Adalékok a magyar–román történelmi kapcsolatok konstruktív interpretálásához Moldva történelmén keresztül
A magyar és a román történetírás évszázadok óta a konfliktusok és az egymásnak ellentmondó nemzeti narratívák fogságában él. Mégis, ha a modern nacionalizmus felszíni rétegei alá ásunk, olyan közös metszéspontokat találunk, amelyek a kölcsönös ellenségeskedés helyett a sorsközösség alapjai lehetnének. A magyar–moldáv kapcsolatok e tekintetben kulcsfontosságúak: Moldva állami létének hajnalán ugyanis nem az elszigetelődés, hanem a szimbiózis állt. A Moldvai Fejedelemség megalapítása szorosan kötődik a Magyar Királysághoz. Az első fejedelem, Dragoș vajda máramarosi nemes volt, aki Nagy Lajos király hűbéreseként, a magyar korona védnöksége alatt szervezte meg az első államalakulatot a Kárpátoktól keletre, a tatár betörések elleni határvédelem részeként.
1. A magyar bábáskodás: Dragoș és a csángó örökség
Mindenekelőtt meg kell emlékeznünk a Kunországnak vagy Kumániának (Cumania) nevezett hatalmas eurázsiai szállásterületről, amely a kun–kipcsak–szári törzsszövetségek hatalma alatt állt, és amely a Balkhas tótól egészen az Al-Dunáig terjedt, tehát magában foglalta a későbbi Moldva területét is. E sajátos kulturális közeg a XI. századtól a XIII. század közepéig szomszédságban állt a Magyar Királysággal, majd ennek területét mongol vezetéssel az Aranyhorda vette uralma alá. A későbbi moldvai területek korábbi lakossága azonban nem tűnt el nyomtalanul. Sőt, megállapítható, hogy mind Kumánia, mind pedig később az Aranyhorda Magyar királysággal szomszédos területeinek népessége jelentős mértékben olyan közép-ázsiai elemekből állt, akik kulturális és etnikai szempontból nem álltak túl távoli kapcsolatban a honfoglalás korának magyarságától. Pontosan az integrálhatóságnak ezek a tényezői tették lehetővé Kötöny kunjainak magyarországi letelepítését.
Moldva állama tehát nem a semmiből jött létre. A XIV. század közepén a Magyar Királyságnak ugyanis stratégiai érdeke volt egy ütközőzóna létrehozása az Arany Horda ellen. Dragoș vajda „leereszkedése” (a román hagyományban a descălecat) valójában tudatos katonai és közigazgatási misszió volt. Ebben az időszakban a moldvai folyóvölgyekben megtelepedő magyar lakosság – a későbbi csángóknak nevezett magyar népcsoport ősei – jelentős szerepet játszottak az első városok (például Moldvabánya / Baia, Románvásár / Roman) létrehozásában és a gazdaság beindításában, de igen nagy valószínűség szerint magyar eredetű Iași (Jászvásár) és Kisinyov (Kisjenő) neve is.
A csángó magyarok jelenléte Moldvában tehát nem későbbi migráció eredménye, hanem az állam alapításával egyidős jelenség. Ők azok a kulturális közvetítők, akik a katolikus vallást és a közép-európai kézműves kultúrát képviselték az ortodox és sztyeppei hatások kereszttüzében. Ettől teljesen független tény, hogy Erdély felől a későbbi évszázadok során is történt magyar elemek kiáramlása keleti irányba. Ha ezt a perspektívát elfogadjuk, Moldva nem egy „idegen” szomszéd, hanem egy olyan rokon állam, amelynek hagyományaiban ott rejlik a magyar államszervezési minta is.
2. Keresztény szövetség: a Hunyadiak és Ștefan cel Mare
A magyar–moldáv kapcsolatok a XV. században érték el diplomáciai csúcspontjukat, amikor a két állam a közös oszmán fenyegetéssel nézett szembe. Hunyadi János, később Hunyadi Mátyás idején Moldva gyakran a Magyar Királyság legfontosabb szövetségeseként jelent meg. Moldva egyik legjelentősebb uralkodója, III. (Nagy) István (Ștefan cel Mare), bár vívott csatákat Mátyás királlyal (például Moldvabányánál), élete alkonyán alighanem belátta, hogy a keresztény Európa védelmében csak szoros együttműködésben maradhatnak fenn. Mátyás udvara és a moldvai fejedelmi központ között folyamatos volt a diplomáciai és katonai kapcsolat; a magyar és a moldvai lovasság gyakran egymással vállvetve harcolt a szultáni hadak ellen. Ez a korszak bizonyítja, hogy a reálpolitikai és védelmi érdekek képesek voltak felülírni az eddigre már kialakult és rögzült nyelvi és vallási különbségeket.
