2025. december 12-én került sor az NKE Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa Intézet szervezésében a nemrég elhunyt Kiss Gy. Csaba művelődés- és irodalomtörténész emlékére rendezett Közép-Európa: történelem, eszme, jövőkép – Tanítványok Kiss Gy. Csaba szellemi örökségéről című konferenciára.
Az intézet vezetője, Hatos Pál köszöntőjében Kiss Gy. Csaba polgári bátorságát és termékeny munkásságát méltatta; a magyarországi Közép-Európa-kutatások központi alakjaként emlékezett rá.
Az Intézet munkatársaiból álló szekciót Demmel József – a konferencia szervezője – nyitotta meg, aki előadásában a zólyomi Karol Kuzmány evangélikus püspök és költő példáján keresztül a 19. századi szlovák-magyar elitek – a lelkészi hivatást betöltő köznemesség – attitűdjét, illetve kettős nyelvhasználatát mutatta be. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc pillanatáig ezt a szlovák nyelvű magyar liberális nemességet semmilyen belső ellentmondás nem jellemezte: reformpárti volt, amit jól illusztrál például Kuzmány Március 16-ra című verse is. A Štúr-féle szlovák pánszlávizmus azonban kényszerhelyzetbe hozta őt is, aki a magyar szabadságharc leverését követően Bécsbe költözött, osztrák szimpatizáns, majd a Matica slovenská alapítója lett.
Hányattatott sors
Ordasi Ágnes a fiumei horvát gimnázium 19. század végi helyzetével foglalkozott. A jezsuitáktól örökölt épület helyett a horvát polgárság idővel egy újonnan emelt épületbe költöztette gimnáziumát, amelyet a város harmadik legrégebbi középiskolájaként tartunk számon, egyben a korabeli horvát politikai elit képzőhelyeként, melynek padjait több, későbbi horvát bán is koptatta. A korban a magyar állami közigazgatás alá tartozó, ugyanakkor többkultúrájú Fiume középiskolái egyfajta szimbolikus csatatérbe rendeződtek, ahol a Monarchia népeit a 19. század utolsó harmadától hangsúlyosan szembeállító nyelvi kérdés óriási tétként jelentkezett. A magyar nyelvű detektívjelentések alapján kiderül, milyen fontos volt az iskola tanárai és diákjai számára egyaránt a horvát nyelv használata – és hogy az milyen félelmeket keltett a magyar elitekben.
Szeghy-Gayer Veronika egyetlen épület, a kassai „cirádás” Jakab-palota emlékezetén keresztül mutatta be a szintén több kultúrájú városi polgárság hányattatott sorsát a 20. században. Az 1899-ben épített neogótikus épületet 1908-ban Bárkány Hugó műépítész vásárolta meg, amitől aztán 1941-ben – a Tiso-rendszer idején – zsidó származása miatt kénytelen volt megválni. Nem lehet pontosan tudni, hogyan ment végbe az árjásítás folyamata; erőszakkal vették-e el a családtól a tulajdonát, vagy pedig megegyezés során került egy nem zsidó magyar családhoz, a Szakmáryakhoz. Mindenesetre Szakmáry Károly ellen 1946-ban – a második világháborút követően – lefolytatott népbírósági per során a csehszlovák állam megszerezte a Jakab-palotát is, mire a család Brazíliába emigrált. A ma már Kassa város tulajdonban álló épület így lett tehát magántulajdonból köztulajdon; a két világháború közt olasz intézet, a második világháború végén Csehszlovákia második elnöke, Eduard Beneš kassai székhelye volt, hogy aztán az államszocializmusban házasságkötőteremként szolgáljon. Az 1989-1990-es rendszerváltást követően a British Council-nak adott otthont – a jelenleg elhanyagolt épület falán a mai napig ott áll a Mátyás király kassai látogatását a két világháború közt megörökítő magyar nyelvű tábla.
