Az Ausztria, a Habsburg Monarchia és utódállamai iránt érdeklődő olvasók megszokhatták már, hogy a Berghahn Books és a minnesotai Center for Austrian Studies által kiadott Austrian and Habsburg Studies sorozatán belül rendre igen magas szakmai színvonalú kötetek jelennek meg. A sorozat – az etnikai konfliktusokkal és a nacionalizmussal kapcsolatos problémáktól kezdve a fin-de-siècle kultúrtörténetén keresztül a nőtörténetig – a történeti kérdések igen széles skáláját fogja át, hogy csak néhányat említsünk az 1996-ban indult vállalkozás keretei között megjelent munkák témái közül.
Szijártó M. István új könyve – a sorozat harmincadik darabja – jól illeszkedik a sorozatba. A monográfia kiváló példát ad arra, hogy miképpen lehet a kora újkori, kelet-közép-európai történelem nyugati olvasó számára bizonnyal kissé egzotikus problémáit oly módon tárgyalni, amely egyaránt megfelel a helyi (jelen esetben a magyar) történetírás hagyományainak és az angolofon tudományos világ támasztotta elvárásoknak is. Megjegyzendő, hogy a könyv utóbbi vonása David Robert Evans kiváló fordítói munkájának is köszönhető.
A kötet felépítése meglehetősen felhasználóbarátnak mondható, hiszen bár elsősorban tudományos monográfiáról van szó, a mű kézikönyvként is használható. A szöveg három fő egységből áll, amelyek mindegyike fejezetekre tagolódik, utóbbiak pedig megint csak több, néhány oldal hosszú alszakaszból épülnek fel. Általánosságban elmondható, hogy a fő részek a 18. századi magyarországi politika egy-egy alapvető aspektusát tárgyalják a szerző analitikus szempontjainak megfelelően. Az első részben (1–2. fejezet) az olvasó a kora újkori magyar politika főbb strukturális elemeit és a diétát mint szervezetet ismerheti meg, a másodikban (3–7. fejezet) a parlamentről mint működő intézményről és a politikai gyakorlat kiemelkedő fontosságú helyéről kapunk képet, végül a harmadikban (8–10. fejezet) a kultúrtörténet és a politikai diskurzus aspektusai kerülnek előtérbe.
A könyv egyik erőssége holisztikus szemléletmódja. A szerző a 18. századi diéta történetével összefüggésbe hozható intézményi, társadalmi-kulturális és eszmetörténeti kérdéseket a maguk egységében, mint egy és ugyanazon történelem különböző aspektusait mutatja be, hangsúlyt helyezve ezek komplex viszonyrendszerére is. Másfelől ezen átfogó dimenzió érvényesülése korántsem jelenti a „mikroszintű” jelenségek elhanyagolását: a szerző a nagy folyamatokkal és struktúrákkal kapcsolatos kérdéseket rendre az emberi ágencia dimenziójával és a parlamenti élet mindennapi gyakorlatának szintjével szoros összefüggésben tárgyalja. Ugyanakkor az elemzések igen fontos vonása, hogy az egyedi jelenségek bemutatása többnyire szubsztanciális mondanivalót is hordoz, és nem merül ki az általános tendenciák puszta szemléltetésében. „Általános” és „egyedi” szintjeinek kölcsönös egymásrautaltsága már az egyes fejezeteket alkotó kisebb tematikus egységek jellemző felépítése alapján is nyilvánvaló, hiszen ezekben a fő tendenciák általános áttekintését az esetek többségében az eredeti állításokat alátámasztó, árnyaló vagy részben akár módosító legfontosabb esetek alapos elemzése követi. Egy ilyen típusú narratívaépítés persze csak egy igen tekintélyes forráskorpusz beható ismerete alapján lehetséges. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a kiterjedt és szakmailag reflektált forráshasználat a tárgyalt munka egyik legfőbb erénye.
Az 1. fejezet a Magyar Királyság tizennyolcadik századi politikai rendszerének legfontosabb elemeit mutatja be. E passzusokban különös hangsúly helyeződik a király és a rendek dualizmusának, valamint a diétának mint a tractatus diaetalis, avagy „viszonyos érintkezés” (a politikai rendszer két fő résztvevője közötti egyeztetési folyamat) helyszínének bemutatására (12–17). Mint Szijártó M. István kiemeli, a parlamentnek mint a király és a rendek közötti tárgyalási folyamat fő helyszínének hosszú távú működése azt mutatja, hogy a rendek politikai ereje sokkal tartósabbnak bizonyult Magyarországon, mint a birodalom más részein, hiszen a Habsburgok szükségesnek érezték a diéta összehívását az országban „öt, tíz vagy akár huszonöt év szünet után is” (18). Amint azt a szerző könyvében többször is aláhúzza, a magyar Sonderweg történeti alapja a Rákóczi-szabadságharc, valamint a korona és az ország között létrejött, a szatmári békében kodifikált kompromisszum volt, amely „stabilizálta a rendek helyzetét, helyreállítva a király és a rendek dualizmusát” (2, 98–99). E különutas modell jelentősége az 1740 és 1748 között lezajlott osztrák örökösödési háború alatt vált nyilvánvalóvá, amelynek során a magyar rendek hűek maradtak Bécshez, ennek következtében pedig Magyarország kimaradt a Haugwitz neve által fémjelzett központosító-racionalizáló reformokból, amelyek „fordulópontot jelentettek a Habsburg Monarchia politikai fejlődésében” (99).
