A magyar államhatalom fiumei székhelye
„A palota semmiképpen sem túl nagy,
te vagy az, aki túl kicsi ahhoz, hogy betöltse”
Fiume mint a dualizmus kori Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötője az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt mindvégig kiemelt helyet foglalt el az állam nemzetgazdasági és- politikai célkitűzéseiben és kivételesen nagy elvárások, hatalmi ambíciók fűződtek fejlesztéséhez. A hazai uralmi elitcsoportok tagjai közül többen azt remélték, hogy egy napon majd az osztrák Trieszt versenytársa lehet, ezért a magyar kormányok következetesen arra törekedtek, hogy a világkereskedelembe kapcsolódó Fiume egyszerre szolgáljon „hídként és ajtóként” a világ, valamint Magyarország felé, illetve arra, hogy a magyar kultúrát és az állami szupremáciát az Adria és a Balkán felé közvetítse.
Azaz, hogy „kirakatváros”, szinte Magyarország „második fővárosa” legyen, ahol a külföldről a városba érkezők a magyar állam erejéről, megújulásra, modernizálódásra és fejlődésre kész mivoltáról teljes bizonysággal meggyőződhetnek. Mindebből adódik, hogy a nagyszabású állami beruházások jelentős része a kikötőre, a város infrastrukturális fejlesztésére, valamint a különböző állami intézményrendszerek kiépítésére irányult, de a városkép szükségszerű átformálásával együtt járó szimbolikus térfoglalás ugyancsak hangsúlyos, nélkülözhetetlen elemnek bizonyult.
Az egykori magyar jelenlét legkarakteresebb és mai napig legismertebb szimbóluma a Hauszmann Alajos által tervezett kormányzói palota. Jóllehet, az impozáns épület csak bő húsz évig, 1897 és 1918 között adott otthont a fiumei és magyar–horvát tengerparti kormányzónak és hivatalának. Mindazonáltal a magyar államhatalom legfőbb fiumei képviselője már a 18. század végétől rendelkezett saját palotával a kikötővárosban, amit 1778-ban az Európa-szerte ismert királyi földmérő és építész, Anton Gnamb tervezett.
Az 1780-ra elkészült hatalmi székhelyet a város legforgalmasabb szakaszán, a tenger partján álló Kereskedőház és a szomszédos különálló építmény összekötésével hozták létre, azonban szokatlan kialakításánál fogva a kezdetektől számos kérdést felvetett. A kormányzó lakása az első emeleten kapott helyet, az egykori Kereskedőház első és második szintjén pedig a kormányzói és a titkári irodákat, valamint a tárgyalót, az anyakönyvi hivatalt rendezték be. Ennél fajsúlyosabb problémát jelentettek az épület szerény méretei és előnytelen felosztása. A szűkös és alacsony belmagasságú termek miatt az ugyanis csak korlátozott számú vendéget fogadhatott, ami a nagyobb ünnepélyek, társadalmi összejövetelek, diplomáciai találkozók megtartását, de főleg a kormányzói, valamint az állami tekintély reprezentálását lényegesen megnehezítette.
A fiumei kormányzók Anton Gnamb által tervezett székhelye
Változó korszak, változó igények
Annak ellenére, hogy az évek során kisebb karbantartásokat és felújtásokat végeztek az épületen, a fiumei és magyar–horvát tengerparti kir. kormányzói állás 1870. évi újjászervezésével egyértelművé vált, hogy a palota eredeti formájában alkalmatlan fokozott társadalmi és közigazgatási funkciói ellátására a rohamosan modernizálódó és növekvő kikötővárosban. A palota nagyobb volumenű átalakítását és egy emelettel való bővítését már az 1880-as évek elején kezdeményezte Zichy Ágost kormányzó, ám a sürgősebbnek ítélt építkezések, a régi falak korlátozott teherbíró képessége, az egyéb város- és utcatervezési szempontok, valamint a kormányok financiális gondjai a kivitelezést nem tették lehetővé.
