Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság 1949 és 1959 között regnáló elnöke egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy „Európa három hegyről indult ki: a jeruzsálemi Golgota hegyéről, az athéni Akropoliszról és a római Capitoliumról”. (Heuss, 1956, 32.)
René David, a jogászok köreiben (el)ismert francia professzor ugyancsak hangsúlyozta, hogy – a common law és a kontinentális jog közötti vaskos technikai eltérések dacára – a nyugati társadalmak jogrendszerei ideológiai értelemben nem is esnek olyan messze egymástól, s a nyugati jog a világ jogrendszereinek „lajstromában” egységben kezelendő. (Fekete, 2011, 125.; Fekete, 2022) Ennek oka pedig főként abban keresendő, hogy e jogrendszerekre kimutatható hatást gyakoroltak a kereszténység morális elképzelései, az ún. liberális demokrácia alapelvein alapuló alkotmányos rendszer sajátosságai és a kapitalizmus struktúrái (David, 1985, 25.; Fekete, 2022). Anélkül tehát, hogy különösebb erőfeszítéseket tennénk a Nyugat fogalmi megragadására (e „misszióra” nézve bővebben lásd Pongrácz–Szmodis, 2019), leszögezhetjük, hogy a nyugati jog – legalábbis a világ további nagy jogrendszereihez és jogi kultúráihoz viszonyítva – „egységet képez a sokféleségben”.
A törvények uralmának gondolata vezérfonalául szolgált az ókor és a középkor jog- és államelméleti irodalmának, s egészen a természetjogi iskola hanyatlásáig vezérmotívumként is tudott funkcionálni (Horváth, 1936, 609.). A nyugati jog eszméje azonban története során számos kihívással is szembesült – márpedig Arnold Toynbee brit történésztől tudjuk, hogy az egyes civilizációknak a velük szemben irányuló kihívásokra (challenge) valamiféle válasszal (response) ildomos előrukkolniuk. Amennyiben a kihívás elég erős, és a válasz megfelelő, akkor az adott társadalom dinamizálódik és fejlődik; amennyiben viszont helytelennek bizonyul a válasz, akkor a társadalom stagnálni kezd, majd elhal (Toynbee, 1948, 119.).
A nyugati jog eszméjével szembeni kihívások közül az egyik legnagyobb amplitúdójú kétségtelenül a tekintélyelvű, totalitárius kormányzatok – s ezzel együtt az ún. totális közjog – 1920-as évektől kezdődő térnyerése volt. Tény és való, hogy a XIX. század államának a XX. századra alapvető ráncfelvarráson kellett átesnie, hiszen a liberális–demokrata államszerkezet – amely az angol parlamentarizmus magvait a táptalaj nélküli kontinentális berendezkedés keretei között igyekezett elvetni – válságba került (Magyary, 1935). A parlamentarizmus kríziséből kisarjadó totalitárius átalakulás egyik okát éppen abban lelhetjük meg, hogy az első világháborúban, és az azt követő válságokban meggyengült nemzetek csalódtak abban a jogállamiság hívei által feltétel nélkül preferált alkotmányos rendszerben, amelyet a „laza, széteső pártok” rendszere mellett „bizonytalan irányú” kormányzatok jellemeztek. Ezekkel szemben olyan vezetést részesítettek előnyben, „amely a tetterős alkotó munkát biztosítja. Ezért az új irány megerősíti az államfő hatalmát, a kormányt függetleníti a képviseleti szervektől, mellőzi a parlamentarizmust és pártrendszert, s felkarolja a rendi képviselet eszméjét.” (Egyed, 1939, 205.). A törvényhozás eljárásának egyszerűsítése és siettetése, a „mindig új és mindig további felhatalmazások” megszerzése arra irányult, hogy a végrehajtó hatalom letéteményesei – a kormányok – törvényerővel bíró jogszabályokat alkothassanak, aminek nyomán „a rendelet legyűrte a törvényt” (Schmitt, 1944, 265.). E korszakban elementáris erővel sérült a „nyugati keresztény polgáriasultság” mindhárom lényeges összetevője: nevezetesen (1) az emberi alapjogok és a természetes jogok alkotmány általi elismertsége; (2) az „igazság eszméjén alapuló társadalmi szerkezet”; valamint (3) az állami rendet és a társadalmi érdekküzdelmet egyaránt átható keresztény erkölcs érvényesülése (Krisztics, 1940, 194.).
