Bejegyzéssorozatunk első két részében főként arról esett szó, hogy a női felhasználók digitális eszközhasználatát, valamint közösségi média használatát milyen ismérvek alapján lehet megkülönböztetni az ellenkező nem eszköz- illetve közösségimédia-használatától, illetve arról, hogy van-e értelme egyáltalán nemek közötti különbségekről beszélnünk ezeken a területeken. A sorozat harmadik, záró részében olyan témáról esik szó, amiről sokat beszélünk, de még nem eleget: arról, hogy a női felhasználókat milyen abúzus érheti az online térben.
Az Európa Tanács által 2020 őszén szervezett online webináriumán felhívta a figyelmet arra, hogy a digitális eszközöket és az internetet egyre többször használják mások ellen irányuló erőszakos cselekmények elkövetésére, az ilyen cselekmények elkövetésének elősegítésére, illetve erőszakos cselekmények elkövetésével való fenyegetésre. A kibererőszak (cyberviolence) jóval nagyobb arányban fenyeget nőket, mint férfiakat, ugyanakkor összetettsége és a hiányos statisztikai adatok miatt sajnos még mindig keveset tudunk e jelenségről. A téma általában akkor kerül előtérbe, amikor a sajtó felkap egy-egy nagyobb volumenű, esetleg több áldozatot érintő ügyet.
Fontos megjegyezni, hogy a kibererőszak nem egy meghatározott magatartásforma elnevezése, sokkal inkább egy magatartáscsoport gyűjtőneve, amibe igen sokféle cselekmény tartozhat. Ezek között a magatartások között akadnak olyanok, amelyek bűncselekményeknek minősülnek (például az online formában megvalósított zaklatás, ami ugyanúgy megvalósíthatja a zaklatás büntető törvénykönyvi tényállását, mint a fizikai kontaktuskereséssel megvalósított zaklató magatartás) és akadnak olyanok is, amelyet nehezen, vagy egyáltalán nem lehet a magyar büntetőtörvénykönyvben megtalálható tényállásokhoz rendelni. Könnyű belátni, hogy ez utóbbiak igen veszélyesek, hiszen alkalmasak arra, hogy az áldozatnak sérelmet okozzanak, az elkövetőket viszont kifejezetten bátoríthatja, motiválhatja az, hogy nem kell szankcióval számolniuk, vagy ha meg is büntetik őket, a büntetés az általuk okozott sérelemhez viszonyítva viszonylag enyhe lesz. A kibertér erőszakos magatartásai közül a magyar büntető törvénykönyv az alábbiakat kriminalizálja: online zaklatás, zsarolás, rágalmazás, becsületsértés, becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítése és nyilvánosságra hozatala. A törvény a köznyugalom elleni bűncselekmények között több olyan magatartást is büntetni rendel, amelyek megvalósíthatók online környezetben, így például a közösség elleni uszítást (gyűlöletbeszéd).
A felsorolt cselekmények között azonban hiába keresünk több, a közbeszédben sűrűn megjelenő ártalmas magatartásformát. A hírekben gyakran találkozunk olyan kifejezésekkel mint a cyberbullying vagy a hozzájárulás nélkül közzétett szexuális felvétel, azaz köznyelvi nevén a bosszúpornó, a Btk.-t olvasva azonban mégsem találunk ilyen tényállásokat. Ez nem feltétlenül róható fel a jogalkotónak, az online környezetben annyira gyorsan alakulnak ki új ártalmas magatartásformák, hogy szabályozási szempontból szinte lehetetlen lépést tartani a technológiával. A köznyelvben felkapott terminusok általában nem jogi szakkifejezések, mögöttük a jog számára igen nehezen megragadható magatartások húzódnak. A cyberbullying kifejezésnek például még igazán kifejező magyar fordítása sincs. Sokan az internetes zaklatással szokták azonosítani, ez a párhuzam azonban nem minden esetben állja meg a helyét. Van természetesen a cyberbullyingnak olyan formája, amely megfeleltethető a klasszikus zaklatásnak, megvalósulhat azonban oly módon is, amire nem illik rá a törvény tényállása. A magyar törvénykönyv zaklatás-tényállásának egyik kulcseleme az, hogy az elkövető az áldozattal teremt, vagy törekszik kapcsolatot teremteni. Ezzel szemben a cyberbullying sokkal színesebb magatartásokkal is megvalósítható. Ide sorolhatjuk az áldozat kiközösítését (pl. amikor az áldozat nincs hozzáadva levelezőlistákhoz, messenger csoportokhoz), az áldozat által bizalmasan közölt, szenzitív adatok (például szexuális irányultságára vonatkozó információ) nyilvánosságra hozatalát, a doxingot, az áldozat kibeszélését nyilvánosan vagy erre a célra létrehozott zárt csoportokban, de akár a személyazonosság-lopással megvalósított lejáratást (masquerading) is. Ezekben az esetekben többnyire azt indokolt vizsgálni, hogy a cselekmény kimerít-e más büntető törvénykönyvi tényállást, például megvalósít-e rágalmazást.
