgeist-fogalma emelendő ki, amely a népet történeti, nyelvi és kulturális közösségként értelmezte. Herdernél a jog nem absztrakt, univerzális konstrukció, hanem a közösség történeti fejlődésének organikus terméke. E gondolat a XIX. századi német történeti jogi iskola német szárnyában – különösen Friedrich Carl von Savigny munkásságában – dogmatikai formát öltött, amikor a jogot a népszellem spontán kibontakozásának tekintette, szembe állítva a racionalista kodifikációval. A történeti jogi iskola különböző irányai ugyan eltérően ítélték meg az állam és a jog viszonyát, de közös volt bennük a meggyőződés, hogy a jog a történeti közösségből nő ki, s nem pusztán törvényhozói aktus eredménye.
E hagyományhoz kapcsolódott Georg Wilhelm Friedrich Hegel etatista állam- és jogelmélete, amely az államot az „erkölcsi eszme valóságaként”, azaz etikai univerzumként határozta meg. Hegel rendszerében az állam nem csupán hatalmi szervezet, hanem az objektív szellem kiteljesedése, amelyben az egyéni szabadság magasabb rendű egységben valósul meg. Az állam így a partikularitások fölött álló egység (Einheit), amely a társadalmi ellentéteket integrálja. A nemzetiszocialista jogelmélet később e gondolatot radikalizálta: az egységet nem normatív-etikai kategóriaként, hanem etnocentrikusan értelmezett politikai-hatalmi homogenitásként fogta fel.
A weimari korszakban Carl Schmitt 1928-ban megjelent Verfassungslehre című műve különös jelentőséggel bírt. Ebben Schmitt a politikai egység (Einheit) fogalmát az alkotmányos lét lényegi elemének tekintette, és hangsúlyozta, hogy az alkotmány nem pusztán normák összessége, hanem a politikai közösség alapvető döntése saját létformájáról. Az egység gondolata nála a politikai rend stabilitásának előfeltétele volt, s ezzel szemben a pluralista-parlamentáris rendszer – amint azt későbbi munkáiban bővebben kifejtette – szerinte a politikai akarat széttöredezését eredményezte. Bár Schmitt weimari munkássága még nem azonos a nemzetiszocialista jogelmélettel, az egység, a döntés és a szuverenitás hangsúlyozása olyan fogalmi keretet adott, amelyet a nemzetiszocialista államelmélet később saját ideológiai céljaira használt.
A nemzetiszocialista jogkoncepció
E különböző előzmények – Herder kulturális népszellem fogalma, a történeti jogi iskola organikus jogszemlélete, Hegel etikai államkoncepciója és Schmitt egységelmélete – együtt alkották azt az intellektuális hátteret, amelyből a nemzetiszocialista jogkoncepció kiindult. A náci reinterpretáció ezekből az elemekből a politikai homogenitás, a vezérelv és a jog autonómiájának felszámolása irányába építkezett, az egységet minden más jogi és intézményi szempont fölé helyezve. Ám most lássuk néhány meghatározó alakját a nemzetiszocialista jogfelfogásnak.