Komplexebb munkálatok ezért csak 1890-ben kezdődtek, amikor Zichy Ágost – Hajnal Antal főmérnök szakvéleményével megerősítve – a homlokzat mielőbbi helyreállítását és egyéb külső munkálatok végrehajtását követelte. Először is azért, mert az épület egyszerű kinézetével egyre inkább elveszett a gombamód szaporodó újabb tervezésű magán- és középületek sorában, másodszor azért, mert rozoga, amortiziálódott, omladozó állapotával nemcsak esztétikai, de közbiztonsági okokból sem felelt meg a kor követelményeinek. A kormányzó felterjesztése ez alkalommal kedvező elbírálásban részült, amiben feltételezhetően közrejátszott, hogy 1891 júniusában az uralkodó Fiumébe látogatott és a palotában szállásolták el.
Az új palota felé vezető úton
Az épület sorsa végül 1892-ben pecsételődött meg, miután a kormányzói poszton Zichyt a fiatal és ambiciózus Batthyány Lajos, a vértanú volt miniszterelnök azonos nevű, 33 éves unokája váltotta fel, aki elég támogatottsággal rendelkezett ahhoz, hogy egy új díszes palota felépítését kezdeményezze. Indítványát az országgyűlés is elfogadta és hamarosan megkezdődtek az előkészületek a régi ingatlan elcserélésére és értékesítésére, illetve egy, a kereskedelemi forgalomtól távolabb eső, aránylag olcsó és minden tekintetből alkalmasabb telek felkutatására.
Fiume közismerten kedvezőtlen földrajzi és talajviszonyai miatt egyik feladat sem bizonyult egyszerűnek, de 1893-ban a kérdésben pozitív fordulat következett be. Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. ekkor egy igen jutányos adásvételi ajánlatot terjesztett be, ami jórészt fedezte a várható költségeket. Így az állam végre megvásárolhatta a Karszt hegység oldalára felkúszó, de a kikötőtől pár perc sétányira fekvő, József főherceg villája melletti, Persich-féle csaknem 10 500 m2-nyi szőlőstelket, ráadásul még azt is megakadályozta, hogy a kinézett telekkel szemközti Vranyczany-birtokot a zágrábi kormány az úgynevezett „fiumei horvát gimnázium” számára megszerezze.
A Persich-telek birtokba vétele a magyar szimbolikus térfoglalás és reprezentáció szempontjából kiemelt jelentőséggel bírt. Egyrészt a fizikai közelség az uralkodócsaládhoz már önmagában felerősítette a magyar állam képviselőjének tekintélyét, a város felé magasodó telek elhelyezkedése az állam és a municípium közti hatalmi viszonyokat a térben is világosan kifejezte. Másrészt az országos közvélemény erőteljesen tiltakozott az ellen, hogy a kormányzói palotával szemben a horvát nacionalizmus fészkeként számon tartott oktatási intézményen a horvát címer díszelegjen.
Éppen ezért az állam mindent megtett az építkezés minél gyorsabb lebonyolítása érdekében. Példának okáért a munkálatok anyagi fedezetét törvényileg és költségvetésileg (sőt, póthitelekkel) is szavatolta, illetve azért, hogy a palota kitüntetett helyét körülbástyázza és annak tengerre néző kilátását, valamint az előtte elhaladó kocsiforgalmat biztosítsa, a szomszédos telkeket is felvásárolta. Úgy vélték, hogy bár financiálisan a palota egyáltalán „nem képez gyümölcsöző befektetést”, a magyar állam és Fiume városának egyaránt büszkesége, aminek segítségével a mindenkori kormányzó képes lesz a magyar államot és kormányt a külföld előtt méltó módon képviselni.