Egyed István 1943-ban, a második világháború derekán – a koreszméket vizsgálva – nem véletlenül tette fel a korántsem költőinek szánt kérdést: beszélhetünk-e a jogeszme alkonyáról? Egyed kérdése, amint láttuk, egyáltalán nem volt légből kapott, hiszen a jog eszméjét ekkoriban a nemzeti- és nemzetközi szocializmus, valamint a fasizmus elszánt propagálói üres formalizmusként, kerékkötőként, felesleges és káros akadályként emlegették és kezelték, „amelyen az életnek át kell haladnia; a jogászhivatás régi nimbusza általában elhalványodott, s a katonai mellett a gazdasági és technikai pályák ugrottak vezető helyre” (Egyed, 1943, 369–370.). A jogot természetesen a totalitárius rezsimek közjogi gépezete sem nélkülözhette, ám azt puszta eszközzé degradálták, s mit sem törődtek a jogbiztonság elvével. A népi érzék, a hasznosság, a proletár jogtudat és más, hangzatosnak szánt rigmusok biztosították, hogy az egyszerű tisztviselő, sőt még a bíró is felmentést kapjon a jogszabályok alkalmazása alól, amivel lehetővé tették „a szabályok uralma helyett a személyek uralmát, a jogrend helyett a bizonytalanságot és az önkényt” (Egyed, 1943, 370.).
Azonban a jog eszméje, avagy a jog mint „társadalmi irányeszme” (Krisztics, 1942) megléte még a legnagyobb „vérzivatarban” sem tudott teljesen elhalványulni. Krisztics úgy vélte, megdönthetetlen tényként kell kezelnünk, hogy „az ember Isten-képére teremtettségéből folyó eszméje kizárja az antihumanitás tartós érvényesülését”, s a civilizációs válság közepette is „keresztényi büszkeséggel kell megállnunk helyünket” (Krisztics, 1940, 196.). Egyed pedig a jog eszméjét örök értékű eszmeként aposztrofálta, mely csak átmenetileg halványulhat el, hiszen a jogérzéket „Isten oltotta belénk, s annak kiirtása az ember lealacsonyodását jelentené”. Érvelése szerint a jog ekkoriban – 1943-ban – ugyan nem bír a koreszme rangjával, mégis az időleges koreszméken túlmutató, örökös eszmének tekinthető.
Egyed szavait ma, a XXI. század gazdasági, politikai és ökológiai válságoktól terhes évtizedeiben is érdemes megfontolnunk, hiszen a jogeszmét alapvető földrengések igyekeznek destabilizálni mind az illiberális tendenciákat, mind a cancel culture megfontolásait zászlóshajójára tűző blokk oldaláról. Jó, ha nem tévesztjük szem elől, hogy „Ha nem lennének tiszteletben tartott jogaink, az ember elvesztené öncélúságát, a polgár valóban csak alattvalóvá, rabszolgává, gépalkatrésszé válna. Az emberi méltóság megőrzését, földi rendeltetésünk betöltését, a közügyekre való befolyást csak a jog, a jogrend és az alkotmány biztosíthatja; ezért a jog oda tartozik az emberiség rendjének nélkülözhetetlen alapelvei közé.” (Egyed, 1943, 380.).
Irodalomjegyzék
Egyed István: A jogeszme alkonya? In Társadalomtudomány, 23. évf., 4–5. szám (1943), 365–380. o.
Egyed István: Totális közjog és magyar alkotmány. In Magyar Szemle, 36. kötet, 3. szám (1939), 201–209. o.
David, René – Brierly, John E. C.: Major Legal Systems in the World Today. Stevens & Sons, London, 1985.
Fekete Balázs: A modern jogösszehasonlítás paradigmái. Diké, Budapest, 2011.
Fekete Balázs: Nyugati jog. In Jakab András et al. (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (2022)
Heuss, Theodor: Reden an die Jugend. Rainer Wunderlich Verlag, Tübingen, 1956.
Horváth Barna: Joguralom és parancsuralom. In Katolikus Szemle, 50. évf., 10. szám (1936), 609–617. o.
Krisztics Sándor: A jog mint társadalmi irányeszme. In Pannonia [Pannónia], 7. évf., 1–2. szám (1942), 1–15. o.
Krisztics Sándor: A nyugati civilizáció válságának sodrában. In Katolikus Szemle, 54. évf., 5. szám (1940), 193–196. o.
Magyary Zoltán: Az új államformák és a közigazgatás. Előadás a Katolikus Nyári Egyetem második heti (1935. június 30-a és július 6-a között megtartott) foglalkozásán, Esztergomban. (Magyary kézzel írott jegyzeteinek digitalizált változata. Letöltés: 2022. 09. 12.)
Pongrácz Alex – Szmodis Jenő: Kérdések és válaszkísérletek a Nyugat és a nyugati jog szerepéről a globalizálódó világban. In Jogelméleti Szemle, 2019/3. szám, 52–71. o.
Schmitt, Carl: Az európai jogtudomány mai helyzete. In Gazdasági jog, 1944/5. szám, 257–270. o.
Toynbee, Arnold: A Study of History: A Brilliant English Thinker Named Toynbee Sees the Past in Terms of the Challenges and Responses That Make and Break Civilizations. In LIFE Magazine, February 23., 1948.