Miután a 2. fejezetben bemutatta a diéta működésének főbb intézményi tényezőit, a szerző könyvének egyik fő tézisét vázolja fel, amelynek lényege, hogy a tizennyolcadik század folyamán egy olyan mélyreható változás ment végbe a rendi politikán belül, amely a konfesszionális rendiségből az alkotmányos rendiség felé vezetett. A vallási kérdések, melyek az 1710-es és 1720-as évek diétai vitáit uralták, kikerülvén a diétán tárgyalható kérdések közül, elvesztették korábbi jelentőségüket és a parlamenti politika témái között a nemesi privilégiumok védelme került előtérbe. Amint a 4. fejezet vizsgálatai megmutatják, ez a folyamat lehetővé tette, hogy a rendek egységesebben lépjenek fel az uralkodóval szemben az éves hadiadó nagyságát és a nemesség adómentességét érintő kérdésekben. Az új helyzet a rendeken belüli polarizáció csökkenésével járt és az uralkodóval szembeni alkotmányos szembenállás megerősödéséhez vezetett, jelentősen szűkítve a király és a rendek közötti kompromisszum lehetőségét. A 6. fejezetben a korona és az ország közötti megosztottság ezen élesedése a diétai követek politikai döntéseinek szintjén is bizonyítást nyer, amennyiben ebben részletes képet kapunk arról a folyamatról, amelynek eredményeképpen az „ellenzékiség és a kormányhűség” egyre inkább egymást kölcsönösen kizáró választásokká váltak (171).
E folyamat társadalomtörténeti alapja a jómódú birtokos (bene possessionatus) nemesség emancipációja az arisztokráciától a vármegyékben. A 9. fejezetben ismertetett átalakulás hátterében az arisztokrácia és a köznemesség közötti régi familiaritas hálózatainak, a patrónus-kliens viszonyrendszernek a felbomlása áll, ami a vármegyékben a jómódú birtokos nemesség hatalomátvételéhez vezetett. Mindez a bene possessionatus nemesség korabbiaknál lényegesen magasabb társadalmi és politikai függetlenségét eredményezte, ami intézményi szinten először a megyei közgyűléseken mutatkozott meg.
Ugyanakkor amint az a 7. fejezetből kiderül, a diéta intézményi fejlődésének számos eleme – legfőképpen a döntéshozatali mechanizmus változásai és a megyei követek jelentőségének növekedése – egyértelművé teszi, hogy a jómódú birtokos nemesség képes volt arra is, hogy a 18. század második felében a parlamenti politika szintjén is domináns tényezőként lépjen fel. Kétségtelen, hogy az 1790-es évek elejének „nemesi-nemzeti” mozgalma része volt ennek a folyamatnak: ez bizonyos értelemben a jómódú birtokos nemesség arra irányuló kísérleteként is értelmezhető, hogy az ország politikai rendszerét minél inkább a saját érdekei szerint alakítsa át és a megyékben ekkorra már szilárdnak mondható helyi dominanciáját az országos politika színterén is realizálja.
A kötet ezen pontján az eszmetörténeti perspektíva relevanciája is világossá válik. A 8. fejezetben a szerző különféle források alapos elemzésén keresztül a király és a rendek közötti polarizációról mint „a politika központi tendenciájáról” (263. o.) szóló tézisét a politikai diskurzus szintjén is igazolja. E fejezet egyik központi mozzanata annak bemutatása, hogy a 19. század első felében nagy karriert befutó „alkotmány” kifejezés miképpen nyert teret a diéták politikai nyelvhasználatában már a 18. század végén. Mi sem mutatja jobban az Estates and Constitution című monográfia jelentőségét, mint az, hogy benne Szijártó M. István éppen azon kiemelkedő jelentőségű intézmény-, társadalom-, kultúr- és eszmetörténeti folyamatokat elemzi és mutatja be komplex módon, amelyek figyelembevétele, behatóbb ismerete nélkül a 19. század első évtizedeit meghatározó rendi-nemesi sérelmi politika lényegében értelmezhetetlen.