Az építkezés
A kormány pártfogását élvező Batthyány Lajos a kormányzói székhely megtervezésével a kor egyik legismertebb építészeti szaktekintélyét, Hauszmann Alajost bízta meg, akinek nevéhez a budavári királyi, valamint a magyar királyi igazságügyi palotán kívül megannyi reprezentatív épület fűződött. Például a napjainkban a Teréz körút 13. szám alatt található Batthyány-ház is, amit még 1884 és 1885-ben a fiatal gróf édesapja, Batthyány Géza és felesége, id. Batthyány Lajos lánya, Emanuela / Emma építtetett a firenzei Palazzo Strozzi mintájára.
A neoreneszánsz stílus letisztult formái, arányossága és kimért eleganciája bizonyára a kormányzót is megihlette, akinek Hauszmann egy Andrea Palladio modorában, egyszerűen tagolt, kétemeletes, vízvezetékkel, villanyvilágítással és gőzfűtéssel felszerelt, grandiózus épületet tervezett, amit egy tágas, szökőkutakkal, pavilonnal, téli kerttel, istállóval és üvegházzal ellátott Square vett körbe. A palota földszintjét a szolgalakásoknak és a fűtőszerkezetnek tartották fenn, az első szinten azonban már a 300 m2-es felülvilágított hatalmas csarnok és a 180 m2-es táncterem, valamint a fogadótermek, a szalonok és a vendéglakások, a második emeleten pedig a kormányzó magánlakosztálya, a gyermek- és nevelői szobák, a szolgálati személyzet helyiségei, valamint a ruhatárakat kaptak helyet. Bár a kormányzó irodáját és dolgozószobáját szintén az épületben rendezték be, a kormányzóság hivatalnokait, valamint a kormányzósághoz csatolt Tengerészeti Hatóságot és a szigorúan felügyelt postát külön-külön épületekben helyezték el, gondosan ügyelve a reprezentációs és a tisztán adminisztratív funkciók elkülönítésére.
Hauszmann Alajos által tervezett kormányzói palota
A kormányzói palota kivitelezésében az olyan nagyhírű fővárosi vállalkozókon kívül, mint amilyenek a vas- és tetőszerkezetért felelős Schlick-Nicholson cég, a parkettázást végző Neuschloss Ödön és Marcell, az ablakok üvegezésére ajánlkozó Weiss Jakab, az asztalosmunkákkal foglalkozó Müller Rezső, valamint a stukkódíszítéssel megbízott Szabó Antal és az egykori kormányzók portréképeit lemásoló Burger Lajos festőművész voltak. Mi több, Dudits Andor is a kormányzói palotának ajánlotta fel a széles körben ismert, Mária Terézia királynő adománylevelének 1779-ben történt ünnepélyes átnyújtását ábrázoló festményének színvázlatát.
Az építkezésben a fiumei iparosok és mesteremberek ugyancsak fontos szerepet játszottak. Így az építési munkálatokra kiírt pályázatot a Fiumei Kereskedelmi és Iparkamara tekintélyes tagjai, Giuseppe Burger és Carlo Conighi építőmérnökök nyerték el, míg a szobák belső terét Giovanni Fumi, a főlépcsőt, az előcsarnokot és a kormányzó lakosztályát pedig Gualtiero Farfoglia festő- és mázolómesterek készítették el.
A kormány és a kormányzó szándékának megfelelően a munkálatok Hauszmann megbízható kollégái, Jablonszky Ferenc és Tőry Emil építészek, valamint a Tengerészeti Hatóság részéről Huszár József főmérnök felügyelete alatt zajlottak és a gyakori földrengések ellenére is gyors ütemben haladtak. Az építkezés 1893 júliusában épphogy megkezdődött, de nem egészen másfél év múlva, 1894. november 5-én már sor kerülhetett a bokrétaünnepre. A dinamikus lendületet azonban alig két héttel később, november 20-án megtörte a lépcsőház falának beomlása. A katasztrófa tizenkét személy súlyos sérülésén kívül öt munkás életét követelte. A vizsgálatok szerint a balesetet a munkások gondatlansága, és nem műszaki, vagy szerkezeti hiba okozta. Mégis, a szerencsétlenség nyomasztó árnyékot vetett a folytatásra, amit a kormányzó és felesége, id. Andrássy Gyula lánya, Ilona adományai és a károsultak családjait megsegíteni hivatott jótékonysági estélyei sem feledtettek.