Hans Frank nem akadémiai szereplője volt a Harmadik Birodalomnak, azonban tevékenységével és szemléletével nagy hatással volt a kor jogi gondolkodására és gyakorlatára. Az 1920-as évektől a nemzetiszocialista mozgalom jogásza, 1933 után bajor igazságügyi miniszter volt. 1939–1945 között a megszállt Lengyelország (Főkormányzóság) főkormányzója. Frank elsősorban nem elméleti újító volt, hanem a náci jogrend intézményi és ideológiai megszervezője. Célja egy „német jog” (deutsches Recht) létrehozása volt, amely szakít a római jogi és liberális hagyományokkal. 1936-ban jelentek meg a bíró pozíciójára és feladataira vonatkozó irányelvek, amelyekben Frank követelte, hogy a bíró a Führer akaratához legyen kötve. Álláspontja szerint a bírónak nem az a feladata, hogy a nemzeti közösség felett álló jogrendet érvényesítse, vagy valaminő „általános értékeket”, hanem az, hogy fenntartsa a konkrét nemzeti közösségi rendet, kiirtsa a kártevőket, megbüntesse a közösségellenes viselkedést, és rendezze a közösség tagjai közötti vitákat. Jogi vulgarizmust tükröző nézetei – mint majd látni fogjuk – nagy összhangot mutatnak Hitler eszméivel. Feltehetően már a húszas évektől kezdve eszmét cserélhetett a későbbi Führerrel a joggal kapcsolatos kérdésekről. Gyanítható, hogy a jogról és a jogászságról való nézeteik kölcsönösen hatottak egymásra. Hogy Franknak nagy hatása lehetett Hitler jogkoncepciójára, erre utal az a körülmény is, hogy előszeretettel hivatkozik lengyelországi példákra, amelyeket valószínűleg Frank, Lengyelország főkormányzója osztott meg vele. Frank a korábbi évek évtizedek során a különféle megnyilatkozásaival egyúttal közvetíthette is a hitleri elképzeléseket a Harmadik Birodalom jogászi rendje és akadémiai szereplői felé.
Ernst Forsthoff 1934-ben megjelent Der Totale Staat című munkájában a totális állam elméletét fejtette ki. Forsthoff szerint a modern állam a társadalom egészét átfogó szervező erő, amely nem korlátozható a klasszikus liberális állam minimalista funkcióira. A totális állam a közösség létfeltételeinek biztosítására hivatott, s e feladat szükségképpen kiterjed a gazdaság, a kultúra és a társadalom valamennyi területére. A jog ebben a rendszerben nem korlátozza az államot, hanem annak akaratát közvetíti, az egyéni jogok másodlagosak a közösség fennmaradásához képest. Forsthoff koncepciója a jog totalizálását és az állam elsődlegességét hangsúlyozza, s ezzel elméleti alapot szolgáltat a nemzetiszocialista államfelfogás számára.
Reinhard Höhn – aki az állam népi nemzeti jellegéről értekezett – 1935-ös Rechtsgemeinschaft als Volksgemeinschaft című művében a jogközösséget a népközösséggel azonosította. Álláspontja szerint az állam nem önálló, formális intézményrendszer, hanem a népi-nemzeti közösség kifejeződése; a nemzeti közösség átveszi az állam helyét mint elsődleges integráló erő. A jog nem absztrakt normák összessége, hanem a közösségi élet rendje, amely a nép egységéből fakad. Gondolatmenete rokonítható Ferdinand Tönnies közösségelméletével, amennyiben a Gemeinschaft elsőbbséget élvez a Gesellschaft formális struktúrájával szemben, ám Höhn ezt a különbségtételt politikai és faji tartalommal tölti meg. A jogközösség így nem pluralisztikus társadalmi tér, hanem homogén nemzeti egység.
Otto Koellreutter a vezető, a Führer szerepét állította elmélete középpontjába. Nála expressis verbis jelenik meg a vezérelvű állam, nemzeti jogállam fogalma. A Der Deutsche Führerstaat (1934) című munkájában a Führer személyében megtestesülő egységes politikai akaratot tekintette az állam alapjának. A Grundriss der allgemeinen Staatslehre (1936) rendszerezte a nemzetiszocialista államelmélet főbb tételeit, míg a Führung und Verwaltung (1938) a vezetés és az igazgatás viszonyát tárgyalta a hierarchikus rend keretei között. A Deutschen Verfassungsrecht (1938) a német alkotmányjog új, vezérelvű értelmezését adta.
Koellreutter a „nemzeti jogállam” fogalmát a politikai egység biztosítékaként értelmezte, amelyben végsősoron a Führer döntése a legfőbb jogforrás. Érvelésében felfedezhetők Friedrich Nietzsche elitizmusa, Oswald Spengler kultúrkritikájának, valamint Carl Schmitt elnöki szuverenitáselméletének hatása, különösen a döntés elsődlegességének hangsúlyozásában.