3. A tatárok sajátos történelmi szerepe
Ez a táj azonban nemcsak Nyugat felé tekintett. Évszázadokon át a „népek országútja” volt, ahol a letelepedett európai kultúra és a magyarral ősibb rétegben rokon sztyeppei nomád civilizáció mélyen összefonódott egymással. Moldva tatár gyökerei nem csupán külső támadások sorozatát jelentik, hanem egy olyan társadalmi réteg megjelenését és folyamatosságát, amely a legmagasabb uralkodói körökig elért. A tatár–moldvai kulturális szintézis szép példája a Cantemir-család.
A név etimológiája önmagában is tanulságos: legnagyobb valószínűség szerint a tatár Khan Temir összetételből ered. A Temir jelentése „vas”, a Kan pedig egyszerre utal a vérvonalra és az uralkodói címre. A család felemelkedése Constantin Cantemirrel kezdődött, fia, Dimitrie Cantemir, II. Demeter moldvai fejedelem (1673-1723) pedig már a kor egyik legműveltebb európai államférfija volt. Dimitrie alakja híd volt: Konstantinápolyban tanult, értette a muszlim világot, miközben latinul írta meg Moldva leírását (Descriptio Moldaviae), és oroszországi száműzetése alatt a felvilágosodás egyik előfutárává vált.
4. A név túlélése: Tyemirkanov mester
A „Khan Temir” örökség nem veszett el, csupán földrajzilag és kulturálisan átrendeződött. A kaukázusi és közép-ázsiai népeknél a név eredeti formája maradt fenn, amit mi sem bizonyít jobban, mint a közelmúltban elhunyt Jurij Tyemirkanov, a világhírű karmester alakja. Tyemirkanov cserkesz (kabard) származása ellenére a nevet és „vasszigort” hordozta, mint az egykori moldvai fejedelmek. Érdekes párhuzam feszül a két történelmi alak között: míg Dimitrie Cantemir az oszmán zene első tudományos lejegyzője volt, addig névrokona a nyugati klasszikus zene egyik legavatottabb tolmácsolója lett.
5. A fanarióta törés: az emlékezet elhalványulása
Ezt a gazdag, többgyökerű fejlődést törte meg a XVIII. században a fanarióta korszak (1711–1821). Miután a Porta bizalmatlanná vált a helyi, európai horizontú családokkal – így a Cantemirekkel – szemben, Konstantinápoly görög negyedéből (Fanar) küldött adóbérlő-fejedelmeket a trónra. Ez a görögösítés jegyében zajló korszak háttérbe szorította a korábbi közös pontokat, a magyar és lengyel kulturális hatásokat és Moldvát, (ha jogilag nem is, ám) gyakorlatilag egy oszmán tartomány szintjére süllyesztette. Az oktatás és az egyház átalakításával marginalizálták a Dragoș-féle magyar alapítású államszervezés emlékezetét, és elvágták azokat a szálakat, amelyek Moldvát a Kárpát-medence és Európa vérkeringésében tartották. A korábbi sztyeppei–nemesi szintézis helyét egy merev, bürokratikus közel-keleti adminisztráció vette át, ami évszázadokra elfedte Moldva valódi, sokszínű szellemi hagyatékát. Ezen az állapoton pedig a fanarióta hagyományokkal leszámoló, modern román nacionalizmus sem segített, sőt az egykori közös hagyományokat újabb keletű mítoszokkal fedte el.
6. Zárógondolatok
Moldva történelme arra tanít, hogy a nemzeti határok a mélyben mindig átjárhatók. Kumánia nyugati végeinek egykori lakói, az államalapító Dragoș vajda, a Hunyadiakkal szövetséges Ștefan cel Mare és a tatár gyökerű Cantemirek ugyanannak a sorsnak a részei, amelyet a fanarióta kor elhomályosított, de eltörölni nem tudott. Ezen közös rétegek felismerése tenné lehetővé, hogy Moldva múltjára ne elválasztó falként, hanem olyan közös fundamentumként tekintsünk, ahol a magyar lovagi kultúra, a román ortodoxia és a tatár pusztai erő egymást gazdagítva találkozott.
Nyitókép forrása: HokuShine / depositphotos.com