Az új palota új ura
A palota nehézmunkáit végül 1896 márciusában, tehát épp 130 éve fejezték be, ám az épület átadása hosszú ideig váratott magára. Eleinte azért, mert a belső és egyéb kiegészítő munkálatokkal még nem végeztek, néhány hónappal később viszont a nagy eseményt már az elmérgesedő politikai viszonyok akadályozták meg. A magyar kormány és a város autonóm jogait védelmező helyiek konfliktusa oda vezetett, hogy 1896 novemberében nem csak Batthyány Lajos mondott le tisztségéről, de példáját Giovanni Ciotta, a város híres podestàja (polgármestere) is követte. A kialakult viszonyokról és a municipális krízis mélységéről sokat elmond, hogy egyesek Batthyány távozását az eltúlzott méretű és indokolatlanul költséges palotával, a munkások balesetével, illetve az építkezésre szánt állami összegek állítólagos eltűnésével kötötték össze. Batthyány és családja tehát sosem költözhetett be az általuk megrendelt épületbe, az elhúzódó közigazgatási válság során pedig még az is felmerült, hogy az évente 30–40 ezer forintot igénylő üresen álló palotát József főherceg vejének, Fülöp orléans-i hercegnek adják el.
A palota mégsem maradt lakó nélkül, hiszen 1897 novemberében Ferenc József a korábbi (1873–1883) kormányzó Szapáry Géza idősebb fiát, Szapáry Lászlót nevezte ki a fiumei magyar közigazgatás élére. Azt a Szapáry Lászlót, aki kilencéves korától gyermek-, és ifjúkora döntő részét a kikötővárosban, egészen pontosan a szűkös és alacsony régi kormányzói palotában töltötte. Bár az ezt követő évek során többször járt Fiumében, a csaknem 14 évvel később visszatérő gróf számára a kikötőváros rohamos fejlődése, valamint a folyamatosan átalakuló városkép különös élmény lehetett.
Többek közt azért is, mert a kikötőbővítésén és a tengerfeltöltéseken kívül az utcákat és a tereket is látványosan újraszabályozták, miközben a korábbi palota helyén az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. 1897-ben átadott impozáns székháza emelkedett, ami mögött immár rendszeres villamosjárat közlekedett. Mindennek ismeretében talán nem teljesen alaptalan az az anekdota sem, amely szerint, amikor Szapáry elképedt az új kormányzói épület gigantikus méretein, Batthyány Lajos az alábbi mondattal reflektált a fiatal gróf meglepettségére: „A palota semmiképpen sem túl nagy, te vagy az, aki túl kicsi ahhoz, hogy betöltse.”
Bálok és felvonulások
A palota hatalmas méreteit azonban egyáltalán nem öncélúan határozták meg. Ellenkezőleg: a tervezés során mindvégig figyelembe vették kiemelt reprezentációs funkcióját, és azt, hogy esetenként akár több száz ember kényelmes befogadására is képes legyen. Ilyenek voltak például a különböző diplomáciai delegációk fogadása, az angol, kínai, török és amerikai tengerészet díszes vendéglátása, a nagyszabású bálok, a humanitárius és karitatív rendezvények, a kiállítások megtartása, illetve az állami ünnepélyek celebrálása.