Carl Schmitt szerepe meglehetősen kétarcú. A weimari rendszer egyik legismertebb kritikusa volt, aki a parlamentáris demokrácia működésképtelenségét hangsúlyozta, és a politikai rend stabilizálása érdekében javasolta mind a kommunista párt, mind az NSDAP betiltását. 1933 után azonban alkalmazkodott az új politikai realitáshoz. „A Führer oltalmazza a jogot” (Der Führer schützt das Recht, 1934) című írásában a Führer szerepét a liberális jogi formalizmussal való leszámolást illetően méltatta. Schmitt belépett a náci pártba, és a rendszer egyik meghatározó jogi ideológusává vált. Ugyanakkor a náci vezetés részéről bizonyos bizalmatlanság is övezte, s egyes esetekben interveniált némely üldözött érdekében, ami hozzájárult későbbi háttérbe szorulásához. Schmitt pályája így kettős képet mutat: a weimari alkotmányosság radikális kritikusa és a nemzetiszocialista jogrend legitimálója egy személyben.
A fenti szerzők munkássága együttesen mutatja meg a nemzetiszocialista jogkoncepció lényegét: a jog autonómiájának felszámolását, a nemzeti közösség elsődlegességét, a vezérelv normateremtő szerepét és a liberális jogállamiság elutasítását.
Adolf Hitler nézetei a jogról és a jogásztársadalomról
Végezetül talán nem minden tanulság nélkül való néhány olyan idézetet ismertetni, amelyek közvetlenül is megvilágítják a Harmadik Birodalom vezetőjének a jogról és a jogászságról alkotott eszméit. Ebből a szempontból kiemelkedő forrásnak tekinthető az Adolf Hitler Asztali beszélgetések (Monológok a vezérkari főhadiszálláson 1941–1944) című kiadvány. (Ármádia Kiadó, Budapest, 1999.)
A Szovjetunió elleni német támadást megelőzően Martin Bormann birodalmi vezető kezdeményezte, hogy feljegyzések készüljenek Hitlernek a munkaszünetekben a főhadiszálláson készült beszélgetéseiről. A monológok feljegyzésével Heinrich Heimet bízták meg, aki – túl azon, hogy feladatait igen lelkiismeretesen végezte – jogvégzett személyként a szempontunkból releváns témát illetően is kifejezetten fogékonynak mutatkozott. Különösen érdekes, hogy az egység kérdése is kissé más megvilágításba helyeződik Hitler koncepciójában. A szabályozást illetően az egység nála nem a Birodalom egészére vonatkozó formális azonosságokat jelenti, hanem egy meghatározott politikai akarat maradéktalan érvényesülését. De lássuk a továbbiakban Hitler gondolatait.
„Itt van aztán az a fixa idea, hogy a törvényalkotásnak egységesnek kell lennie az egész Birodalomban. Miért nincsenek csak a Birodalom egyes részeit érintő rendelkezések? Azt képzelik, hogy a jogegység megköveteli: inkább legyen a rendszer rossz és egységes, semmint jó, de nem egységes. Pedig csak azt kell biztosítani, hogy a vezetés áttekinthesse a közigazgatási tevékenységet, és kézben tarthassa a szálakat. (…) A közigazgatásban az eltérés a szabálytól mindig főbenjáró bűn: a kivétel itt ismeretlen fogalom. Ezért hiányzik a bátorság is a közigazgatásból.” (1941. augusztus 2-dikára virradó éjszaka; 49. o.)
„A jogászok úgy védik az alvilágot, mint vadászok a vadat, amelyet aztán az első alkalommal megöltek. A legnagyobb veszély az a nagy fontosság, amelyet az első büntetésnek tulajdonítanak. Ezért volna sokkal jobb egy kiadós verés, mint a szabadság megvonása. Az elítélt a börtönben vagy a fegyházban igazi iskolába kerül. (…) Kezdetben elmondják neki, milyen ostobán kezdte. A további ott-tartózkodás folytatólagos tanulás.” (1942. augusztus 2. este, 51. o.)
