A nyári uborkaszezonban az önkormányzatok csendesen elkezdték alkalmazni a helyi önazonosság védelméről szóló, július 1-én hatályba lépett (2025. évi XLVIII.) törvény kínálta ún. jogvédelmi eszközöket. Mezőkeresztes, Taktaharkány, Újlengyel önkormányzati rendeletei az első fecskék, amelyek igazolják azt az aggályt, hogy vajon tud-e a nemes politikai célzat jogi formát ölteni? A törvény még friss, a rendeletek pedig képlékenyek, tehát joggal lehetünk bizonytalanok a válasz felől.
A ’helyi önazonosság’ egy politikai fogalom történeti-szociológiai elemekkel, jogi meghatározása úttörő vállalkozás. A törvény szerint a település önazonossága a közösség „társadalmi berendezkedése”, „életmódja”, „hagyományai”, „szokásai”, illetve a település „karaktere”, „társadalmi rendje és értékei”. Ezek a kissé tankönyvszerű fogalmak nyilván megtölthetők tartalommal, tovább bonthatók és részletezhetők. Nem valószínű azonban, hogy bármely település rendelkezne az önazonosságot szabatosan és a helyi közakarattal támogatott módon megfogalmazó dokumentummal. A fent említett települések is csupán utalnak néhány, a törvényben használt fogalomra, mint pl. „társadalmi fejlődés”, hagyomány, szokás, életmód stb., anélkül, hogy meghatároznák mit is jelentenek ezek az adott településen. Mindenki tudna példákat mondani saját településének hagyományaira, szokásaira, még talán az „életmódra” is, de elakadunk, ha ezeket konkrétan a helyi közösségre kell vonatkoztatnunk t.i milyen is pontosan a helyi életmód, szokás, karakter vagy „berendezkedés”. Kétséges, hogy megfelelne a jogbiztonság követelménynek az önkormányzatok rendelete, ha a települési önazonosság nincs konkrétan megfogalmazva, pusztán a betelepülési engedélyekről döntő képviselők fejében élő absztrakciók kavalkádja marad.
Itt jutunk el a lényeghez, ugyanis az önkormányzatok a betelepülés szabályozására kaptak felhatalmazást a törvényben. Ehhez kell hivatkozniuk a települési önazonosság védelmére, ha a betelepülést korlátozni kívánják. A törvény ugyan nem követeli, de az önazonosság pontos meghatározása nélkül bajosan lehet hivatkozni például a „település honos lakosságának értékrendje és érdekei” kitételre. Kérdéses, hogy megfogalmazható-e ez pontosan például egy néhány ezer lakosú községre. A „honos lakosok” képzete is fikció, ahogyan az önazonosság szellemi konstrukciójának több eleme. A sajtóban csak „gyüttment-törvénynek” keresztelt jogszabály is utal arra, hogy a lényeg a „honos lakosok” védelme a betelepülőkkel, azaz „gyüttmentekkel” szemben. Anélkül, hogy elmerülnénk a helyi „őslakosok” fogalmi folklórjába, illetve a vélt vagy valós konfliktus szociálpszichológiai okaiban, feltehető, hogy a kistelepülések története bárhol gyorsan igazolná, hogy az őslakosok egykoron gyüttmentek voltak, az idegenekből pedig néhány év vagy évtized alatt tisztes honosok lesznek.