A palota a helyi lakosság szemében is szimbolizált valamit és nem ritkán konfliktusok színhelyeként jelent meg, amit néhány példa szemléletesen illusztrál. Noha a 19 éves Vitale Manzioni vitorlakészítő valószínűleg minden politikai célzat nélkül, „véletlenül” éppen a palota szomszédságában késelte meg Salamon Péter péklegényt, ugyanez a magyar állammal szemben elégedetlen fiumei autonomistákról, valamint a szociáldemokratákról már nem mondható el. Ahogy több forrás is tanúskodik róla, az utcai tömeg nem egyszer felháborodva vonult a kormányzó székhelye elé, hogy aggályait kifejezze, illetve, hogy jobb megélhetési lehetőségekért és / vagy az általános választójog kivívásáért tüntessen. Persze, az összezördülések olykor kevésbé egzakt célokért is kitörhettek. Így 1904-ben, amikor Roszner Ervin kormányzó (1903–1906) az amerikai tengerészek köszöntésére érkező horvát vendégek tiszteletére a palota ormára a magyar mellé a horvát lobogót is kitűzette. A gesztus az olasz és magyar anyanyelvű helyi lakosság körben erős ellenérzéseket ébresztett, többen a kormányzót tapintatlansággal, közjogellenes cselekedettel vádolták meg.
Az első világháború kitörése előtt a legnagyobb visszhangot kiváltó atrocitásainak azonban az 1913 októberében és 1914 márciusában elkövetett bombamerényletek számítottak. Az előbbit a fiumei irredenták követték el, az utóbbit pedig vélhetően Wickenburg István akkori kormányzó (1910–1917) szervezte meg, hogy az újabb támadással megvádolt szélsőséges olasz politikai nézeteket követő riválisai ellen kellő eréllyel felléphessen.
Impériumváltások és hatalmi átmenetek
Az épület körüli konfliktusok és botrányok a világháborút követően sem szűntek meg. Sokszor idézett epizód például az 1918. október 23-án betörő horvát katonák fosztogatása és a palota felé menetelése, illetve Jekelfalussy Zoltán (1917–1918/1920), az utolsó fiumei kormányzó néhány nappal későbbi, 1918. október 29-én történő szégyenletes „menekülése”. Vagyis az a történet, amely szerint miután Jekelfalussy Wekerle Sándor miniszterelnök telefonos utasítására a palotát, valamint a hozzá tartozó hivatali ingatlanokat a Délszáv Nemzeti Tanács bizottságának átadta, ő maga pedig a hátsó kiskapun, „melyet a korábbi kormányzók egyike-másika átjárásra csak akkor használt, ha barátnőjét akarta éjnek idején észrevétlenül bebocsátani magához”, mindörökre elhagyta a kikötővárost.
A palota ugyanakkor nem sokáig maradt a délszlávok kezében. November 17-én oda az olasz katonaság vezetősége költözködött be, amit a felhúzott horvát lobogók olasz trikolórra cserélése is jelzett. Nyilván az sem meglepő, hogy az 1919. szeptember 12-én bevonuló Gabriele d’Annunzio is Hauszmann neoreneszánsz épületét tette meg főhadiszállásává, majd 1920 szeptemberétől a Carnarói Olasz Régensség székhelyének. D’Annunzio bukása után, 1921-ben Riccardo Zanella, a Fiumei Szabadállam elnöke is a palotában rendezkedett be, amíg onnan a fasiszták ki nem ostromolták 1922-ben.
1922. március 3. Fasiszta puccs Riccardo Zanella ellen
A hatalmi átmenetek a lobogó- és címerváltozásokon kívül sajnálatos módon komoly rombolásokkal, fosztogatásokkal is jártak: míg d’Annunzio regnálásának utolsó napjaiban a palotát az Andrea Doria olasz romboló bombázta, Zanella mielőbb távozását 28 ágyúlövés sürgette. Annak ellenére, hogy a károkat az olasz uralom alatt részben helyreállították, az épület történetében nyugodtabb időszak csak a második világháborút követően, a teljes funkcióváltással érkezett el. Miután a palota 1945. május 3-án a jugoszláv állam tulajdonába került, előbb a Vladimir Švalba Vid kulturális központot fogadta be, majd az 1950-es évek közepén múzeummá alakították át. Ennek köszönhetően 1961 óta a Horvát Tengermelléki Tengerészeti és Történelmi Múzeumnak ad helyet és napjainkban is ebben a formában, a különböző emlékezetek helyeként üzemel.