„Hogy gyűlölöm a fiktív jogfogalmat! Jogászok Lengyelországban is azok ellen a katonák ellen akarnak fordulni, akik a szomszédos utcákban agyonlőttek hatvan lengyelt, miután egy helyen sebesült németeket mészároltak le. A jogász ilyen esetben ismeretlenek ellen nyújt be keresetet (…), ami persze sehová sem vezet (…) Nem értik, hogy vészhelyzetben más törvények uralkodnak. Kíváncsi vagyok, halálra ítélik-e a fickót (…) Utasítást adtam, hogy azonnal lőjék agyon, ha nem ítélnék el. Az ügyész mindig halálbüntetést kér, a bírák azonban a kétes esetekben állandóan az enyhítő körülményeket keresik, úgyhogy ha a törvény megengedi a választást a halál, az életfogytiglan, a fegyház vagy a börtön között, rendesen a börtönre szavaznak. (…) A jogászok a felelősséget a türelmükért a törvényalkotókra hárítják; ma azonban szabad az út előttük, hogy minden esetben a legszigorúbban járjanak el. Ők mégis maradnak a börtönnél, mert így kisebb a felelősségük. Hiányzik belőlük a bátorság. Jogászi őrület, hogy azok az emberek, akik nem tisztelik hazájuk törvényeit, részesülhessenek a törvény kínálta jótéteményekben.” (1941. szeptember 15-dikére virradó éjszaka, 57–58. o.)
Az idézetek sorát még hosszan lehetne folytatni. A legutóbbinál azonban azért célszerű megállnunk, mert abban egy igen figyelemreméltó elméleti összefüggés nyomára bukkanunk. Legutolsó mondatával ugyanis Hitler lényegében nem mást mondott ki, amit később mint Böckenförde-paradoxon vált híressé. Ernst-Wolfgang Böckenförde, szociáldemokrata, katolikus jogtudós, későbbi alkotmánybíró, 1967-es tanulmányában a következőképp fogalmazott: „A szabadelvű, szekularizált állam olyan előfeltételekből él, amelyeket maga nem tud garantálni.” („Der freiheitliche, säkularisierte Staat lebt von Voraussetzungen, die er selbst nicht garantieren kann.”; Die Entstehung des Staates als Vorgang der Säkularisation, 1967) Más megfogalmazásban: a szabadelvű állam olyan előfeltevésekre épül, amelyeket csak szabadelvűségének feladásával tudna garantálni.
Záró gondolatok
A jog természetével és feladatával kapcsolatos azon viták, amelyek a Harmadik Birodalomban is felmerültek, korunkban is gyakran újra felvetődnek. E folyamatosságnak, vissza-visszatérésnek egyaránt vannak eszmetörténeti és történelmi-politikai okai. Böckenförde az 1950-es években annak a Carl Schmittnek a magántanítványi köréhez tartozott, aki – mint említettük – meglehetősen kétarcú szerepet vitt a Harmadik Birodalom jogéletében.
Egy fogalmat Karl Jaspers egzisztencialista filozófiájából kölcsönözve elmondhatjuk, a történelemben is időről-időre kialakulnak olyan határhelyzetek, amelyből a kiút meglehetősen problematikus, ha e helyzetek nem éppen kilátástalanok. Nem véletlen, hogy a modern terrorizmus korában, a XX. század végének, a XXI. század elejének elméleti diskurzusaiban egyre nagyobb hangsúllyal kerültek előtérbe nem csupán Böckenförde, de Schmitt gondolatai is. Elég, ha csupán a guantanamói erőd ítélet nélkül őrzött, megkínzott fogvatartottjaira gondolunk. Alighanem önmagában már ez is elegendő ahhoz, hogy a nemzetiszocialista jogelmélet néhány princípiumára ne csupán mint egy letűnt kor eszmei relikviájára gondoljunk, hanem mint olyan veszedelemre, amely bárhol, bármikor kísérthet és fenyegethet a jelenben és a jövőben is.
Zenei illusztráció
Nyitókép: 1940, Németország, Berlin, Voss Strasse 6., Új Birodalmi Kancellária (Neue Reichskanzlei), forrás: Fortepan / Lőrincze Judit