A peremvidékről
Ezt követően Bedők Péter ismertette a Kiss Gy. Csaba munkásságában központi helyet betöltő fogalmat: a határt, a határőrvidéket, a peremvidéket. Előadásában elsősorban litván, lengyel és magyar párhuzamokat vizsgált, és külön kitért Erdély és a Délvidék szerepére. Arra hívta fel a figyelmet, hogy Közép-Európáról mint a határvidékek régiójáról, vagy akár mint egy egységes határvidékről is gondolkodhatunk. Bedők Péter azt is jelezte: a régiót belső határok is tagolják, azaz a határkérdés alapvetően releváns, amikor a közép-európai térséget kívánjuk definiálni. Mindazonáltal Kelet-Közép-Európa keleti és déli határai egybeesnek a nyugati keresztény civilizáció határaival, amelyek vallási, illetve kulturális szempontból még sokrétűbb jelentéstartalommal bírnak a (görög)katolikus/protestáns-ortodox kontaktzónák sajátosságainak köszönhetően.
A délelőtt során az utolsó előadó, Balázs Eszter Milan Kundera cseh emigráns író 1983-ban, egy francia folyóiratban publikált esszéjének – Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiájának – a recepciótörténetével foglalkozott; milyen vitákhoz vezetett ez a Közép-Európát legalább annyira mítoszként, mint történelmi kategóriaként kezelő írás a nyolcvanas évektől fogva, volt-e kanonizációja, és az hogyan változott a geopolitikai helyzet alakulásával. Arra is rámutatott: a háborúk – a balkáni háborúk, illetve a most folyó orosz-ukrán háború – mindig új fénytörésbe helyezték az esszét. Balázs Eszter négy – időben egymást követő, egymásból is következő – transzfert különböztet meg, a legutóbbi a posztkolonialista, azon belül az ukrán olvasat.
Befelé fordulva
Az előadásokat követően kerekasztalra került sor, amit Zahorán Csaba történész (EJKK KEKI) vezetett, Kollai István (Comenius Egyetem, Corvinus Egyetem), Mészáros Andor (ELTE BTK) és Török Márta (Comenius Egyetem) részvételével. Ők mindannyian Közép-Európa lehetséges definícióit járták körül, illetve Kiss tanár úr életműve és a saját Közép-Európa-kutatásaik összefüggéseit ismertették. Kollai István a soknemzetiségű közép-európai városok és a jellegzetes helyi tájképek kutatásának fontosságát emelte ki: míg Nyugaton máig használatban lévő kastélyok vannak, Kelet-Európában egyáltalán nem léteznek ilyenek, Közép-Európát viszont éppenséggel a kastélyromokról ismerhetjük fel. Míg Mészáros Andor szerint a régió határai mindmáig tulajdonképpen a Szűcs Jenő vagy Oskar Halecki által meghúzott határokkal esnek egybe, Kollai úgy véli, azok nem feltétlenül rögzítettek. Például az uniós csatlakozással ma már a Baltikum egészét és a Balkán nagy részét is Közép-Európához soroljuk. Felhívta a figyelmet a Visegrad mint brand előfordulására is, például a távoli Ausztráliában ez Közép-Európa szinonimája. Fülöp Márta a közös étkezési kultúrára, illetve a tradíciók szerepére hívta fel a figyelmet: Közép-Európa az a térség, ahol tudnak rétest készíteni, van húsvéti körmenet és a „Jézuska” hozza az ajándékot.
Mindannyian egyetértettek a zsidó és a német polgárság hagyományos közvetítő szerepének jelentőségében. Kollai szerint a nyugatosodás reménye, és – kisebb mértékben – az azzal pendant szkepticizmus kettőssége is megkülönbözteti ezeket az országokat, Mészáros a közös emlékezet jelentőségét is kiemelte, leszögezve: a térség létezését már az is bizonyítja, hogy vitát vált ki. A kutatók ugyanakkor abban is egyetértettek, hogy a közép-európai országok egymásról való tudása még mindig szerény, a befelé fordulás, köldöknézés ma is jellemző magatartás.
A kerekasztal résztvevői személyes emlékeiket is megosztották. Kiss Gy. Csaba nemcsak rendkívüli kutató és tanár volt, hanem szenvedélyes utazó is: megesett, hogy egyetlen évben akár tízszer is Lengyelországba látogatott, mindig vonattal. A közép-európai értelmiség egyik ideáltípusát testesítette meg: hivatásának tekintette a szomszédos kultúrák közötti közvetítést. Több történészgenerációval ápolt szoros kapcsolatot – akik számára Kiss Gy. Csaba munkássága búvópatakszerű, folyamatos erőforrást jelentett. „Fel Prágára, fel Varsóra” – ezzel a fordulattal szeretett búcsúzni, és most mi is így búcsúzunk tőle.
Nyitókép: Kassa (Forrás: depositphotos.com)