Felállványozott palota az 1920-as években
Felhasznált szakirodalom
Marica Balabanić-Fačini: Guvernerova palača. Svjedočanstva jednog zdanja. Pomorski povijesni muzej Rijeka, Rijeka. 2004.
Fried Ilona: Fiume – Magyarok nyomában külföldön. Enciklopédia, Budapest. 2004.
Ordasi Ágnes: Társadalom és állam kapcsolata Fiumében a dualizmus korában. Magyar Nemzeti Levéltár–Heraldika, Budapest. 2023.
Igor Žić: Kratka povijest grada Rijeke. Izdavač Adamić, Rijeka. 2001.
Igor Žić: Guvernerova palača, Sušačka revija, 1997. 5/17. 39–45.
Radmila Matejčić: Kako čitati grad: Rijeka jučer, danas. Naklada Kvarner, Rijeka. 2007.
Diego Redivo (Szerk.): William Klinger: Un’altra Italia: Fiume 1724–1924. Centro Ricerche Storiche, Rovigno. 2018.
Felhasznált levéltári és kiadott források
HR-DARI-7. Rijekai Állami Levéltár. Fiumei és magyar–horvát tengerparti királyi kormányzó iratai
Főrendiházi irományok, 1892. VII. kötet. Melléklet a 367. számú irományhoz.
Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet. 279. országos ülés. 1894. évi január 20.
1890. évi IV. törvénycikk az 1890. évi államköltségvetésről
1895. évi IV. törvénycikk az 1895. évi államköltségvetésről
1896. évi XVIII. törvénycikk indokolása a fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzói új palota építési költségeinek fedezéséről
Felhasznált korabeli hírlapok
Hauszmann Alajos: A fiumei kormányzó palotája. Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1896. (30.) 5. 177–180.
Il palazzo governiale. La Bilancia, 1890. június 17.
Il nuovo palazzo governiale. La Bilancia, 1892. november 8.
La demolizione del vecchio palazzo governiale. La Bilancia, 1896. június 25.
Elettori – Movimento elettorale. La Voce del Popolo, 1901. október 6.
Az amerikai flotta Fiuméban. Független Magyarország, 1904. július 27.
A fiumei gyilkosság. Budapesti Hírlap, 1903. május 19.
Bedőlt a fiumei kormányzó palotája. Budapesti Hírlap, 1894. november 21.
A bán beszéde. Budapesti Hírlap, 1893. január 11.
Fordulat a fiumei horvát gimnázium ügyében. Budapesti Hírlap, 1893. január 11.
A fiumei uj kormányzói palota. Pesti Hírlap, 1894. november 3.
A fiumei kormányzói palota. Pesti Hírlap, 1896. október 18.
Miniszteri köszönet. Pesti Napló, 1896. január 18.
A fiumei kormányzó és hatásköre. Magyarország, 1897. január 6.
A fiumei kormányzói állás. Magyarország, 1897. február 4.
Zavargások Fiuméban. Magyarország, 1907. október 12.
Képviselőválasztás Fiuméban. Pécsi Napló, 1911. március 9.
Az orleánsi herczeg fiumei palotája. Szegedi Napló, 1896. október 22.
Képjegyzék
Nyitókép: ulica Frana Supila, szemben a Kormányzói Palota (ma Tengerészeti és Történelmi Múzeum, forrás: Artfókusz / Fábián József / Fortepan
1. kép. A fiumei kormányzók Anton Gnamb által tervezett székhelye. Forrás: Guvernerova palača, Sušačka revija, 1997. 5/17. 39–45.
2. kép. Hauszmann Alajos által tervezett kormányzói palota. Forrás: Hámornik Balázs / Fortepan: 220255
3. kép. 1922. március 3. Fasiszta puccs Riccardo Zanella ellen. Forrás: lokalpatrioti-rijeka.com
4. kép. Felállványozott palota az 1920-as években. Forrás: gp.ppmhp.hr