Visszatérve az alapkérdésre: lehet-e a politikai célnak jogi megoldása? Az új szabályozás ott kezd el problémává válni, amikor a helyi rendeletek előírják a betelepülés feltételeit. Az újlengyeli rendelet például megköveteli, hogy a betelepülő legalább 1 éve dolgozzon, nagykorú hozzátartozója vagy dolgozzon, vagy járjon iskolába és végső feltétel, hogy a képviselő-testület meghallgatásán sikeresen szerepeljen. Egy másik település rendelete feltételként szabja, hogy a betelepülőnek legyen szakképesítése vagy felsőfokú végzettsége. Felmerül a kérdés, milyen logikai kapcsolat állhat fenn egy település létező önazonossága (értsd a fentiek szerint) és a betelepülő munkaviszonya és képesítése között. Fantáziánk persze előhívhatja a „nálunk mindenki rendesen iskolázott és dolgozik” ideálját, de kérdés, hogy a helyi önazonosság a helyi politikusok vágyálmaiból is összeállhat, vagy objektív valóságként kell demonstrálni, t.i. a településen mindenki iskolázott és dolgozik. Mindezt tetőzi az eddigi és vélhetően jövőbeni rendeletek méregfoga: a képviselő-testület meghallgatja a betelepülni vágyót, és ez alapján ad engedélyt. Egy őstoposz, mert amióta kisebb-nagyobb emberi közösségek léteznek a Földön, azóta a közösség alapélménye, hogy egy tanács dönt arról ki tartozhat a közösséghez és ki nem. Ez a vérségi alapú társadalmakban évezredeken át működhetett, ami megmaradt ezekből, azt családnak hívjuk. A rendeletek életre keltik ezt a toposzt, mert a törvény megengedi. A gond azonban, hogy a csábító lehetőség, hogy emberek és családok sorsáról döntsön a testület, meg kellene, hogy feleljen a szabályozottság követelményének, azaz világos szabályok rögzítsék mit vizsgálhat a testület. Ebből ki kellene derülnie annak is, hogy milyen feltételeknek kell megfelelni a meghallgatáson és milyen indokok miatt kaphat elutasítást a betelepülő. A rendeleti szabályozások erről semmit nem mondanak, ami nemcsak jogbiztonsági probléma, de a korrupció melegágya. A törvény egy korlátot állít: azt „az emberi méltóság megsértése és indokolatlan megkülönböztetés nélkül, az egyenlő bánásmód követelményének megfelelően kell alkalmazni”. A meghallgatás feltételeinek szabályozatlansága esetén eleve nem beszélhetünk „egyenlő bánásmódról”. A fenti korlátok között bajon egy meghallgatáson jogszerű kérdések-e a betelepülni szándékozó személy vagy családja kapcsán az életmódjukkal, a magánéletükkel, a vagyoni helyzettel, a származásukkal, a felmenőkkel, a politikai értékrendjükkel, a vallással, a világnézettel kapcsolatos kérdések. Egy meghallgatás után az esetleges elutasítás milyen tényleges indokokra épülhet, amikor egy betelepülni kívánó család „jogilag” nem felel meg a település „karakterének”, „társadalmi rendjének és értékeinek”, hagyományainak és szokásainak.
Az első helyi rendeletek önmagukban még nem, de az az első elutasítások már vélhetően mutatni fogják, hogy az önkormányzatok tényleges jogi eszközt kaptak vagy zsákbamacskát, amely bajosan fogja kiállni a jogi próbatételeket.
Aggályainkat tetézheti, hogy bár a törvény a „túlzott mértékű lakosságbővülés” megállítását joggal tekinti a települések problémájának, ennek kivédésére nem igazán használható a törvényi jogi eszköz, t.i. erre csak akkor hivatkozhat az önkormányzat, ha minden betelepülővel szemben ez az elutasítási indok (egyenlő elbánás elve), ha azonban vannak „kivételek”, akkor a „megtelt” tábla jogilag nem használható.
Komolyabb probléma, hogy még mindig él az a képzet, hogy a „tömeges ingatlanvásárlással” szemben is védelmi eszközt adott a törvény a településeknek. A törvény preambuluma is erre utal, viszont csak egy eszközt ad az önkormányzatnak: a helyiek elővásárlási jogához kötheti az ingatlaneladásokat. Az elővásárlási jog felárazott ingatlanoknál a tőkeerős befektetőkkel szemben bajosan fogja megvédeni a települést. Belátható az is, hogy a törvény erősebb eszközt nem adhat az önkormányzatoknak az ingatlanvásárlás korlátozására, így ez a hamis várakozás kikopik majd a köztudatból.
A törvény bátran felvállalja, hogy „a települési közösségnek jogában áll meghatározni azt, hogy a településre kik és milyen feltételekkel települhetnek be”. A betelepülők emberi méltósága, az egyenlő elbánás és diszkrimináció tilalma azonban olyan korlátok, amelyek vélhetően sokkal szűkebbre vonják az önkormányzat lehetőségeit, mint azt az első rendeletek és a várakozások sugallják. Az első panaszok és jogorvoslati döntések igazolni fogják, hogy a politikai cél és annak kommunikációja jóval nagyobb mozgásteret rajzolt az önkormányzatoknak, mint amit jogszerűen valóban be tudnak járni.