Az online található bosszúpornónak nevezett szexuális felvételek óriási mennyisége sok felhasználó számára akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a New York Times szerzőjének expozéja feltárta, hogy a Pornhub nevű videómegosztó platformon milliós nagyságrendben találhatóak olyan felvételek, amelyet egy-vagy több szereplő hozzájárulása nélkül töltöttek fel (vagy akár anélkül készítettek). A magyar büntetőtörvénykönyv erre sem tartalmaz külön tényállást, ha valaki szexuális felvételt tölt fel az internetre az abban szereplők hozzájárulása nélkül, akkor általában személyes adattal visszaélés valósul meg, de a közzététel körülményeitől függően az ilyen cselekmény lehet zsarolás, rágalmazás, szexuális kényszerítés is. Amennyiben a felvétel szereplője még kiskorú, szóba jöhet a gyermekpornográfia is. A legenyhébb esetben, a személyes adattal visszaélés esetében a törvény legfeljebb 1 évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni a felvételek közzétételét. Ezzel szemben a briteknél 2 év szabadságvesztés járhat ilyen felvételek közzétételéért.
Az Európai Unióról általánosságban elmondható az, hogy kevés statisztikai adattal rendelkezik a kiberbűncselekményekről, így nincs valós képünk arról, hogy hány áldozata van a kibererőszaknak. A probléma nagyságrendjére az amerikai adatokból lehet következtetni, az amerikai Pew Research Center jelentésében felhívja a figyelmet arra, hogy tízből négy amerikai személyesen tapasztalt már online zaklatást, a társadalom 62%-a pedig jelentősnek tartja a problémát. Az EU-ra jellemző adathiány hátterében összetett okok húzódnak, az egyik ok az, hogy a büntetőjog nem harmonizált terület, az eltérő nemzeti szabályok pedig nemzetközileg nehezen összehasonlítható adatokat eredményeznek. Problémát jelent az is, hogy a nemzeti bűnüldözési statisztikák sokszor nem rögzítik azt, ha egy cselekmény online valósult meg, így egy bűncselekményfajta esetén nem lehet megállapítani, hogy az elkövetéseknek mekkora hányadát teszik ki az interneten megvalósult cselekmények. A valós képet feltáró statisztikai adatokhoz való hozzájutáshoz hozzátartozik a látencia csökkentése. A látencia igen nagy ezen a területen, hiszen az áldozatok gyakran nem merik jelezni, ha online erőszak áldozataivá váltak, tartva attól, hogy nem veszik őket komolyan, félve az áldozathibáztatástól.
Az EU-s és a magyar jogalkotásra, jogalkalmazásra számtalan feladat vár a nők ellen irányuló online erőszakkal összefüggésben. Az első nagyon fontos lépés a probléma nagyságának feltérképezése, statisztikai adatgyűjtés révén, továbbá azoknak a felületeknek a megteremtése, ahol az érintettek online módon is be tudják jelenteni, ha őket sérelem érte. A meglévő adatok birtokában fontos azt is átgondolni, hogy a jogrendszer hogyan tud alkalmazkodni az újfajta online magatartásokhoz, melyek a hatályos jognak ma is alkalmazható tényállásai, melyek azok, amelyek finomhangolásra szorulnak és hol van szükség teljesen új szabályok megalkotására.
